Kalász István
Átmeneti napló

Kedd: Olykor beállok a sarki kocsmába. Most már reggel is ihatok; mostantól nem akarok menni sehová. A kocsma csöndes, csak a sarokban bóbiskol egy öregember, az utca túlsó oldalán az élelmiszerboltban az eladólány ásítozik a pénztárgép mögött, a nap bágyadtsárgán süt le a házak között a macskaköves utcára, a kereszteződésnél hosszan dudál valaki; az öreg közlekedési lámpa nem vált elég gyorsan. Errefelé csak az autósok és az idegenek zajonganak, kapkodnak. Lassan iszom a savanyú bort; mostantól mindenre van időm. Rossz borra, lassú szemlélődésre, és az autógumik csikorognak a kereszteződésnél.

Péntek: Mi az, hogy környék? A környék házakból, utcákból, terekből, kapualjakból áll. Emberekből is, így most már belőlem is, ha maradok. A környék az, melyet kifulladás nélkül bejárhatok, a környék az, ahol sétálhatok, ahol megismernek a kocsmában, ahol alkonyat után is jól érzem magam, és ahol pontosan tudom, hol a postaláda, amely összeköt mindazzal, ami már nem a környék. A környék az, amit, ha megöregszem, nem hagyok el többé. A környék az, ahol nem szeretem, ha új házat emelnek, épületeket tataroznak, új boltot nyitnak harsányan handabandázó fiatalok. A környék az, ahol azt érzem, innen csak elköltöznek az emberek, de ez azért van, tudom azt nagyon jól, mert az új lakókra nem vagyok kíváncsi. A környék az, ahol kezet fogok az utcán a postással. A környék az, ahol kiegyensúlyozható az ambivalencia.

Vasárnap: Ma sincs kedvem trolira szállni, a huzatos zsúfolt metrót gyűlölöm, különben is: van telefonom, a legszebb találmány ebben az életben. A telefon a lakásomban van, így egy hétig a lakást sem hagyom el, onnan beszélhetnék bárkivel, ha felhívnék valakit. De ez nem jó, észreveszem, hogy a bezártság beteggé tesz. És a testem büdös napok óta. Ki kell mennem, de azt is tudom, csak a környéket kell bejárnom. Mostantól ezt a tömböt, négyezetet, amelyet széles, forgalmas, lármás utcák határolnak, igen, elhatározom, hogy mostantól csak a környéken maradok. És nem fogok ártani senkinek. Ez is valami. Ami fáj, hogy eltűntek a kapualjakból a kopott bádogtáblák, melyek hírül adták, hogy: III. emeleten, kedden 15–18 óra között szabó mester fogad. A házban kutyafodrászat működik. Carmen Körömápoló Szalonhoz Vidáéknál kéretik 3 × csöngetni, Csillagjóslás az alagsorban, második ajtó.

Hétfő: Semmi kifogásom ellene, hogy egy fejfájósan duzzadt könyv helyett a bölcsességet, jelszót, oktatást, arcátlanságot akár a házfalról vegyek át az életembe. Felfedeztem, hogy afféle Megváltó, eleven ember lakik a környéken, Légy szerelmes!, GONDOLJ RÁM!, virít a házfalakon dülöngélő betűkkel, Légy éber!, fedezem fel a következő nap a telefonfülkén, Légy ITT!, eddig ez a legjobb; az utca ezektől a felszólításoktól új értelmet kap. A környék olyan, akár az idézetgyűjtemény, az underground alak éjjel, lopva, vigyázva írja tele a falat, miért nem nekem jutott ez eszembe? Szerelmes légy!, Okos légy! A házak ettől kezdve nem X. utcában állnak, és nem X.Y. számot viselik, hanem feliratokat, én a Most szeress!!!, házban lakom, a csöndes trafik a: Légy higgadt! földszintjén, Soha ne félj! ez áll a videó-kölcsönző pincebejárata mellett; az ötlet zseniális, a kiáltványt sokan olvassák, sokkal többen, mint bármelyik zsibbasztó, kulturális lapot. Egy művész, úgy érzem: egy próféta ír nekünk; így nevezem az ismeretlent.

Péntek: Ez olyan környék, ahol szegény emberek laknak. Itt lakni nem jelenti azt, hogy az ember valahol valamit elért, hogy vitte valamire. Ezt mindig utálta Judit.
Mert: itt lakni lehet, élni igazán nem.
Errefelé nincsenek bankok, drága bárok pimasz ajtónállóval. Erre pékség sincs illatos croissant-nal. A boltban kopott nyugdíjasok ténferegnek, fiatal eladólányok vihognak, unatkoznak, a raktárhelyiség sárga függönye mögül a főnöknő les, hátha megint tolvajt foghat. Visszavonultam erre a környékre. Miért? Ez itt senkit sem érdekel, talán ezért. A történet, a történelem sem érdekel errefelé senkit. A history ott van, ahol terek, szobrok, középületek, intézmények vannak, amerre a sugárutak fénylenek. Itt semmi.

Valamikor éjszaka: megszólalt a telefon. Judit hívott, lenne egy út New Yorkba, képzeld, a Wall Streeten állok majd, gondoltad volna? Érdekes, mondtam erre, a fájdalom az egyetlen érzés, amit minden élőlény megért, aztán letettem a kagylót. A telefon megint csörögni kezdett, de nem vettem fel, csak ültem, vártam, hogy Juditból elfogyjon az erő.
Hajnalodott. Semmit sem tudtam. Csak annyit, hogy egy házban ültem, amelyben a lakásom volt.

Kedd: Reggelente, esténként sétálok a környéken; ilyen­kor szívesen megyek a buszmegállóban várakozó emberek közé, és mindig megcsap az emberszaguk.
Ez a szag reggel más, mint este. Reggelente van benne valami szigorú: a tiszta ruhák, a nők lakkal befújt haja, édeskés kölni, szappan, este pedig olyan végtelenül fáradt a szaguk.
A magántulajdon nagy gond az ilyen szegény környéken, mert ez a környék igen szegény, és az autó magántulajdon, a zsúfolt utca már köztulajdon. A grundok, a szemetes foghíjak, az üres telkek mind-mind magánkézben vannak. Ott lehet parkolni. Pénzért. A magántulajdon magántulajdonon áll.

Szombat: Éjjel nem tudok aludni. Most, hogy van időm, nem használom ki és fel az időt; nappal tengek-lengek, éjjel nem alszom, mint az öregemberek, matatok a konyhában, a fürdőszobában, teszek-veszek, és reménykedem, hogy nem adom fel a nagy FELADÁST, nem telefonálok Juditnak, hogy vegyenek vissza az állásomba, hogy vegyen vissza a szép életébe.
Pedig nem rossz élet; örökké úton lenni az országban, telefonálni, irodaházak huzatos folyosóin várni, bizalmatlan igazgatókat meggyőzni a reklámfilmről, utána röhögni hangosan; megint valakire rásóztam valami feleslegeset, és több lett a pénzem. Nyugtalanságom kihajt a falak közül. A kihalt, hajnali utcán két kamaszba botlom, az egyik fiú kezében tőrre emlékeztető csavarhúzó, a másiknál drót; autót törnek fel. A gépkocsi akár a hentes vágta disznó teste nyitva áll, a két fiú vigyorog, aztán ütnek.
Utoljára gyerekkoromban ütött meg az apám, a vér azonnal elborítja a szememet. Juditra gondolok, arra, milyen naiv vagyok, milyen végtelenül naiv; azt hiszem, az ember kibújhat életéből ebben a korban, amikor minden és mindenki távolodik egymástól. Ott fekszem a járdán, fölöttem a hajnali kék ég, jön a nyár, gondolom, majd arra gondolok, ideje volna ezzel a világgal elbánni.
Napok telnek el.
Megint napok telnek el. Csöndben. Békében.
És aztán elmegyek, megkeresem a Mestert. Évek után becsöngetek hozzá. Szégyenkezve. Újra.
És akkor azt mondják, Stockhausen úr beteg, kórház­ban van.
És akkor bemegyek hozzá, a Mester fekszik a kórházi ágyon, nevet rám, a szerelemről beszél, és érzem, a halál ott lapul az ágy alatt.
Aztán meghal. Hajnalban megáll a szíve.
És jön a nyár. A forróság, és a sápadtra izgult riporter ugyanazokat a kérdéseket teszi fel a tévében, és ott fekszem félrészegen, és a lépcsőházban lezuhan a tévé.
A harmincadik születésnapomon.
És délután elindulok a pályaudvarra. Hogyan bánjak el ezzel a világgal azért, hogy ne bánjon el velem ő. És tudom, többé nem írok naplót. Mert végtelenül egyedül vagyok.

* A szerző 82. Ünnepi Könyvhétre megjelent A zsebtolvaj c. kötetéből.