Döme Szabolcs
Csak szólj, és jövök

A földes utcákon keményre fagyott a gépkocsik és traktorok kerekei által dagasztott sárréteg. Mintha az éjszakai fagy szilárd, sötétszürke formába öntött volna egy patakot, melynek felszínét csiszolt sziklatarajok ütik át. A kéményekből füst kavargott, a levegőben savanyú füstszag terjengett. Néhány háznál a leengedett redőnyök apró, vízszintes rései fénnyel teltek meg.
Iparkodnom kellett, találkozóra igyekeztem. Múlt csütörtökön, telefonon egyeztetve állapodtunk meg a kedd reggeli időpontban Bot Damjánnal, régi ismerősömmel, akivel több, mint két évtizeddel ezelőtt osztálytársak voltunk a Sumku Alsófokú Közneveldében. Habár ugyanabban a városban éltünk, évek óta nem láttuk egymást. Csak annyit tudtam róla, hogy postai osztályvezetőként dolgozik, és ha ideges, csuklik – utóbbi tulajdonságát még iskoláskorunkból ismertem, annak idején, gyermekkorunkban rengeteget ugrattuk miatta. A telefonban rejtelmesen, hogy felcsigázza a kíváncsiságomat, mindössze ennyit közölt velem: „Mutatnom kell neked valamit. Keddre szabadnapot veszek ki. Reggel nyolckor találkozzunk a Bagoly térnél.” Mivel a munkahelyemet már évekkel ezelőtt felmondtam – elegendő pénzt gyűjtöttem össze hátralevő éveimre –, az időpont számomra is megfelelő volt. Örültem, hogy újra láthatom hajdani iskolatársamat.
A Bagoly tér felé kezdetben a téglajárdás külvárosi kerületeken keresztül vitt az utam, ám idővel az utcakép megváltozott, s a földes utcákat aszfaltutak váltották fel. Akárha szabásminták húzódnának a házak között, a burkolat szürke egyhangúságát sáros keréknyomok törték meg. Az úttesten – hat-nyolc méterenként – eltaposott állatok tetemei sötétlettek: a kerekeknek békák, sündisznók, macskák, kutyák estek áldozatul. A járdán, a bozótok alatt, s a házak előtti keskeny virágoskertekben cigarettásdobozok, széttépett csomagolópapír-darabok, papír zsebkendők, harsány színű reklámnyomtatványok hevertek mindenfelé.
Közeledve a találkozó helyszínéhez, egyre rendezettebb, szebb lakóházak, épületek mellett sétáltam. Ezeken az utcákon a gépjárműforgalom is sűrűbbé vált, s vele együtt megnőtt a zaj és a bűz.
Bot Damján – a hideg ellenére – metálfényű, bordó bogárhátú Volkswagenje mellett állva várt. Világosbarna kabátot és kék farmernadrágot viselt, kezeit a zsebében melegítette. Orra kipirosodott a hidegtől. Amikor meglátott, egy gyors mozdulattal kivette bal kezét a zsebből, és karóráján megnézte, mennyit késtem a megbeszélt időponthoz képest.
– Vosala! Hát megérkeztél! Éppen időben! – mondta. Beszéd közben mosolyra nyílt a szája, kilátszottak a fogai. Csuklott egyet.
– Szervusz! Megérkeztem – A kezemet előhúztam a zsebemből, lekezeltünk. Damján barátságosan a vállamra tette a tenyerét. Ám egy kellemetlen körülmény megtörte a pillanat meghittségét. Bot Damján idegesen fürkészni kezdte a betont a lába körül, mintha keresne valamit.
– Vosala, te is érzed? Mi ez? – kérdezte.
Most, hogy szóba hozta, már én is éreztem az átható bűzt.
– Talán kutyaszarba léptem – feleltem. Egyik lábamról a másikra állva megvizsgáltam a cipőim talpát. – Igen. Ez bizony az – mondtam, és megkíséreltem letisztítani a büdös anyagot. A betonhoz szorítottam, és előre-hátra húzgáltam a cipőmet, megpróbáltam ledörgölni.
– Jó-jó, elég lesz már – mondta Bot Damján, mikor látta, mennyire lekötött a kutyapiszokkal való foglalkozás. – Hideg van. Szálljunk be és induljunk. Csak nem ijedünk meg egy kis kutyaszartól! – mondta, és ismét a vállamra tette a kezét.
Elfogadtam indulásra vonatkozó ajánlatát, beszálltam a bogárhátúba. Bot Damján a tértől nagyjából öt perc autózásra lakott egy kertes házban. Útközben az arcát vizsgálgattam. Feltűnően megöregedett, a homloka ráncos, haja a halántékánál már csaknem teljesen ősz. Vastag barna keretű, ódivatú szemüveget viselt. Néha csuklott egyet-egyet.
Beszélgettünk, hol rám nézett, hol visszaemelte tekintetét az útra. Forgatta a fejét, és csuklott. Forgalmas utcákon robogtunk.
– Mi újság veled? Mivel foglalkozol? – kérdezte mosolyogva.
– Nem foglalkozok semmivel – mondtam.
– Semmivel? Reklámokat készítettél, nem? – kérdezte, s csuklott egyet.
– Reklámfilmeket. Rengeteg pénzt kerestem, ma már nem kell dolgoznom.
– Csak csinálsz valamit – mondta. Éreztem, hogy további magyarázatot vár tőlem.
– Ha unatkozom, akkor elutazok egy-két hétre valahová. Egyébként semmit – feleltem, bár ez nem felelt meg teljesen a valóságnak. Hébe-hóba ugyanis felkerekedek, és elmegyek horgászni. Szeretem a halakat. Bot Damjánnak mégsem kellett mindent tudnia rólam.
Damján egy teljesen hétköznapi, földszintes házban élt.
– Helyezd magad kényelembe – mondta, miután megérkeztünk, és hellyel kínált a nappaliban egy asztalnál. – Odateszem a teavizet. Milyen teát kérsz?
– Mentát – feleltem. – Elárulod, hogy mit szeretnél mutatni? Kíváncsi vagyok – tettem hozzá.
Bot Damján csuklott egyet.
– Hamarosan. Légy türelemmel – mondta, s eltűnt a konyhaajtó mögött.
Miközben a teára vártam, halk, berregő-zúgó hangra lettem figyelmes. A nappali hozzám közeli sarkában – mint egy téglatest alakú folyódarab – gyönyörűen berendezett, és kivilágított hatalmas akvárium állt. Felkeltem a székről, hogy közelebbről is megnézzem, mit rejt ez a nagy üvegláda.
A vékony homok- és kavicsrétegbe zöld, és zöldessárga vízi növények kapaszkodtak, szabálytalan alakú barna kődarabok, és girbegurba fadarabok közül kiemelkedve. Az akvárium belsejéből buborékok futottak felfelé, a gyöngyöző oxigénfüggöny a víz felszínére érve szétoszlott. Az állandó áramlás hatására a növények hosszú, indaszerű levelei lassan hullámoztak. Az apróbb, színes díszhalakon kívül, mint négy úszó háromszög, négy, tenyérnyi nagyságú vitorláshal mozgott a növények előterében. Miközben az ide-oda mozgó halakat figyeltem, hirtelen eszembe jutott, hogy elfelejtettem megreggelizni. Egyik pillanatról a másikra farkaséhes lettem.
Bot Damján még a konyhában tett-vett, a csészék és az edények éles koccanásai kiszűrődtek a behajtott ajtó mögül. Feltűrtem a pulóverem ujját, félretoltam az akvárium tetejére illesztett üveglapot, és egy merőhálóval, melyet az akvárium mellett találtam, kihalásztam egy vitorláshalat. Kiszabadítottam a hálóból, és villámgyorsan megettem. Sietnem kellett, nem szerettem volna, ha Bot Damján véletlenül rajtakap a halevésen. Csakhamar még egyet elkaptam, hogy később, hazafelé is legyen nálam valami harapnivaló. A zsebembe süllyesztettem a vitorláshalat, és visszaültem. Kezemet a nadrágomba töröltem.
Hamarosan elkészült a tea, s a csészékből a levegőt a menta átható, friss illata járta át. Némán ültünk, Damján időnként csuklott. A hal a zsebemben mozdulatlanná vált.
– Már hozom is – mondta Bot Damján postai osztályvezető, sumkui iskolatársam. Felkelt, s rövidesen egy festményt tett elém az asztalra, miközben hevesen csuklott. Megállt mellettem. – Azért hívtalak ide, hogy megmutassam a képemet, és elmond róla a véleményedet. A címe: Tanyarom hajnalban. Arra kérlek, légy őszinte – mondta.
Szemügyre vettem a képet, a vonalak, formák, és színek válogatott együttesét.
– Nem is tudtam, hogy festesz – mondtam zavaromban, melyet a véleményalkotás kényszere ébresztett bennem.
– Hobbi. Mit gondolsz róla? – érdeklődött Damján.
– Elvont, igaz? – kérdeztem. Szürcsöltem egyet a teából.
– Persze. Ez az élmény tükröződése a tudatban. Attól lesz ilyen izgalmas – válaszolta lelkesen.
– Aha – mondtam. A képen sem a tanyát, sem a hajnalt nem ismertem fel. Fogalmam sem volt, mit kellene mondanom, így ezt válaszoltam:
– Szerintem jó. Érzékletes az ábrázolásmódod.
– Köszönöm, Vosala. A nagyszüleim tanyája adta az ötletet – magyarázta a képet Bot Damján. Egy pillanatra elhallgatott, némán nézte saját festményét.
– Tanyarom hajnalban? – kérdeztem rá a címére, csak hogy mondjak valamit. A címet elsőre is kitűnően hallottam. Belefújtam a csészébe, a teagőz az arcomba csapódott.
– A hajnal az élet, a kezdet szimbóluma, a tanyarom pedig az elmúlásé. Így találkozik a kezdet és a vég, az élet és a halál. Szinte érezni a táj, a napszak és az épületrom ellentétéből adódó feszültséget – mondta áhítatosan. – Mit szólsz a címhez? Nem túl egyszerű? – kérdezte Bot Damján. Láttam rajta, elhitte, hogy tetszik nekem a festménye.
– Egyáltalán nem. Illik a képhez – mondtam.
– Bot Damján elégedetten mosolygott, büszke volt magára. Gondoltam, mielőtt észreveszi, hogy eltűnt két díszhala, igazán örülhet egy kicsit. Megittam a teát, elüldögéltünk még néhány percig, majd induláshoz kezdtem készülődni.
– Köszönöm, hogy eljöttél, Vosala – mondta. – Hálás vagyok a véleményedért.
– Szívesen – mondtam. – Ízlett a tea. Ha lesz újabb képed, csak szólj, és jövök – tettem még hozzá. – Akkor hát, a viszontlátásra.
– Viszlát – mondta Bot Damján, s csuklott egyet-kettőt.
Útban hazafelé a Selmó-parton haladtam végig. Már majdnem dél volt, kisütött a nap, a reggeli hidegnek nyoma sem volt. Leültem egy padra, és elfogyasztottam a vitorláshalat. A szél borzolta folyó fodrai hatalmas, úszó ujjlenyomatokra emlékeztettek. „Bot Damján postai osztályvezető, hajdani osztálytársam gazdagabb egy dicsérettel, és szegényebb két vitorláshallal. A művészet áldozatokkal jár” – gondoltam magamban, miközben az óriási ujjlenyomatokban gyönyörködtem. A kutyapiszok már majdnem teljesen lekopott a cipőmről, alig lehetett érezni a bűzét.