Ana Ristović
Városi hulladék
(a természettől való félelem)

Sétálni is kocsival mégy,
megcsókolod a fát
a visszapillantó tükörben.

Ha tehenet látsz, felkiáltasz: Nézd, tehén!
És bőrén a foltok
elszórt olajfoltokká lesznek.

A reggeli napon meghűlsz,
az első táblánál, közlekedési jelnél
pedig felmelegednél.

A virágzó mező közepén
hol az irodalomról, hol pedig
a legközelebbi gyógyszertártól elválasztó
kilométerekről elmélkednél:

koponyád
s vele a négy égtájnyi éles látóhatárt
fájdalom feszíti.

Sünt látva felkiáltasz: Nézd, sün!
És tüskéi
kis aknavetők.

A sugárzó holdvilágnál megőszülsz,
elepedsz a túl hosszan tartó alkonyatban
a többletmelankóliától.

A kuporgó folyóág mellett
telefonfülke után,
a puszpáng sűrűjében legalább egy
emberi orrhang után sóvárogsz.

Rossz közérzeted felerősödik a harapható levegőn.
Félelmed a égkék megsokszorozza.
Saját poklod fortyogni kezd
a világosság és a szembogár
minden egyes találkozásakor.

A kopár tisztáson árnyékod
látva azt mondod: Nézd, árnyék!
És az árnyékod moha lesz,
mely sem itt, sem ott
nem talál semmi körbeölelni valót.

(Bencsik Orsolya fordítása)