Jódal Kálmán
Nem adtak hozzá kétszersültet

Earl of Agrammal, a csőlakóval betérünk a közeli étterembe, mert falatozni kíván.

Nem először vagyok itt, így észre sem veszem az ízléses szabványluxust, a bekeretezett Mucha-reprodukciókat, a duruzsoló Jazz-énekesnőt.

Earl of Agram nem érti, mit keres egy Jazz-énekesnő egy étteremben, ráadásul fényes nappal. Felvilágosítom.

– Pofonegyszerű. Ez a komplett glamour csak álca. Valójában a helyi alvilág itt beszéli meg a megbeszélnivalóit. Azért kell a hangfüggöny, capito? De engem tökéletesen hidegen hagy, kik ülnek tőlem két asztallal arrébb. Ráadásul a tulajt is ismerem.

Tatárbifszteket rendelünk, két-két kólával.

Idézetekkel szórakoztatom magam.

„Forradalom.” – majd – „Diort a munkásosztálynak.”

– Azok kik? – kérdi ironikusan Earl.

– Széles néptömegek, mint metafizikai fogalom.

– Szóltál?

– Á, semmi, semmi. A fűtésrendszerhez beszélek.

Az ex-pattanásos bőrű pincérnő sűrű hajbókolások közepette – azt hiheti, mi is a konglomerátum része lehetünk, hisz Earl of Agram a szeme láttára nyúl a kóláspohárba és falja fel a benne ázó vérnarancs-szeletet – végül kihordja a kért táplálékot.

Villámlik a szemem. Úgy látszik, a faszom kivételével, ebben a városban minden zsugorodik: a kólásüvegek, az ételadag, de még a szalvéta is. És közönséges, gyárilag felszeletelt Tost-kenyeret, nem ropogós kétszersültet szolgáltak fel a bifsztekmassza és a jeges vaj mellé.

Nem akarok cirkuszt csapni, hisz a tulaj mindig barátságosan köszön.

És azt is tudom, itt nem én vagyok az erősebbik kutya.

Sértődötten csak turkálok a kajában, Earl of Agram belapátolja, és közli: kevés volt. Igazat adok neki.

Fizetek, kilépünk.

– Az űrbéli környezet nagyon barátságtalan. Csikorgatóan fagyos és tonnasúlyún magányízű – szól Earl of Agram, majd borúlátóan elköszön. Eltiltották a gyerekláthatástól, de anyagtalanná ritkulva és láthatatlanul, azért időnként, módosult létállapotban beszivárog a gyerekszobába.

Sétálok, és gyilkos gondolataim támadnak.

Ekkor leszáll a légtérből Mirage, a kétnemű, szadomazo angyal, és két, végtelenül sok lövedékű géppisztolyt nyom a kezembe, majd ugyanúgy elillan.

Sétálok a napfényes téli utcákon, és válogatás nélkül mindenkibe belelövök. Az sem lep meg, hogy sokuknak csak a bőr- és húsrétegét üti át a golyó, alatta fém és elektronika tátong. A város ugyanis tömve van sokadik generációs, rosszlelkű replikánsokkal. Mindegy.

Miután ráunok erre a hús&krómacél akcióművészeti tevékenységre, elkezdem sorban felborítani az útba eső konténereket, de a bűz miatt erre is hamar ráunok.

„Forradalom.”– suttogom magamban – „penészes cyber-szaloncukor-forradalom. És ha felgyújtanám őket?”.

Lekuporodok egy padra a Šekspirovában, és sírva fakadok. Jégkockák hullanak ki a szememből.

„Szar“– állapítom meg durcásan és némán. – „Nem adtak hozzá kétszersültet... Miért nincs senki, miért nincs senki, vazze?“

Ekkor ismét alászáll Mirage.

– Az űrbéli környezet valóban nagyon barátságtalan. Néma üvöltésfrekvencián szórja szét magánytömbjeit, s a komor csöndbe mártott, hasadozó félelemrácsozatát. – Megkeményednek az arcvonásai – Csak a miheztartás végett mondom.

Leveszi rólam a kabátom, a nyakkendőm, az ingem, a boxeralsóm. Nyakörvet csatol rám, láncokkal hátrakötözi a kezem, beköti a szemem, az optikai érzékelőim, és azt suttogja: térdre, majd azt: szeretlek.