Szögi Csaba
A régirül és az újrul

A’Dieu, bánat! Az, kinek a nevét ki sem mondjuk, elvitte az óév sarát a hátán egy szalmahordó kosárban. Fényességes angyal Ő egyébiránt, fényt is hordoz puttonyában koronként - meg apró angyalkákat is netán-tán? Egy puttony puttó, jól hangzik -, oda, ahol azt megérdemli a plebsz. Most is érzem még csurgatott mézillatát, ahogy lassan távolodik, már csak egy pont a horizonton: ott meg is fészkel magának, s figyel.
Engedd most már a derűnek, Barátom, hadd tegye szívedet könnyűvé a mának, ne feledd: immár minden áldott hajnalonta egy pillanattal előbb születik meg napkeleten a Fény. Mossa végig örömtől ragyogó orcádat, enyésszen el mindent látó szemed előtt a terhes felhőpaplan káprázata egészen. Lelkedben a Kisded szapora fejlődésnek indult, lábra kap máris, és felismerhető szavakat gőgicsél.
Hóbuckákon kaptatok a csillámízű szilveszteréj tágas ösvényén, mézespálinkás tekinteted mozgólépcsőjén emel­ke­dik lassan sziluettem a tűzijáték fényrobbanásai közepette, amint egy-egy órjás falatot harapnak ki az ég gránittömbjéből. Nem váltottam retúrt: a töltésen túl már kézen fogva vezetem magam – s téged, Kedves – a csillagsztráda gyalogtranzitján, mígnem otthon selymes paplan lészen gyengéd zátonyom.
Ma Ünnep készül, az új Nap tejszíntortáján gyújtsunk egy gyertyát. És ülj közelebb, ha fázol. Fahéjas, rumos almateát csorgatok csészédbe szaporán, lábad kemencénél melegített cserépzsámolyra helyezem gyengéden, lehelem és dörzsölöm átfagyott tenyeredet. Érzed, ahogy belőlünk és a füstlyukon át odafentről lassan áramlik lelkedbe az erő, melyet a derűből fakaszt az új Tavasz idáig elérő ujjhegye.
Édes Zarándokom, vegyünk új lélekzetet..., és máris indul­hatunk tovább...