Ana Ristović
Tisztás
(a szárnyrezdüléstől való félelem)

Tele veled a fű.
Minden fa érted.
Az éjszaka minden teressége miattad.
Az összes szélet érintő énné,
Énné válsz, ami az éjszaka négy sarkát betölti.

Wallace Stevens: A nyúl mint a szellemek királya

Ez egy tisztás, halk fák közötti
napsütötte erdei lanka, késő délután van,
amelyről régóta álmodoztál. Sehol egy lélek.

És csak fény esik a bundádra. Puha.
Mintha az első lenne. A tekintet és az ég között
most csak a pitypang magvacskája szálldos,
mint pókhálófonál, amely nem kérdezi a neved.

És közted és a tiszta gondolatok között csak egyetlen
válaszra nem váró kérdés feszül: tudja-e, merre tart?
És olyan szép egy pillanatra fűnek lenni.

És aztán hirtelen, akárha félálomban, ebben a testedet
hangszerré változtató csendben,

rejtett kis madárszárnyak rezdülése.
És megremegsz, mintha egy aprócska erdei pinty lapulna
a zsebedben, és mintha végre már nem csak
a saját életedért lennél felelős.

És nem tudod, hogy ez öröm vagy félelem.
Talán mindkettő.

És aztán a mindig egy és oszthatatlan kékség nevében
küldött, ezer szikrához hasonló
madársereg röppen ki a lombból.

És a félelmed örömmé változik, mert hirtelen
a te szíved ver mindenütt: ama fű
magvaiban is, ugyanazon tisztáson.

(Bencsik Orsolya fordítása)