Szilágyiné Szabó Ágnes
[Abbáziában a tenger]

Ez, ez vagyok én, jobbra, három és fél évesen, Abbáziában. Kukucskálok át a kerítésen, barna ruhában, másfél lépésre mögöttem a dajkám, Borcsa, a képen is látható, nyúlik utánam a keze, de egy finom, csavarodó mozdulattal lerázom a vállamról.

Mögöttem balra apám, állig begombolkozva a nyári tengerparton, vastag öltönyben, nyakkendőben, arcán a végtelen, fensőbbséges nyugalom. Mellette, kissé hozzásimulva Anyám, gyönyörű, mint mindig, bal kezében vázlatfüzet, s hozzáfogva az örökös és elmaradhatatlan pasztellkréták. Mintha zavarná valami, apró lábfejei az ellenkező irányba mutatnak, mintha már menne, a talajt alig érintve, súlytalanul a homokos fövenyen.

Hátunk mögött a társaság: apám barátai. Különös kifejezés, mert apámnak – természetesen – nem voltak barátai, csak valakik, akik azt hitték, érdeklik apámat, néhány órára talán magukra tudják vonni a figyelmét, de csak amíg érdekesek, amíg újak, és főleg: amíg azt tették, amit apám mondott. Apámat később sokan gyűlölték magasabbrendűsége miatt – de egyszerűen nem tehetett mást: más anyagból volt szőve, s hiába viselt volna akármit, meglátszott rajta úri volta, átsütött rajta különleges személyisége.

Jobbra tőlem egy nyolcévesforma kisfiú, Ármin, Ödön bácsiék fia, játszótársam, örök-nagy barátom, aki kicsit unottan szórakoztatott ezen a hosszúra nyúlt, nem éppen kellemes nyaraláson.

Délelőtt van, a strand bejárata előtt állunk, szemben a fénnyel, de még senki sem hunyorog. A fényképész, nevetséges masinája mögé hajolva a víz legszélén görnyed, háta betakarva a nehéz fekete szövettel. Ez volt az utolsó pillanat, amikor így kaphatott le bennünket, az időnek ebben a csigaházzá görbedt kanyarulatában.

Igen, ez az a délelőtt. Csodálom, hogy megvan még a kép.

Anyámat nézem. Csak a felsőteste dől apámhoz, kötelességtudóan, a lábai önálló életet élnek, a jobb karjára vetve csipkekardigán, talán azért, hogy ne kelljen apámat visszaölelnie. Kezén ott a nehéz gyémántgyűrű, amit valamelyik házassági évfordulóra kapott, a jegygyűrű azonban hiányzik a másik kezéről – ha jobb lenne a kép, láthatnám a keskeny fehér csíkot, amit nem fogott meg a nap.

Jobbra – már nem is látszanak – fekete klottgatyás fiúk rohannak a vízbe, nem érdekli őket a víz hűvös nyersesége. Közönségesek, szagosak – és főleg hangosak. Felhúzom apró orromat, kiállhatatlanul, a kis béka.

A kis béka, aki azt hiszi, különb valakinél.

A ruhámba, amit nem Anyám úri varrónője, hanem Borcsa varrt, belekapaszkodik egy aprócska szél, meglebbenti a szépen eldolgozott anyagot.

Ödön bácsi Anyámat nézi, a felesége Ármint, Ármin a fényképész mögött valamit, talán egy karcsú viharmadarat.

És a vihar el is jött aznap este. A szálloda ablaktábláit cibálta a szél, Borcsa a mosókonyhában súrolta a hétköznaplós ruhám, amibe beletört a silány, tengerparti fű. A takarót a nyakamba húzva szűköltem, hallgattam a vihar fel-feltámadó hullámainak paskolását, és egy másik, halkabb, furcsa hangot a szomszédból.

Ödön bácsi felesége sírt. Először sírt, aztán zokogott, a végén pedig kiabált – ott állhatott pár lépésnyire tőlem, a fal másik oldalán. Furcsállottam ezt, mert mellette ott volt a férje, nem kellett mozdulatlanul, szívet tépően, magára hagyva, visítva sírnia, mint nekem.

Átrohantam apám szalonjába. Anyám fekete útikosztümben állt a diófa állóóra mellett, mely tizenegy órát mutatott. Mellette a koffer, kezében a vázlatfüzet meg a kréták, az arcán zavar, fájdalom és valami furcsa tétovaság. Ellenpontként apám az ablaknál, háttal, kifogástalan nyári öltönyben, a cigarettatárca a csipketerítőn mintha nem lett volna teljesen párhuzamos az asztal éleivel.

Kettejükön innen, mintha a folyó túlpartján, én, hosszú fehér hálóingben, némán, bele nem szólva egy hangtalan párbeszédbe.

Az ajtó felnyílt a hátam mögött, de nem jött be senki. Ödön bácsi felesége már nem jajveszékelt, csak szipogott a folyosón, láttam a nagykockás hálókabátot megfeszülni a mellén, a keze a falba kapaszkodott. A bácsi tekintete összekulcsolódott anyáméval, s az megindult lassan, rám se nézve, ki az életbe valami érzelem felé.

Nem fordultam meg.

Apám arcát néztem: csodálkozó, szinte ámulatba dermedt arccal figyelte őket – emlékeztette ez a fekete ruhás nő valakire, gondolta mosolyogva, a feleségére talán, aki magtalan volt, meddő és hideg, mint a krétája színei, s aki sajnált ettől a félembernyi idegen gyermektől egy drága ruhát.

Sütni kezdte a talpamat a kőpadló hidege. Már csak ketten maradtunk, meg a kártyaasztalon anyám ottfeledett csiptetője. Apám a vállam egyetlen érintésével kikormányozott, és leoldalogtam a cselédlépcsőn, a kanyarokon keresztül Borcsa ablaktalan lyukába, és hozzá bújtam, az egyetlen részvétteljes, meleg testhez, akit ismertem. A keze szappanszagú volt a súrolástól, kemény, és persze gyűrűt sem viselt.

Másnap hazautaztunk Budára, hármasban.

A kép most itt pihen nálam, Ármintól, mostohatestvéremtől, barátomtól.