Szegedi Szabó Béla
Örmény ének

Soha többé nem felejtette el azt a napot.
Egyszer gyerekkorában volt egy álma:
Egy lerombolt templom belsejében állt,
Naplemente lehetett, bíbor fény
Csorgott be a huzatos ablakokon,
A kő valósággal lélegzett,
Szerteszét, kuszán régi könyvek hevertek,
A háta mögül egy százéves asszony
Fájdalmas egyházi éneket dalolt –
Hasonlatosat ahhoz, mint mikor
Váratlanul meghal valaki.

Felriadt, de az éneket később is
Szüntelen hallani vélte: elalváskor és ébredéskor,
A zsúfolt buszon, az átjárók előtt, séta közben,
Sokszor állt meg egy-egy pillanatra,
Szüntelen gyötörte ez az el-elcsukló hang,
Messzi szirén-ének.

Lázasan bújni kezdte a szótárakat,
Örmény szavakat tanult:
Éjjelente gyertyafénynél, mécsesek koszorújában,
Az ájtatos homályban
Különös betűket rajzolt, imádságokat fordított.
Munka közben üveges tekintete előtt
Ott virított a hatalmas Ararát süvegcukorforma
Csúcsa és az ódon templomok hagymakupolái.

Ahogy az évek múltak, egyre inkább
Csak arra tudott gondolni, hogy
Várják őt Jereván utcái és a kopár hegyek.
Egyre szórakozottabb lett, nem mosakodott,
Ruháit eladta, lecserélte, cipője kilyukadt,
Ócska saruvá kopott.
Munkahelyéről elbocsátották, felesége
Kizárta a családi házból, gyermekei
Sem voltak hajlandók vele többé szóba állni.
De ő csak ült és hallgatta a furcsa dallamot,
Mely úgy keringett az esti égen,
Akár egy sebesült madár.

Majd egy napon vette a kalapját,
Utolsó pénzéből befizetett egy turistaútra,
Amelynek első állomása Jereván volt.
Csodálkozva bámulta a teázókat,
Az emberek szelíd arcát,
Felfedezte, hogy az örmény nők
Bőre egy árnyalattal még sötétebb,
Mint ahogy a szakkönyvek írták,
Továbbá, hogy bölcsek és szépek,
És kiválóan bánnak a szamovárral.

Egy este a kulcsát leadta,
Nem akart többé hazatérni,
Úgy gondolta, az idő
Mostantól neki dolgozik –,
Majd konyakszagú kocsmákban
Keresett magának menedéket.
Egy ébenfekete lány ült a sarokban.
Az égő szempár azonnal megbabonázta.
Maria Hovanshiannak hívták.
Leült, szóba elegyedtek, ő maga is
Csodálkozott, milyen jól beszéli
Már ezt a nyelvet. És ittak sok-sok
Mézédes örmény konyakot.
Ha a lány szemébe nézett, úgy érezte,
Egy sötét katakomba mélyére szédült –,
Fáklyák lobogtak benne és valami mennyei fájdalom.
Akár a vörös skarlát: úgy ragyogtak bőrén
Az alkonyat utolsó, búcsúzó színei.
Éjjel, egy emeleti szobában – amelynek ablakából
Látni lehetett az Ararátot, – a lány
Megajándékozta szerelmével. Teste
Könnyű volt, s mint a hó,
Fehérlett az éjszakában.
Majd azt mondta: „én tudom, hogy ki vagy,
Ide jöttél, mert ismersz,
De most tovább kell menned,
Holnap hajnalban át kell kelned az Araráton.
Nesze, itt egy levél, de azt csak a havas
Csúcs közelében bonthatod fel,
Amikor már majdnem odaértél.”
A fekete lány varázsszót mormolt magában,
Szájával puhán megérintette a férfi homlokát,
Majd letérdelt a szoba közepén,
Úgy várta csendben,
Hogy a borostás vendég elmenjen.

A férfi sarujában elindult a hegyre,
Két napon át bolyongott,
Végül már csak kopár sziklák
Szegélyezték útját, és néhány magányos
Sas keringett a hamuszürke égbolton.
Elérkezettnek látta az időt,
Hogy a levelet felbontsa.
Az ócska borítékban egy pergament talált, –
Mely szinte szétporladt remegő ujjai között.
„Menj előre, nemsokára meglátod
Ugyanazt a romos templomot, amellyel
Álmodban is találkoztál. Lépj be bátran,
Ne félj, jó helyre érkeztél, téged
Itt már várnak. Szerencsés vagy,
Mert lemondtál mindenről –
Visszanyerted önmagadat,
Mi a holtak szellemei vagyunk,
Minden jelenés sugalmazói,
Titokzatos lelkek.
Maria Hovanshian a mi Angyalunk,
Aki a városba költözött,
Hogy egyengesse útját a zarándoknak.
Most végre hazaérkeztél.”
Nehéz, tömény füst szállt. Valahol harangoztak.
A férfi levetkezett. Majd végig feküdt a hideg kőlapokon.
Gyertyákat helyeztek köréje.