Jódal Kálmán
Monotónia

Arra ébredek az éjszaka közepén, hogy pofoznak.

Vakító zseblámpafény pihen fájdalmas-jólesőn az arcomon. Aztán kihuny.

A félhomályban – csak a hangulatlámpa világít – lassan homályos alakok kontúrjai rajzolódnak ki az ágyam mellett.

Frankenstein és Samuel Beckett magasodnak fölém csizmában és egy szál Calvin Klein alsóban.

– Öltözz! Mire vársz? Tapsra? – rivall rám egyikük, és valami szuronyfélét nyom a hátamhoz. (Időközben kikecmeregtem az ágyból és sápadt meztelenségemben didergek előttük.)

Gondolkodni nincs idő: felveszem a tegnap este, színházlátogatás után a székre hajigált cuccaimat (mindig is trehányul, piszkosul rendetlen voltam).

Mikor már a nyakkendőmet is szépen, szabályosan megkötöttem – negyedik próbálkozásból –, ők ketten faarccal fürkésznek percekig. Majd bekötik a szemem. A következő, amit észlelek, hogy kocsiban lehetek, és veszettül tépünk.

– Hová visztek?

– A Szeméthegyeken is túlra. De pofa be, fickó, mert felnyársallak, mint egy őzet – szól hozzám az egyik hang.

– És meg is eszel?

Fájdalom hasít a koponyámba, és szorongató vidorságokba süppedek eszméletlenül.

A kocsi megáll. Időközben magamhoz tértem. Kivezetnek, és felszabadult kacagással háromszor megforgatnak a tengelyem körül. Aztán leveszik szememről a kötést. Nem messze kivehetők a város fényei, de itt csak föld van és mocsok.

A kezembe nyomnak egy ásót.

– Dolgozz, rabszolga! Gödröt akarunk. Embernyit.

Tudom, hogy ezek komolyan gondolják, és tényleg nem szórakoznak, de nagyon gyorsan kimerülök, és abbahagyom.

– Mi az? Ennyire nyápic vagy? Pedig a saját sírodat ásatjuk meg veled. Háborúban bevett szokás.

– De most béke van.

– Csak hiszed, huncut.

Samuel B. odafordul Frankensteinhez.

– Ebből a gödörből, úgy látom, nem lesz semmi. Ennek a pofának rég atrofálódtak az izmai.

Frankenstein elvigyorodik.

– Tudok valami ennél is érzelemdúsabbat – és a másikra kacsint.

Lefognak, hiába kapálódzom, és szigetelőszalaggal összekötözik kezem-lábam. A tapadó barna szalagból jut a számra is.

Ezt követően hosszúszárú csizmáikkal össze-vissza rugdosnak. Tompán nyögdécselve tekergek a katyvaszos talajon, mint egy földigiliszta, aztán Samuel Beckett leguggol hozzám.

– Most pedig maradj itt az idők végeztéig, közben lassan, apránként rohadjon le a húsod.

Immár nem fetrengek. Tudom, hogy hiába.

Egyszer csak két sört szopogató, félrészeg matróz tűnik fel a láthatáron.

Nem látszanak meglepettnek. Reszelős hangon megszólítanak.

– Akarod, hogy üvegnyakkal szépen összekaszaboljuk az arcod?

Megrázom a fejem.

Erre kigombolják a sliccüket és az arcomba vizelnek, majd röhögve, egymást hátba veregetve eloldalognak.

Ismét csend és egyedüllét.

Kibírhatatlanul sokáig.

A félhomályból egy körvonaltalan lény lép elő, lehajol, már azt hiszem, ki akar szabadítani.

De tévedek. Egyetlen felesleges mozdulat nélkül félig letolja a nadrágomat, és leszop. Forró spermám a torkában landol. Ekkor felkel, és ugyanolyan néma egykedvűséggel kisétál a látómezőmből, majd a hallótávolságomból is.

Magam sem tudom mióta, de már nyüszítek.

Mindenféle istenekhez fohászkodom, átkozódom, szűkölök.

Már kizárólag csak Godot-ra várok.

Egyszerre megjelenik egy egyenruhás farkasember, átvágja a kötelékeimet, a kezembe nyom egy géppisztolyt, és azt kaffogja: lőjek bele mindenbe, ami mozog, megérdemlik.

Elvánszorgok a nem is olyan távoli fényekig. Az Újtelepen vagyok. A beton repedéseit figyelve mormolom magamban:

Én lenni
Én talán lenni
Lenni

A géppisztolyomat úgy vonszolom magam után, mint egy gyerek a megunt plüsskutyáját. A Hold is szilánkokra hasadt, de ez szinte alig észlelhető a városnyi lakónegyed megvilágítás-kompozíciójától. Már cuppogni, csücsöríteni is tudok. Csak sírni nem. Réges rég minden könnyem elapadt. És a kihalt környék a maga módján nemcsak esztétikus és baljóslatú, de egyben magával ragadó is. Talán…

Éjjel arra ébredek, hogy szomjas vagyok. Bekapcsolom a hangulatvilágítást, és a konyhába somfordálok. Aztán visszahőkölök a látványtól.

Frankenstein és Samuel Beckett csizmában, Calvin Klein alsóban élettelenül hever a padlón. Meggyszín vérük még frissen párolog.

Megízlelem, aztán lekapcsolom magam mögött a villanyt.