Nagy Abonyi Árpád
Paris by night

                                                                        A journey is an hallutination.
                                                                             Flann O’ Brien

1.

Azon az őszön, amikor újra megcsúfolt a szívem, egy konferencia érdektelen résztvevőjeként tartózkodtam Párizsban. 

Az egyszerű kis hotel, amelyben megszálltam, a kínai negyed közvetlen szomszédságában állt. Talán ez lehet a magyarázata, hogy a szállodaportás is kínai volt, vagy legalább is annak látszott. Amikor a szemerkélő esőben utazótáskámmal a kezemben beléptem a szálloda kopott, régen takarított halljába, üres volt a hotel recepciója.
Fűszeres étel illatát éreztem, s mire egy oldalsó benyílóban megpillantottam az éppen étkező portást, magam is megéheztem. Egy műanyag asztal mellett ült, és láthatóan nem örült érkezésemnek. Letette az evőpálcikákat, majd egy ideig furcsán méregetett. Aranykeretes szemüveget és ritkás bajuszt viselt.

Amint közöltem, hogy tartózkodásom költségeit a konferenciát támogató alapítvány fizeti, s ellenőrizte foglalásomat, unott arckifejezése készségesre váltott. Valami mosolyféle is átsuhant az arcán, s ez furcsamód valahogy a feleségemre emlékeztetett. Eszembe jutott nejem búcsúmondata, amellyel indulásomkor kikísért: „Csak nehogy megint folytasd a piszkos kis játékaidat!” Emlékszem, amint kiléptem az utcára, hátranéztem. Az ajtóban állt, és épp válaszolni akartam, amikor az ablak mögött meglebbent a függöny, és úgy tetszett, van valaki mögötte. Talán ennek köszönhető, hogy nem válaszoltam. Egy ideje már kihűlőben volt a kapcsolatunk, és a feleségem épp elég okot adott rá, hogy úgy gondoljam, nem én vagyok az egyetlen férfi az életében.

A portás átnyújtotta a kulcsot, amelyhez egy kis fémlapot erősítettek: a 66-os szám domborodott rajta. Szemügyre vettem, és egyszerre minden olyan ismerősnek tűnt, mintha már mindez megtörtént volna egyszer, pontosan ugyanígy. 

Néhány másodpercig bámultam a portás ragyás arcát; a szája sarkában egy kis nyálgöböt.

Hatvanhatos, mondtam félhangosan, mert olykor, ha hatalmába kerít ez az érzés, mindig összezavarodom. A portás azonban ügyet sem vetett rám, a pulton lévő papírokat rendezgette. Elindultam hát a lépcsőfeljáró felé, majd a második emeleten megtaláltam a hatvanhatos számú szobát.

Egy pillanatra megtorpantam a vörösre festett ajtó előtt. Elképzeltem, hányan hányféle éjszakát tölthettek már itt. Jó hely lesz ez számomra is, gondoltam, itt majd meghúzhatom magam néhány napig.  

Ahogy behelyeztem a kulcsot a zárba és elfordítottam, hallottam, hogy a hátam mögött kinyílik a szemközti szobaajtó. Hátrafordultam: egy alacsony ember lépett ki a szobából, afféle törpe, amilyeneket olykor a James Bond filmekben lehet látni. Magasított talpú cipőt viselt, s arcának jobb felén épp olyan vörös folt húzódott, mint amilyen az egykori szovjet elnök, Gorbacsov homlokán látható.

Vannak véletlen egyezések, ezt tudomásul kell vennem, gondoltam.

Egy pillantást vetettem a feje felett a szobába, s egy csapásra megmerevedtem. A pamlagon azt nőt láttam a szoba félhomályában, akit ha meglátok, mindig szúrást érzek a mellkasomban. Hihetetlennek tűnt, de aztán becsapódott az ajtó, s a Gorbacsov-törpe rám kacsintva a folyosó vége felé indult.

Nyilván ez is csak afféle érzékcsalódás, akárcsak a korábbiak, nyugtattam magam. Közben a törpe a folyosó végére ért, s ekkor láttam meg a liftajtót a lépcsőfeljáró mellett. Jöhettem volna lifttel is, villant át az agyamon.
Lehajoltam az utazótáskámért, és belöktem a 66-os szoba ajtaját.

2.

Nem először jártam Párizsban; valamennyire már ismertem a várost, így az a maga nevezetességeivel hidegen hagyott. A szokásos harmadosztályú hotelszoba valóban megfelelőnek tűnt. A koszos, ízléstelen tapéta a falon, a franciaágy a fejalávaló kemény hurkákkal, a szürke, szakadozott függöny, s a cigarettaparázsnyomokkal tarkított szőnyeg ismerősen, s valamiképpen megnyugtatóan hatott.

Eltűnök majd egy időre szem elől, legalább is a múltam, sőt talán a jövőm elől is, gondoltam. Valójában nem a konferencia miatt érkeztem Párizsba, teljesen más terv vezérelt, de úgy látszott, máris rosszul indulnak a dolgok.
Az ágyra dobtam esőköpenyemet és utazótáskámat, majd az ablakhoz léptem. Félrehúztam a függönyt, és sokáig bámultam az ablaküvegen lecsorgó esőcseppeket, a szemközti épületek lassan kigyúló fényeit.

Ha elég erősen elképzelsz valamit, az már szinte valóság, mondogatta mindig a nagyapám, aki sohasem járt Párizsban, de neki is meg kellett vívnia a saját harcát a maga démonaival. Ismét nyugtalanság fogott el, s újra magam előtt láttam a pamlagon fekvő Madamot, a háta mögött a két párnahurkával, s láttam, amint combján pihenő karja megmozdul, lágyan felém int, s én odalépek, megcsókolom...

Hiába mondtam volna bárkinek is, hogy egy festmény, egy festményen ábrázolt nő szebb lehet, mint bármely szépség, amely valaha volt, van vagy lesz a valós életben – bolondnak néztek volna.

Aztán újra és újra átgondoltam a tervemet, hogy hogyan lépek majd be az múzeum épületébe, hogyan osonok fel a lépcsőkön, át a folyosókon, hogyan játszom ki az őrök figyelmét, s végül ajkunk hogyan olvad majd össze...
Aztán hirtelen újra rám tört az éhség, ezúttal ellenállhatatlan erővel.

*

Már sötét volt, amikor kiléptem a szálloda ajtaján. Finoman permetezett az eső, elhomályosítva a fényeket. Az utcán alig volt járókelő, csak néha suhant el mellettem egy-egy autó. Mielőtt megláttam volna a járműveket, hallottam, ahogyan közelednek a nedves úttesten.

Esőkabátomba burkolózva talán tízszer is megtettem az utat a Place d’Italie térig és vissza, megfelelő étterem után kutatva. Az ember könnyebben válik a megszokás rabjává, mint gondolná. Benéztem az éttermek ablakain, de úgy tűnt, egyikben sem készítik úgy kedvenc kínai étkeimet, mint ahogyan azt az amszterdami kínai negyed sikátoraiban megszoktam. Végül az egyik apró bisztróban, amelyben mindössze négy asztal volt, elfogyasztottam egy közepes Tjap Tjoj-t és Ku Yu Luk-ot. A falra erősített televízióban az esti híreket sugározták kínaiul. Erőt vett rajtam az étkezés utáni bágyadtság, de nem volt kedvem sokáig időzni. Átnyújtottam a pincérnek az előre kiszámított összeget. Mosolytalan arccal, egy fejbólintással nyugtázta.

Amikor visszatértem a szállodába, láttam, hogy a portás a pult mellett áll, és a számítógép billentyűzetét nyomkodja. Gyors mozdulatai alapján úgy tűnt, valamilyen izgalmas játékot játszik.

Hatvanhatos szoba, mondtam, amint megálltam a pult előtt.

Már várják fenn, válaszolta unottan, és felpillantott.

Ki vár fenn, kérdeztem meglepetten, ezerfélére gondolva hirtelen.

A portás nem válaszolt, csak tovább nyomkodta a billentyűket.

Míg felfelé rohantam a lépcsőn, újra megfeledkezve a liftről, ismét magam előtt láttam a Madamot, igen, csakhogy most az én szállodaszobám ágyán, amint könyökével az egyik párnára támaszkodva elmosolyodik, és felém nyújtja karját...

Lihegve értem fel a második emeletre. Az ajtó előtt vártam egy keveset, míg zihálásom alábbhagy. Közben hallgatóztam, de nem szüremlett ki semmilyen hang a szobából.

Lassan lenyomtam a kilincset.

A szoba üres volt, csak a függöny lebbent meg, amint kitártam az ajtót. Körülnéztem a szobában, és úgy tűnt, minden ugyanott van, ahol hagytam. Benéztem az apró, régimódi fürdőszobába is, de csak egy pókot láttam a tükör mellett a falon.

Az ablakhoz léptem, és ekkor vettem észre, hogy félig nyitva van. Nem emlékeztem, hogy nyitva hagytam volna. Egy ideig tűnődve álltam előtte, majd egyszer csak kopogást hallottam. Végighúztam a mutatóujjam a függönyön, aztán megfordultam, és az ajtóhoz léptem.

A törpe volt az. Láttam, hogy a kezében egy kis műanyagtokot szorongat. Azonnal felismertem: nyilván akkor eshetett ki a zsebemből, amikor a szobakulcsot vettem elő.

Bocsánat, azt hiszem ez az öné, mondta angolul, furcsa akcentussal.

Valami köszönésfélét morogtam. Nem volt kedvem barátkozni.

Csak leugrottam cigarettáért, és ezt itt találtam, az ajtaja előtt, mondta, majd hátat fordított.

Visszatértem a szobába, és az ágyra ültem. Kinyitottam a műanyagtokot, és láttam, hogy minden rendben, megvan a bankkártyám, amit csak a legritkább esetben használtam.

Hirtelen magam előtt láttam a törpét, amint egy bankautomatába helyezi a kártyámat. Gyorsan kivettem a tokból, meg akartam vizsgálni, hátha találok rajta valami szokatlan nyomot, jelet. Ekkor, a tartóból kiesett egy kisméretű fénykép, és peregve a földre hullott.

Soha nem tartottam semmiféle fotót a bankkártyám mellett. Lehajoltam, s amint a kezembe vettem, borzongás futott végig rajtam. Rögtön felismertem, hogy a fénykép engem ábrázol. Amint a képen megláttam azt a négy-öt éves, szemüveges, rövidnadrágos kisfiút, aki valaha én voltam, megrohantak a múlt árnyai.

Ez is a feleségem egyik piszkos kis trükkje lehet a sok közül, gondoltam, amivel szokása szerint a legváratlanabb pillanatokban akar összezavarni. Gyakran úgy éreztem, ha a feleségemnek varázspálcája lenne, azonnal nyuszivá változtatna, és egy kalapba dugna. Nyilván ö csempészte a képet a szétnyitható tokba. Vannak ugyanis nők, akiknek szinte rögeszméjük, hogy elgyengítsék a mellettük lévő férfit, noha a szívük mélyén nem nyuszira vágynak.
Ekkor, szinte valamiféle megerősítésként, a szomszéd szobából hangos női kacagás hallatszott.

Felkeltem az ágyról, és az ablak felé fordítottam a fotelt. Elhúztam a függönyt, kényelmesen hátradőltem a székben, lábam az ablakpárkányon nyugtatva.

Tűnődve, a felhők mögül felsejlő holdat figyeltem, amíg csak el nem nyomott az álom.

3.

Másnap, amikor már minden megtörtént, a Rue de Rivoli egyik bisztrójának teraszán egyik Pernod-t fogyasztottam a másik után. Alkonyat volt, a szél leveleket tépett le a fákról, zörögve hullottak a járdára. A lemenő nap sugaraiban sárgás, barnás színben úszott a város.

Miközben az erős italt kortyolgattam, a járókelőket néztem, férfiakat, nőket, fiatalokat és idősebbeket, mindenkit, aki elhaladt előttem. Figyeltem a járásukat, az öltözéküket, az arcukat, és megpróbáltam elképzelni, vajon honnan jöttek, hová tartanak. Megpróbáltam elképzelni egy napjukat, egy hetüket, de nem sokra mentem. A képzelet hullámai folyton megtörtek a valóság sziklafalán, s végül mindig csak magamra tudtam gondolni, a jelen helyzetemre.

Egy galamb araszolt az asztalomhoz. A cipőm orránál megállt, és felnézett rám. Belenéztem a madár szemébe. A szem a lélek tükre mondják, de vajon egy madár lelkének tükre is?, gondoltam. Egykedvűséget láttam az apró, sötét szempárban, aztán hirtelen irigyelni kezdtem, hogy bármikor tovaröppenhet, végül eszembe jutott, hogy egyáltalán nem kedvelem a galambokat. Megmozdítottam a lábam, s a madár hirtelen felreppent, majd leszállt néhány méterrel arrébb, egy szemezgető galambcsoport közepébe. Egy ideig figyeltem, de mivel épp úgy nézett ki, mint a többi, kisvártatva szem elöl tévesztettem.

Hirtelen élesen, elemi erővel rohant meg előző napi álmom.

Álmomban épp visszatértem a szállodába, amikor láttam, hogy a portás a pult mellett áll, és a számítógép billentyűzetét nyomkodja. Gyors mozdulatai alapján úgy tűnt, valamilyen izgalmas játékot játszik.

Hatvanhatos szoba, mondtam, amint megálltam a pult előtt.

Már várják fenn, válaszolta unottan, és felpillantott.
Ki vár fenn, kérdeztem meglepetten, ezerfélére gondolva hirtelen.

Egy kedves hölgy, mondta, s valami mosolyféle suhant át az arcán.

Lihegve értem fel a második emeletre. Az ajtó előtt vártam egy keveset, míg zihálásom alábbhagy; közben hallgatóztam, de nem szüremlett ki semmilyen hang a szobából.

Lassan lenyomtam a kilincset.

Az ágyon a feleségem feküdt, abban a világoszöld, átlátszó pongyolában, amelyet annyira utáltam. Úgy éreztem, nem kapok levegőt.

Szervusz, drága, mondta azzal a fajta mosolyával, amely többnyire nem sok jót jelentett.

Hogy kerülsz ide?, nyögtem.

Eljöttem, hogy lássam, milyen Párizs éjjel.

Aha. Szóval eljöttél, hogy lásd, milyen Párizs éjjel. Paris by night. Szép.

Lassan levetettem az esőkabátomat, és a fogasra akasztottam. Úgy éreztem, két ujjal ketté tudnám roppantani a fogas faállványát.

És mégis, hogy találtál meg?, kérdeztem.

Elfelejted, hogy a feleséged vagyok, mondta furcsán vizsgálgatva.

Igen, lehet, hogy valóban elfelejtettem, de nem csoda, mert egy ideje már nem úgy viselkedsz, mintha a feleségem lennél.

Eljöttem, hogy vigyázzak rád, hogy nehogy ismét ostobaságot csinálj, mondta, és felült az ágyon.

És mi lenne az az ostobaság?

A feleségem azonban nem válaszolt, csak nézett rám, azzal a furcsa nézésével.

Egy ideig hallgattunk.

Ha nem szeretnélek ennyire, nem jöttem volna ide, mondta egy idő múlva.

Ahogy ezt mondta, előrehajolt, s ekkor leoldódott nyakáról a gyöngysor, s a fehér szemek szertegurultak a szobában.

Nemcsak az a fontos, hogy mennyire szeretünk valakit, hanem az is, hogy mivé válunk abban a kapcsolatban, jegyeztem meg.

Egy ideig hallgatott, tűnődve nézett rám.

Te egy elképzelt világban élsz, én viszont a valóságban, mondta, majd felkelt, és szedegetni kezdte a szétgurult gyöngyszemeket.

Néztem karcsú derekát, megfeszülő vádliját és elkapott valami gyengeség. Úgy éreztem magam, mintha lobogó függöny volnék egy nagyon magasan lévő ablakban: elértem a mélység peremét, majd fölé lendültem, aztán hirtelen visszazuhantam.

Lehajoltam, és felvettem egy gyöngyszemet, mely épp a cipőm orrához gurult. Leültem az ablak melletti fotelbe, s lassan forgatni kezdtem az ujjaim között. Egy idő után azonban olyan hidegnek, illetve forrónak éreztem, hogy gyorsan az ágy és a fotel közötti kis asztalkára helyeztem.

Hátradőltem a székben, ólomsúly nehezedett végtagjaimra. Körbenéztem a szobában; előbb jobbról balra, majd balról jobbra járattam tekintetem, s közben, mint valami lengő árny, feleségem hajlongó alakja tűnt fel a szoba hol egyik, hol másik zugában.

Aztán lassan minden egyetlen ponttá zsugorodott össze.

4.

Hűvösebb lett, de nem volt kedvem visszamenni a szállodába, sem pedig a városban sétálgatni. Egy ideig még tűnődtem az álmomon, aztán bementem a bisztróba, és leültem egy üres asztalhoz a terem sarkában. Jó hely lesz, gondoltam, itt nyugodtan meghúzódhatom. Újabb italt rendeltem, majd szemügyre vettem a helyiségben lévőket. Csupa átlagos vendéget láttam, csupa mindennapit.

Talán negyedóra telhetett el, amikor a nyitott ajtón keresztül észrevettem, hogy a kávézó előtt megáll egy Vespa, és egy magas, nagyon kövér nő kászálódik le róla. Keresztülvágott a kávézó teraszán, majd egy pillanatra megtorpant a küszöbön és szétnézett. Csaknem két méter magas lehetett, és legálabb százharminc kiló. Nem tudtam eldönteni, hogy keres valakit, vagy csak egy szabad asztalt szeretne.

Végül közel hozzám, egy üres, fal melletti asztalnál foglalt helyet.

Jól szemügyre vettem. Világoszöld ruhát viselt, a nyakában pedig diónyi nagyságú golyókból összefűzött piros nyakláncot. Volt benne valami, ami nagyon ismerősnek hatott, de nem tudtam, mi lehet az.

Rendelt, s a pincér csakhamar hozta a bagettszeleteket, a fűszeres vajat es egy pohár vörösbort.

Egy ideig néztem, ahogyan evett, ahogyan gyorsan tömte magába az ételt. Újra rendeltem, ezúttal két pohárral. Amikor megérkezett az ital, az egyiket gyorsan felhajtottam, a másik pohárkát pedig egészen közel húztam magamhoz, miközben lopva a kövér nőt figyeltem.

Eluralkodott rajtam a kíváncsiság. Szerettem volna szólni hozzá, megérinteni, de nem a testi vágytól vezérelve. Olykor ugyanis elkap egy érzés, melyet magamban a „csúnyaság esztétikájának” nevezek. A rútságot ugyanis többnyire a szépség ellentéteként fogjuk fel, noha engem mindig rabul ejtett a csúnyának vélt dolgokban váratlanul felsejlő szépség. Ráadásul valahogy a „klasszikusan szép” mindig untatott is egy kissé...

A pincér egy kis mécsest helyezett az asztalra, majd meggyújtotta. Kinéztem az ablakon, s láttam, hogy lassan este lesz. Felhajtottam a másik italt is, majd hátratoltam a székem, és lassan felkeltem az asztaltól.  Néhány lépést tettem a zöld ruhás nő felé, amikor éreztem, hogy hirtelen gyengülök, hirtelen elhagy az erőm. Megálltam egy pillanatra, és egyszer csak úgy tűnt, valahonnan messziről, akárha egy régi álomból, a feleségem suttogó hangját hallom.  A szavak ismerősen, de valahogyan mégis idegenül hangzottak, nem értettem, hogy mit mond.
Aztán tettem még néhány lépést. Amikor a zöld ruhás nő asztalához értem, egyszerre megnyúltak a tárgyak, megváltoztak a színek, míg végül mindent elnyelt a hirtelen támadt feketeség.

5.

Arra ébredtem, hogy fázom. Kinyitottam a szemem, és úgy tűnt, egy nagyon messzi bolygóról térek vissza.  Meg akartam mozdítani a fejem, a kezem, de moccanni sem tudtam. Valahonnan távolról helikopter zúgását hallottam.
Lassan engedett csak fel a bénultság, s végre el tudtam fordítani a fejem egy kissé.

Rájöttem, hogy egy nagy szobában fekszem. A sarokban egy kerek asztal állt, rajta piszkos tányérok, poharak, ételmaradékok. Az ágy melletti hatalmas, zöld ernyőjű lámpa fényében jól látszott a falat borító vörös tapéta. Ahogy kábultan a mintázatát bámultam, láttam, hogy csigavonalai lágyan hullámzanak...

Éreztem, hogy meztelen vagyok a takaró alatt.

Egyszer csak hangokat hallottam, előbb harsány női kacagást, aztán hangos párbeszédet, de olyan elmosódottan, hogy egy szót sem értettem. Aztán lassan szétnyílt a tapéta, és belepett a szobába tegnapi óriásnő, csak most nem világoszöld ruhát viselt, hanem csupán egy egyszerű, krémszínű kombinét. Odajött az ágyhoz, és fölém hajolt. Arca kipirult volt, orra tövében izzadságcsöppek gyöngyöztek.

Ugye, még mindig nem beszélsz franciául, kérdezte rekedt hangon angolul, és végigsimított a homlokomon.
Szájszag és csípős izzadtságszag ütötte meg az orrom.

Ma vége a szerelmi románcunknak, mondta.

Miféle szerelmi románcnak, nyögtem.

Torz vigyorba rándult az arca. Ekkor vettem észre, hogy az egyik szeme zöld, a másik pedig barna, s ez valahogy még visszataszítóbbá tette.  

Újra újra szétnyílt a tapéta, és újra belepett a tegnapi nő. Már ketten voltak. Teljesen egyformák.

Hehe, milyen morcos a kicsike!, mondta az újonnan belépett. Ugyanolyan hálóköntöst viselt, mint a másik, csak fehér színűt.

Morcos ám, pedig az éjjel milyen készséges volt, mondta az ágy mellett álló, és felröhögött.

Ikertestvérek vagyunk, ha nem emlékeznél rá, mondta aztán, és benyúlt a takaró alá. Hideg volt a keze, mint a jég.

Talán nem kellett volna neki akkora adagot beadnunk, mondta a másik, miközben egészen közel jött az ágyhoz.

Ekkor láttam, hogy pattanások és jókora kelések borítják a vállát és a melle közét.

Lassan a pokolba kívántam a csúnyaság esztétikájáról kreált elméletemet. Be kellett látnom, hogy a valóság egy jókora ökölcsapással folyton leteríti oktondi elgondolásaimat, ráadásul a fülemben csengett a feleségem mondata is, miszerint egy elképzelt világban élek.

Ekkor hirtelen megjelent előttem a tegnapi este egy borzalmas szelete; mindössze néhány másodperc a két kövér nővel. Csak egy villanásnyi idő, igaz, de ennyi is elég volt, hogy azt kívánjam, bár sohase történt volna meg.  
Közben éreztem, hogy lassan erőre kapok, hogy lassan kezd visszatérni tagjaimba az élet. Az ujjaimat és a lábujjaimat már mozgatni tudtam, amikor a takaró alatt megragadott a jéghideg kéz.

Hehe, hát ez meg micsoda?! Olyan puha, hogy kenyérre lehet kenni!, horkantotta a felemás szemű nő, és eszelős hangon vihogni kezdett. Nevetése malacvisításra emlékeztetett.

Elegem van ebből az egészből! Mi a fene van itt ?!, fakadtam ki, és azonnal éreztem, hogy csak még nevetségesebbé váltam. 

Úgy csinál, mintha nem tudná!, mondta a pattanásos. Így járnak az ilyen kis palimadarak, az ilyen kis balekok!, tette hozzá, és ő is röhögni kezdett.

Gyere, hagyjuk a francba!, mondta aztán a másiknak, aki erre végre elengedett.                                                     
Igazad van, még a végén sírva fakad, mondta, és kisvártatva mindketten eltűntek a tapétába vájt ajtó mögött.

6.

Eltelt egy idő, mire teljesen magamhoz tértem, és fel tudtam kelni az ágyból. Láttam, hogy ruhadarabjaim szerteszét hevernek a szobában. Lassan összeszedtem őket, és felöltöztem. Közben megpróbáltam felidézni az előző este eseményeit, de nem sokra jutottam. A karórámra pillantottam: fél tíz volt.

Körülnéztem a csaknem teremszerű, régen takarított helyiségben.  Afféle mixed roomra emlékeztetett, amely konyha, nappali, hálószoba és vendégszoba is egyben. Széthúztam az ablakot eltakaró, nehéz függönyt, de le volt húzva a redőny, s csak az utcai forgalom zaja szűrődött be halkan.

A pormacskák mögött, a szoba jobb oldali falán egy hatalmas, rézkeretes tükör függött. Elképzeltem, hogy a lelkem egy tükör, de úgy éreztem, nem mutat semmit, nem tükröződik benne semmi.

Jobb, ha gyorsan távozom, gondoltam aztán.  Egy pillantást vetettem a tapétába vájt ajtóra, és elindultam egy másik, kétszárnyas ajtó felé.

Lenyomtam a kilincset, és egy apró előszobába léptem.

A fogason kabátok és vastag, kötött pulóverek függtek. A kalaptartón egy élénkzöld és egy citromsárga női kalap virított. A bejárati ajtó zárjában ott volt a kulcs, s a biztonsági lánc is be volt akasztva.

Gyorsan az ajtó felé indultam. A parketta nyikorgott, és épp, amikor a lánc felé nyúltam, megpillantottam egy kis, bekeretezett képet az ajtó és az előszobaszekrény között. Közelebb léptem, hogy jobban szemügyre vehessem.
A két nőt ábrázolta. Egy lejtős domboldalon álltak mosolyogva, egy-egy versenykerékpárra támaszkodtak. A szűk, kerékpáros sportruha, úgy tűnt, azonnal szétreped rajtuk. Napszemüveget viseltek, hajuk szalmasárgára volt festve, a pólójukon pedig a következő felirat piroslott: WE NEVER GIVE UP.

Nagyszerű, gondoltam, és gyorsan kiakasztottam a láncot, majd elfordítottam a kulcsot.

Dohszag ütötte meg az orrom. A lépcsőház koszos falán függő kis táblán a négyes számot pillantottam meg.
Lementem a széles lépcsősoron, majd megnyomtam a kapu melletti gombot.  

Kinn sötét volt, s az utcai lámpák fényében láttam, hogy ismeretlen környéken vagyok. A járda nedvesen csillogott, de már nem esett. Mély lélegzetet vettem: élveztem a friss levegőt, a visszanyert szabadságomat.
Egy ideig bolyongtam a környező utcákon, végül megpillantottam egy metrólejárót. Garibaldi – írta a lépcső feletti táblán. Ebből tudtam, hogy a Montmartre peremén vagyok.

Amikor előhalásztam a zsebemből a kis, lila színű metrójegyet, hirtelen ismét felvillant az elmúlt nap egyik pillanata, amelyben épp a Vespán ülök, a nagydarab nő mögött, s fülsiketítő dudálással megelőz bennünket egy autó...

Ekkor meghallottam lentről a közeledő szerelvény dübörgését. Gyorsan lementem a megállóba, és épp hogy csak be tudtam szállni a máris induló szerelvénybe. A kocsiban csak ketten ültek: egy fekete bőrű fiatal férfi, újságjába mélyedve, és egy idős hölgy, aki egy kis pincsikutyát tartott az ölében.

Tanulmányozni kezdtem a metrótérképet. Láttam, hogy jó irányban haladok, és hogy kétszer is át kell szállnom a Place d’Italie térig.

*

Csaknem eltelt egy óra, mire megérkeztem, s közben rám tört az éhség. Az egyik éjjel is nyitva tartó boltban vásároltam egy üveg vörösbort, egy bagettet és egy doboz vaddisznópástétomot.

Szerettem volna mielőbb visszatérni a szállodába, így gyors léptekkel átvágtam a téren, majd kezemben a papírszatyorral befordultam a hotelhez vezető kis utcán. Ekkor pillantottam meg a szembejövő Krisna-hívők csoportját. Épp rázendítettek egyik énekükre, kerepeléssel, kántálassal, ugrándozva közeledtek. Tizenöt-húszan lehetettek, és úgy látszott, nincs szándékukban félrehúzódni, elengedni a szembe jövőket.  Kissé meglepett, hogy éjjel találkozom velük. Úgy tudtam, csak nappal lépnek ki az utcára. Ezek biztosan éjjeli Krisna-hívők, gondoltam.
Amikor már csak egy-két lépésnyire voltak, láttam, hogy nem tágítanak. Épp le akartam húzódni a járdáról, amikor egyikük, egy magas lány, homlokán piros ponttal a levegőbe ugrott, és lábával eltalálta a kezemben tartott papírszatyrot. Azonnal végighasadt, s a borosüveg nagy pukkanással darabjaira tört az aszfalton.  

A csoport ügyet sem vetve rám, folytatta útját.

Néhány másodpercig néztem a járdán szétfutó csíkokat. Émelygés kapott el, és éreztem, ismét fogytán a levegőm. Fázni kezdtem, s lihegve egy hirdetőoszlopnak dőltem.

Felnéztem az égre, felhők suhantak el a holdfényben.

Amint végre eltűnt a Krisna-hívők csoportja, egyszerre erőre kaptam. Felvettem a földről a bagettet, és a járdaszegélyhez gurult pástétomot. A dobozt a kabátom zsebébe csúsztattam, s a bagettel a kezemben elindultam a hotel felé.

*

Amikor beléptem a szálloda halljába, láttam, hogy a portás bal kezén gipszkötés fehérlik.
A pulthoz léptem, de nem szólt semmit. Köszönés nélkül átnyújtotta a szobakulcsot, mintha csak két perce ugrottam volna le a szomszédos trafikba.

Milyen nap van ma?, kérdeztem végül.

Még mindig szerda, válaszolta, rám se nézve.

Ezúttal lifttel mentem fel a második emeletre. Eltartott egy ideig, míg megtálaltam a 66-os számú szobát. Mintha nem ugyanott lett volna, ahol a legutóbb.

Beillesztettem a zárba a kulcsot, majd belöktem az ajtót.

Csaknem világos volt benn; jól látszottak a tárgyak az ablakon besütő holdfényben.

A zsebemből előhalásztam a pástétomos dobozt, és a bagettel együtt az ágy melletti kis asztalkára helyeztem.

Jó érzés volt újra a saját hotelszobámban lenni, mintha hazaérkeztem volna.

Az ágyra dobtam a kabátomat, és leültem az ablak előtti székre. Hallottam, ahogy a folyóson nyílik és csukódik egy ajtó.

Az asztal felé nyúltam, hogy letörjek egy darabot a bagettból. A tenyerem épp elérte a kenyér érdes felületét, amikor valami megcsillant az asztalkán.

A kezembe vettem, és meglepetten vizsgálgattam egy ideig.
Nem tudtam eldönteni, hogy hideg, mint a jég, vagy forró, mint a tűz.