Radivoj Šajtinac
Pannóniai fado

Ez a vége, ím, a végtelen türelemnek
A kín az, mi megmarad
a lenézett, az elnapolt dolgok után
mert szótlanok, nem bántanak, nem is riasztanak talán

családi fényképek a falakon
kedves halottaink
serege suttog azokról fesztelenül
és jajveszékel
a tárgyak, az árnyak, a por
emlékezetünkbe vésődnek a csönddel

sóhaj, korty, karéj, falat, sugár, lekaszált fű
ajak, porcelán, ón, üveg, agyag, tenyér
mozdulatok, mennyi edény
szertartások és szokások, sorsdöntő apróságok
néma történetek, hangosan mesélő képek

ami letűnt, mind előjel
fogantatott a zsíros föld tüzében
alant, hol a holtig boldogtalan
ismeretlen urak nyugszanak

mert először volt a zsíros föld
aztán az ér, a gyökér, a levél, a szál, a szirom
a serte, a kéz, a lábikra, az öl
s a halandóság aranykoszorúja
valami ítélőszéken, valahol mélyen
hol felhőszínű az odakozmált tej

s most csak merjen valaki énekelni
hogy torkába süllyedt szemsárgája
maradjon épen
és csillanjon fel jajongás közben

kifordul a földből az elföldelt ököl
trágyapelyva fényezte síkosra
tüskék vércsíkosra
ötujjú köpönyeggé változik
lepellé
méhek kápolnája lesz
vagy darazsaké
a sávokon és a barázdákon leereszti
tyúkszem-párnáit s a mosdatlan ürességet
küldetését, ezt az éneket

talán ő is, az ősanya
az állott, sekély, áttetsző
vízből jött világra
hol mély álomba merült lények élnek
fűlepte, hosszú hajuk
hullámozva ömlik eggyé
vagy szakad és kuszálódik
ha kint kéklik
az esővert útkereszteződésen
egy rövid felhő-látomásban
ott fekszik a szép nagyszemű
mint a vessző, hajlékony dereka
áttetsző öv sejlik rajta
békességben, mozdulatlan
vagy ki tudja, mily álomban
mit előlünk szikár árnyék s fullasztó por
vert falak
mély torka takar

de itt vannak ők, a tócsa és ő, udvarunkban
háztól házig
rémálomtól rémálomig
és sároslelkű örökösök sora áll itt
alkonyatig
mind aszott és mind halandó
karikás szemű, nemzésre alkalmatlan
alkonyatkor elbúcsúzunk
vászonfehér ágyba bújunk
hol a cérna s a damaszt is
és a keményítő maga akár a vihar bősz taraja
így hagyjuk magára őt
a néma tócsa-tükörben,
mit az ég kijelölt

néha értelemmel
máskor tiszta szívvel mondjuk
micsoda boldogság, ni, az ott, az iszapban
- ám legjobb csak nézni
Nem hallani semmit
És nem szólni semmit

Mégis, miért
Másmilyen
Az egyik oldal
Ezen a képen
Oly pimaszul magabiztos
Lesújtóan atyai, állhatatos
Úgy ül, akár egy vezér
A meggyfacsónakban
Mely lassú és rózsaszínű
Mint növény hüvelye, könnyű
Karcsú, akár a kígyóárnyék
Pókhálósan foszladozik
a nesz a vízen
fentebb képeket töröl, bolygat
a tükörből tovatűnik
s ő kíséri, csak hallgatja
csöndben, végtelen-végig
mert oly hosszú az evező
mellyel a mélységbe hatol
mellyel átdöf mindenen
ami fent van
s ami lent van
biz még Őt is átdöfi
Őt, ki alszik
súlyos álmában szorongva
gyűjt színeket, szavakat

szenderegve is aggódik

mint a végzet,
kegyetlenül, ha elállt a fuvallat
a halványrózsaszín udvar felett
furcsa látomás remegett
előbb felhő, majd nád és akác kévébe kötve
a fészkekben tojások roppantak összetörve
ragadós pelyhek lepték a holdvilágot
az idősebb nővér létráról jött le
kötényében kisgalambok
hangosan lelkesedve a bátyja
nádnyilát jó mélyen
egy hatalmas tökbe szúrta

valaki elcsúszik, valaki földre rogy majd
susogták a füvek s a száraz tátikák
valaki, valaki majd...
madárrajban vagy sebektől borítva
ahogy lejön vagy míg alszik
egy ősrégi gyermekdalt dúdolva
kiűzi a házból a bús kiskutyákat s a macskákat
mielőtt beköszönt a reggel
amikor rikító hasadás vicsorog ott fenn
a földön lerágott pávacsontváz fehérlik
akár egy kosárka, akár egy öklöcske
dühösen duruzsol benne
a felriadt, száműzött darázs

valaki, valaki majd...

a meseíró nem bűnös, ő nem,
ki nappal ott guggol
a kökénybokor tüskés,
elvadult sűrűjében
a keserű történetek átmesélődnek
kivárja ezt minden nemzedék
s a be nem váltott ígéretek a leggyümölcsözőbbek
lelkünkben ugyanúgy
mint a Városházán
papjaink nekünk örök nyugodalmat ígérnek
a kenézek oltalmat
a lókötőktől és gyújtogatóktól
mezőőreink tiszta kutakat
katonáink békét határainkon

az éji órákban
a csillagok alatt, míg tücskök ciripeltek
jólesett a tüskék, ágacskák közt megbúvó
mazsolákból, fényes madárürülékből
készült, vakondvér színű gyümölcsszörp

ám alighogy megvirrad
már ömlik a friss gyanú s a nyomorúság
elönti a Városházát
szónokokat hallgat végig
szétszéled, majd visszatér
vissza az ikonokhoz, edényekhez, vert falú házakhoz
ajkai körül sötét vérpecséttel
súlyos éjszakai mesékkel

nincs illanóbb a múló gyerekkornál
sebesebb az földi-égi fondorlatoknál
haldokoltak az árokból kiszedett kiskutyák
a vízből kimentett kicsi testvérkék
a kiscsikókat éjjel ellopták
virradat és az eladás előtt épp
ó, az első kerti bokor s az első, meztelen
kis rokon fruska,
az első erős szívdobbanások
az első tüzes tekintet, mely megigézett

valami, valaki
kétszínű cselszövéseinkre szegélyt rakott
rájött, hogyan kell osztani, vágni s elmarni
mindezt a Városházán hitelesítette
bevezetett rendet és törvényt
könnyen tehette
hisz mi már az árnyékban ülünk
és felnőttünk
lekopasztotta már mindenki a sajátját
ecetfáról az édes madárkát

táncot lejt az öreg
a ház előtti tuskókon
üldögél a közönség
lázasan buzdítja
a táncost, aki kikandikál
egyensúlyából, kiugrál
mint sebes folyóból a hal
ám a tuskók nem mozdulnak
egykedvűen nyugszanak
a poros utcai állomáson
a táncos önkívületében tapsol
térde és tenyere csattog
mint szárazföldi delfin ágaskodik
erőtlenségében mosolyog
egyre kótyagosabb
hangja egyre halkabb

öleléstől és érintéstől száműzve
évei közt magában
vadul s ingerli a mozdulatlan
útitársakat
az eperfák, a nyárfák, az akácfák árkádjain
visszhangzik, a szemekben visszaverődik
a pisztráng, mi sárból van
a dalolható képek végül
morzsákra esnek szét, betömődik a forró tölcsér
szemeiddel tönkre ne tedd
a dalban feloldódó magánhangzót
emlékeidben számolgatva azokat,
kik soha vissza nem tértek a padlásról
végül
az a pók az öreg meggyfa lombjában
az ég és a pókháló között
minden, mi fölösleges a történelemben
mit lefordítani nem lehet
szakadásának órája ott van, ugyanabban
a sötétvörös folyadékban
a kökénybogyó gyomrából
a vakond mély és nyílt
és földalatti sebeiből való

a mesék megduzzadnak, újra, akár
a csöndben megnövekedett hólyagok
mert egyszer, mégis, édes-szemtelenül
és habzsolva kellene élni, mondta
Stanko és Ferike
a két koma és traktorista
el is mentek a börtön és a lerobbant
önkiszolgáló melletti húsboltba
és vettek egy egész véreshurkát
egyedül fogjuk megenni az egészet
a fáradtságtól és eme megbeszéléstől
felcsillant szemük

szájukban még nyállal keveredett
a keserű nyárfalevél
és a Mariola kiflijéből kiömlő sós folyadék
mert ő viselt gondot veszteségeikről
a só-veszteségeikről
majd eszetekbe jutok ha izzadni kezdtek
de a szomj juttatta őt eszükbe mégis
a szomj mely barázdában vagy hűvösben, mohón
bámul fölfelé a lombba
a levél nedvét hívja, pókhálóból a harmatot
köszönet hát a disznónak, ó, ez a véreshurka,
mely mozdulatlan mint a sötétvörös
meggyfa-hasábok a tiszta
natron-lepedőn
lakomát, lakomát adj nekünk, istenem
hadd essen jól ez a csintalan, gondtalan dáridó
hogy ne gondoljunk a családra, se John Deere-re, végre

hatalmas falatok voltak ezek
a fejre, a nyakra, a gerincre is nyomást gyakoroltak
a jóllakottság birkózó-ütéssel
Stankót és Ferikét leterítette
így laktak jól kedvükre

és lecsapott fejjel
sétálgattak a varjak, a Tótfalu
templomkertjében lakók
nem csüngtek már a papok nyaka körül
nem voltak részei többé a válltömésnek
s a gallérnak sem
gyalogoltak és károgtak fülük körül, torkuk körül
mellkasukban, halántékukban
a nehéz ételekről
a gyenge szívről, a forró vérben lerakódott
zsírgöbökről károgtak
Stanko és Ferike
falfehér arca
a mezei szulákéhoz volt hasonlatos
mely ott kúszik, azon a tarlón

ha lehullik valami fentről,
Istenem,
és a szalmatüskére szúródik
boruljon ez a hely lángba, kígyózva szálljon a füst az égig

hogy jelentse
Stanko és Ferike családjának
a halál után már minden jólesik
a nyárfák és a disznók, a só és a víz
a traktorok és a varjak

a fekete kökény vörös
a vörös kökény fekete
és iható mint az üdítő
és ehető mint a véreshurka
hiába a bőrön ótvar
hiába a vágy a szívben
hiába az óvatosság a fejben
a lelket nem a belek őrzik
dal nem enyhíthet fájdalmat

valahol van valami
valaki sehol sincs
csak ez a sűrű tüskebokor
ragyog majd fehéren megint
varázsszó nélkül és árnytalanul
ottfelejtett fal a mezőn
átugrálhatja az ördög

így hát a tarló-színtéren
Stanko és Ferike feküsznek szépen
elállt a lélegzetük
köröttük
a szikkadt talajon
láthatatlan szívdobbanások szökdécselnek
várják a segítséget
száll a por

megtörtént biz,
voltak olyan esték
amikor a mezőről mind
egyszerre küldték
haza a teheneket a juhokat a lovakat a disznókat
egyszer betiltották, hogy kihajtsák az állatokat
minden kapu sarkig nyitva
belátni az udvarokba
meglepett és megszégyenített emberek
zavart és ingerült állatok
emberi s állati érzések összevegyültek,
hiába tárultak ki kapuk
hiába nyestek lombokat, raktak ki
fűlepte téglából ösvényeket

mégis, egyezség született ebből
s a fáradtság, az éhség, az álom, a bizalom
a földbe s az égbe szúrt régi szerszámok
az udvariakkal egyetemben
az alkonyati riadalmat gyorsan
patkány- és darázs-álmatlansággá varázsolták
fogcsikorgatva, horkolva, izzadva
vádoltak mindent és mindenkit
különösképpen a csendőrt, Mirinskit
Hogy a kékszínű lepkéket
A saját kertjébe terelte
Hisz az össz hatalom a kezében volt
Segítségül jöttmenteket s gyerekeket hívott

Apró lepkék, apró indokok
Hiába csillogtak a zavaros disznószemek
S néztek föl, magasra, a jászolokig
Hiába botlottak meg a lovak a disznóólak
Alacsony kerítéseiben
Hiába küzdöttek levegőért ijedten
a hatalmas tehéntőgyek alatt
a bárányok, kik túlették magukat.

A százéves mezőőr
Ősz feje világított a sötétben
Az egyetlen józan pont az éjsötét mocsárban
S a lidércnyomásos, ember-
És állathangokkal telített rémálomban
– a rémületre nem emlékezünk, a rémület jelen van

Hiába tör utat a csónakos, a kezdetektől,
A vízen, a ricsajon, a zagyvaságokon át
Anyja nyomában
A sötét selyem
Víztükrön, a reménytelen látomás után
Mely csak lassítja a csónakot, oly silány
A hívatlan vendégnek engedélyt ad
Hogy nézze epedve a parton a szentjánosbogarakat
A szentjánosbogarak átváltozásait
Mert ők most a két traktorista szívdobbanásai
Itt már lélegezni sem lehet
Csak csodálkozni

Hiába a harsány szitkozódás kórusban
A sötét fűzfák alól
S a Laura és Lázár szerelmét megéneklő dal
a gazdag és a szegény szülők
hiábavaló harcáról
hogy lépjenek frigyre és koronázzák meg végre
sohasemvolt titokzatos tiszta szerelmüket
s hagyják abba az utazgatásokat gyógyszerekkel,
ígéretekkel, divatékszerekkel, valószínűséggel,
érzéstelenítéssel és fizetéssel teli gazdag világukba
hogy várják ki már
az életet magát, a pillanat ízét
érezzék a lemondás örömét
egymást nézzék csak, letisztult arccal
csináljanak gyereket, temessék el szüleiket

a jajongás,
akár az avas zsír, olyan itt
csúszkál, hevít, kínba ránt
tésztát nyújt, torkot összeszorít
kicsi és nagy
földi vagy áttetsző
jég vagy üveg alján
fénylik a zsír, fecseg csak

nem, soha meg nem szűnik
ez a feketevörös eső
a kifacsart kökény színű eső
olvad a vert falú házakon a mész
töredezik a menyasszony-rózsa színű cserép
s annyi sok látható dolog
olvad s tűnik el akár a parasztikonok
és nemcsak az emberek és a házak boldogtalanok

a holtág vizébe helyezett varsából
menekülnek a halak, békák s a rákok
a gémeskút árnyékában s a vályú alatt
elgázolt folyami kagylók ragyognak

egy hatalmas, láthatatlan arc
bontja meg hirtelen a képet
a varjak hogy szétrepültek
s a feketeségben, a sűrű, sötét esőn át
csak a hang hallik
csak az üzenet sajog
lám, a sok túlélő unatkozik

Moštanica – Nagybecskerek, 2011. július–augusztus

Kovács Jolánka fordítása