Mihályi Czobor
Roppant almárium

Az identitás nem egyéb, mint az emlékezet. Az vagy, amire emlékezel. Az álmok egy másik élet emlékképei. Ha álmaidra emlékezel, talán megismered önmagad – gondolta Alajos, aki néha Alojznak hitte magát. A konyhában állt, kihúzta az evőeszközös fiókot, kiemelt egy mokkáskanalat, hogy megkeverhesse kávéját, de a kanál kicsúszott ujjai közül, és akárcsak az idők mélyén a cukrászdai fagylaltos lapát, menthetetlen zuhanórepülésbe kezdett. A kissé még kábult Alajos úgy bámult utána, mintha irgalmatlan szakadék mélyére tekintene, szinte maga is beledőlt a mélységbe, és szinte az időtlenségből riadt vissza a jelenbe, amikor az ezüst vagy alpakka kanál – Alajos soha nem adott a világi hívságokra – a laminált padlóhoz csapódott. Ha csak fél lépéssel közelebb áll az asztalhoz, mint a komód fiókjához, a kanál csendesen belesimul a szőnyeg puha bojtjaiba, de így, mintha márványlapra vetettek volna egy marék rézcsengettyűt és üveggolyót, a becsapódás hangja kozmikus erővel robbant bele a lakás csöndjébe.

Hiába volt Alajos muzsikus, ehhez hasonlatos hangot még nem hallott, olyan volt, mintha lélekharangot csendítettek volna egy üvegbúra alatt, majd a magas rezgésszámú hanghullám sorra bekukkantott volna a konyha minden sarkába, belegubancolódott volna az ott megbúvó pókhálóba, majd elrugaszkodva tovább körözött valami láthatatlan Möbius-szalag mentén a helyiségben, végül mintha egy láthatatlan mandala labirintusában tévelyegve távozna az emberi hallás tartományából, miután keresztül-kasul járta Alajos lebénult agyát, az ott begyűjtött lélekinformációkkal az angyalok birodalma felé nyargalt tova.

Te még nem tudod, de már halott vagy. Alajos így tudta volna szavakba önteni az ismeretlen frekvencia által keltett érzést, vagy sokkal inkább: tapasztalatot.

Az utolsó ítélet előtt sem hallhatsz egyebet, csupán kanalak és villák csörgését, ahogy a pincérek üres tányérodba dobálják evőeszközeidet, hogy megtisztítva azokat az idők végeztéig egy roppant almáriumba zárják. Nincs tovább, csak a félelem, borzongott bele az ezüstcsendülésbe Alajos. Minden elpereg, elillan, csupán a félelem birodalma határtalan. Ezt a tartományt nem a természet teremtményei népesítik be, hanem a hagymázas álmok szüleményei, tébolyult ősistenségek ocsmány kreatúrái. Falánk falkáik egymást nyüstölik, mindaddig, amíg az egyik légió föl nem falja a másikat. Olykor saját fajtájukba is belekapnak, akárcsak a borjúszívet marcangoló, a vérszagtól bódult piranyák, és ha ilyesmi történik, társukat is elfogyasztják, a fekete űr, a fáradt nihil pedig elnyeli őket mind, ha éppen úgy akarja. Az angyal pedig csak ül a semmi peremén, összezárta szárnyait, és alszik. Hidegen hagyja a pokoli lakoma.

Ezüstfejszével csapott le a villám az égből, és olyat reccsent a mennydörgés, mintha ezer fa dőlt volna ki egyszerre, köztük a bogyófa is, ahová a zápor elől menekülő kocsis a szomorú tekintetű lovát pányvázta.

Alajos leült az asztal mellé, kezébe fogta a csészéjét. A tejszínhab angyali rozettájának közepéből a ló antracit szeme villant rá.