Orcsik Roland
Fertőzés
(Részlet)

Sehogy sem akart begyógyulni édesapám sebe. A duzzanat lüktetett, fájt, már nem csak a térdkalács sajgott, hanem a láb több pontján is hol kisebb, hol nagyobb szúrások, lüktetések jelentkeztek. Egyértelmű lett, hogy a seb begyulladt, orvosi beavatkozásra van szükség, különben súlyosbodhat a helyzet. Viszont a kórház is bezárt. Szerencsére apám egyik jó barátja, Bobo orvos volt, a központtól nem messze lakott. Az elhúzódott rendkívüli állapot óta nem láttuk, nem is hallottunk felőle semmit. S miután a telefon nem működött, apám kénytelen volt ismét engem kiküldeni a városba. Édesanyám féltett, de be kellett látnia, hogy nincs más megoldás. Én persze nagyon örültem az újabb missziónak, alig vártam, hogy kiszabaduljak az otthoni zárkából.

Meg kellett várnom az éjszakát, mert nappal feltűnést kelthettem, szomszédaink ugyanúgy szobroztak az őrhelyeiken, mint mi. Indulás előtt ismét végig kellett hallgatnom a szüleim aggódó litániáját, hogy vigyázzak magamra, ne beszéljek senkivel, sehol sem tartózkodjak sokáig, Bobóval is legyek óvatos, nem tudhatjuk, hogy mit váltott ki belőle a háború.

–  Vidd magaddal Snoopyt, ő biztos megvéd, ha bárki neked esne! – javasolta édesanyám. Már-már terhes volt az aggodalmaskodása. Vissza kellett fojtanom magamban az indulatomat.

–  Rendben, legalább ő is kimozdul egy kicsit! – válaszoltam, s közben máris pakolni kezdtem a hátizsákba a fegyvereimet: a baltát, a bicskámat és a könnygázt.

– Vigyél magaddal zseblámpát is, hátha szükséged lesz rá! – szólt apám – Csak ne játsszál vele, ha nem akarod, hogy a sötétben lepuffantsanak!

A sok tanács már kezdett az idegeimre menni. Mit képzelnek, tán taknyos kölyök vagyok, morogtam magamban. Megvetettem őket a gyengeségükért. Különösen apámat, aki korábban gyakran kioktatott, mennyire nem vagyok igazi férfi, most viszont ő annyira összetöpörödött, hogy bárki könnyedén eltaposhatta. Megalázónak tartottam, hogy a rettegés ilyen mértékben uraljon, s hónapokra elzárjon a külvilágtól. A félelem erőteljesen a szüleimbe markolt, átalakította a személyiségüket, idővel minden mozdulatukban, reakciójukban ott bűzölgött. A sopánkodásuktól pedig felállt a szőr a hátamon.

Nekem folyamatosan azon kattogott az agyam, hogy miként tudnék kijutni a jelenlegi katyvaszból. Ezért is örültem a váratlan alkalomnak, hogy elbiciklizhetek Bobóhoz. Ha sikerül minél több józan embert összegyűjtenem, akkor talán változhat a helyzet is. Az újabb feladathoz nem a triciklit, hanem a tíz sebességű, kissé lestrapált, ám még mindig kiválóan működő versenybiciklit kaptam. Letakarítottam a vastag port róla, beolajoztam a láncot és a rozsdás fogaskerekeket. A két oldalt megtekeredő kormánytól úgy nézett ki, mintha kos lenne.

Bementem a sufniba a zseblámpáért, Snoppy utánam osont, a lábaim körül futkározott, szinte elbuktam tőle. Njupadžijának is adtam néhány falatot meg vizet, amit seperc alatt elfogyasztott. Megsimogattam, a patkány szőre sokkal durvább volt a kutyáénál. Erős anyagból gyúrtak, szóltam hozzá, te is velem jössz, szükség lehet a csonttörő fogaidra, majd a hátizsákomba csúsztattam.

A kapunál először Snoopyt engedtem ki, ellenőrizze le a terepet. Miután mindent rendben talált, kitoltam a versenybiciklit. A rossz beton miatt nem tudtam zajtalanul végigtekerni az úton. Néhány ház ablaka mögül apró fények villantak elő a zörejekre. A két kísérőmtől biztonságban éreztem magam, a szarv alakú kormány pedig erőt sugárzott, úgy éreztem, semmi sem állhat utamba. Nemsokára a vasútátkelőhöz értem. Hiába kerestem, a majom nem volt már ott. Vagy megjött a vonat, s felszállt rá, vagy megölték, vagy ki tudja mi lett vele.

Ahogy átzörögtem a vasúton, jobb oldalról fénypászma világított meg. A fenébe, észrevettek, tízesre váltottam a sebességet, hangosan kattogott a lánc a fogaskerekeken, úgy tekertem, ahogy csak tudtam, be a vasúton túli parkba. Egy idő után feltűnt, senki sem üldözött. Egyedül Snoopy követett hűségesen, pofája egészen eltorzult a kimerítő futástól. Szerencsére, a parktól nem volt messze a sárga vizes kút, egyenesen oda tekertem. Először Snoopy ivott a kezemből. Utána következtem én, aki a kutyához hasonlóan alig tudott betelni a kénes vízzel. Miután Njupadžija is kortyolt valamennyit a tenyeremből, elindultunk. Útközben eszembe jutott, hogy Bobótól nem messze lakik Lópata. Rákanyarodtam a kúttal párhuzamos útra, amely az utcájába vezetett. Amikor az ablakukhoz értem, hallottam Lópatát, amint kedvenc dalát dúdolja:

An abyss that laughs at creation,
A circus complete with all fools,
Foundations that lasted the ages,
Then ripped apart at their roots.
Beyond all this good is the terror,
The grip of a mercenary hand,
When savagery turns all good reason,
There's no turning back, no last stand.

Heart and soul, one will burn.
Heart and soul, one will burn.

A falnak támasztottam a biciklit, majd felálltam a vázra és bekukkantottam az ablak résein. Homályosan láttam a gyertya pislákoló fényében, de így is világosan ki tudtam venni mire készül Lópata. Egy kötelet tekert a lámpa köré, majd hurkot a nyakára. Ijedtemben dörömbölni kezdtem az ablakán:

– Hé, Lópata, mi a fenét csinálsz? Elment az eszed? – kiáltottam teli torokból. Lópata úgy nézett az ablakra, mint aki nem hisz a fülének.

–  Te vagy az, Spenót? – kérdezte.

–  Hát persze, te idióta! Mi ütött beléd? – vágtam vissza megkönnyebbülten.

–  Hát, izé… én… – dadogta, majd kezét ismét a nyaka körüli hurokra tette.

–  Mássz le onnan azonnal! S engedj be!

–  Engedjelek… be? De… Nem. Nincs értelme az egésznek, hamarosan szétlövik az egész várost. Vagy csatlakozz hozzám, vagy tűnj el innen.

–  Nem hiszem el, hogy te is bevetted ezt a baromságot! – toporzékoltam a biciklin, le is estem róla. Snoopy nyüszíteni kezdett.

–  Lópata, segíts! – kiáltottam kétségbeesetten.

Rövidesen mozgást hallottam, majd trappolást, végül kattant a zár a nagy kék kapun. Lópata óvatosan körbenézett, majd fölsegített a földről. Snoopy ujjongott. Szerencsére semmi bajom nem esett, csak egy kis horzsolás villant elő a bal karomon. Lópatával végigmértük egymást.

–  Te meg mi a tökömet keresel itt ilyenkor? – kérdezte Lópata. – Nem félsz attól, hogy elkapnak és kivégeznek?

–  Elég vicces ezt tőled hallani, aki öngyilkosságra szánta el magát az előbb!

– Ebben a helyzetben az öngyilkosság tűnt a legjobb megoldásnak. Úgy emelkedhetünk a végzetünk fölé, ha saját magunk irányítjuk sorsunkat.

–  Honnan szoptad, hogy nem tudsz változtatni a helyzeten, ha meg sem próbáltad?

–  Te tényleg annyira naiv vagy, hogy azt hiszed, egymagad véget vethetsz a háborúnak? Okosabbnak hittelek.

Meglepett Lópata józansága. Nem gondoltam volna, hogy ennyire tisztában van a körülményekkel. Éppen emiatt nem értettem, miért döntött a kötél mellett, erősebbnek hittem.

–  Nem a háborúnak, hanem annak, hogy gyáva féregként sorvadjak el egy szobában – böktem ki végül.

–  Na látod, ezért választottam én az öngyilkosságot!

Ekkor valami zörejt hallottunk a szomszédos házból.

– Húzódjunk beljebb, mert már így is elég nagy zajt csaptunk! – sürgetett Lópata.

Ahogy a konyhába értünk, döbbenetes látvány fogadott. Lópata anyja a konyhaasztalra borult, feje mellett szanaszét gyógyszerek. A bomlás szaga szinte elviselhetetlen volt. Ez a bűz különbözteti meg a megmerevedett halottakat a szagtalan szobroktól vagy a templomban a halált szimuláló viaszbábuktól. Ugyanakkor, míg a szobrok, s a bábok az életszerűségre törekszenek, addig Lópata anyja, vagy legalábbis, ami belőle megmaradt olyan tárgyszerű volt, mint az a sok töltényhüvely, melyeket a legelőn találtam, miután a tartalékos gyalogos katonák befejezték a gyakorlatozást. Az egykori személyiségnek csak a nyomai voltak ott, a vonásokban, de már sehol sem lehetett látni azt a valamit, ami az egykori embert alakította.

– Anyám tegnap végzett magával. Nem volt erőm eltemetni – szólt komoran Lópata.

– Édesapád?

– Eltűnt. Két hónapja, hogy elment vízért, azóta nem láttuk.

– Nem mentetek utána?

– Féltünk. – válaszolta Lópata, s szégyenében elfordította arcát.

Csend feszült közénk, egy darabig nem szóltunk egymáshoz. Aztán feszengeni kezdtem, s félbeszakítottam a gyászos hangulatot:

– Figyelj, segítek eltemetni édesanyádat a kertben!

Lópata meg sem mukkant. Némán nézte végig, amint küszködök a nehéz testtel. A biciklitároló közelében találtam egy ásót, a kerti fa alatt ástam egy nagyobb gödröt, abba temettem el édesanyját. Lópata arca egyre merevebb lett, tekintetében eszelős fény csillant meg.

– Gyújtsuk fel a házat. – nyögte rekedtes hangon.

–  Hülye vagy? Azzal olyan feltűnést keltenénk, hogy idecsődítenénk az összes környékbeli idegbajos gyilkológépet!

–  Őket is a tűzbe vetnénk, sőt, az egész várost, magunkkal együtt!

Nyilvánvaló lett számomra, hogy Lópata idegei szinte teljesen kimerültek, beléje karoltam, s bementünk a szobába. Összepakoltam a hátizsákjába a legfontosabb holmiját, a bendzsóját is mellé raktam.

–  Velem jössz, nem maradhatsz itt egyedül. Először elugrunk az orvos Bobóhoz, mert apámnak elfertőződött a sebe – szóltam. Lópata alig regisztrálta a történéseket, még mindig letargikus állapotban volt. A konyhában kinyitottam a szekrényajtókat, valami tömény italt kerestem, hogy kizökkentsem Lópatát a hirtelen depressziótól, amire egyébként korábban is hajlamos volt. Az alsó fiókból előkerült egy kis üveg, félig volt. Megszagoltam: barack. Ráerőszakoltam a barátomra egy kortyot, amitől kicsit felélénkült.

– Hol a biciklid? – kérdeztem a vállát rázva. Rám nézett, majd a kert végébe mutatott:

– Hátul, a tárolóban. Mindjárt kihozom, de fel kell majd pumpálni a gumikat, mert

hónapok óta nem használtam. – És elindult a kert hátsó, gazzal telenőtt részébe. Kizárta a vasajtót, kotorászott a sötétben, aztán a pumpa halk, sziszegő hangját lehetett hallani. Lópata perceken belül végzett, s úgy tűnt, jobban van. A pumpálás nemcsak a gumikat, hanem a lelkét is felrázta. A félhomályból előkerült fekete kerékpárja, sárhányó és csomagtartó nem volt rajta, mindig is vonzódott a hanyag eleganciához.

Egymás mellett bicikliztünk, szótlanul, igyekeztünk minél kisebb zajt kelteni.

Lópata egész úton egyszer sem pillantott vissza az elhagyott otthonra.