Szentiványi Edvárd
[serial experiments x]
(details)

experiment # 040

... időről időre hagyj nyomokat a testemen, hogy tudjam: hozzád tartozom ...

experiment # 023

a kép, ahogy kint állok a zuhogó esőben, villámlásban, mellbimbóim jéggé dermedve, utolsó cigarettám elázva, csak ordítok, üvöltök ki a fejemből. te tetted ezt velem, te egyedül. senki más.

írásgörcs ismét. soha sem hittem volna, hogy újból megérem ezt a napot. van, mikor rám tör a mohó, semmivel össze nem téveszthető érzés, hogy írjak, alkossak, létrehozzak valami újat. hogy kiírjam magamból a sötétséget.

villám szeli át az eget, pillanatra megvilágítva ezzel az éjszakát, fényt gyújtva a feketeségben. csak ázom, és azon gondolkozom, amit akkor tettünk.

az alkonyt vörösre festette a kiontott vér színe. csak ketten voltunk akkor és ott a mólónál, egyedül a tóparton, együtt egy csónakban. ahogy a penge a húsba vájt, ahogy a vérünk összekeveredett és egyesült a vízzel. ahogy akkor megláttam valamit a szemeidben, amit soha sem láttam azelőtt. azóta is futok. futok, rohanok, menekülök magam elől.

ott a holttestek között, a vérgőzös éjben, amikor fejek hulltak a porba, amikor világok dőltek romba, amikor a barátok ellenségek lettek és az ellenségek barátok, amikor szövegségek kötődtek, és emberek sikoltottak, akkor egyesültünk mi.

vérrel rovom ezeket a sorokat. levelet írok a névtelennek, akinek ezernyi neve van. elindítottál valamit. újabb drogot adtál a kezembe, függővé tettél a vértől, függővé magadtól, csak arra tudok gondolni, mikor ízleltem újra a fémes ízt, mikor törölhetem le újból az arcodról a harc nyomait, csókolhatom le a könnyeidet, nyalhatom le a verejtéket a testedről. és a harc folytatódik. a háború még korántsem ért véget. bármit teszel is, a seb marad, a kötelék erősödik. össze vagy zavarodva? hát én is, kedves.

tégy, amit akarsz, felkészültem mindenre.

a jól ismert kampók visszatértek, az írásgörcs visszatért, ihletet adok és kapok, a múzsád vagyok, mérgezett csókjaimmal hozom a feledést, városokat döntök romba egyetlen szavad parancsára. emberek sikoltanak, fejek hullnak a porba egyetlen kézmozdulatodra, én vagyok a fegyver, én vagyok a hétélű penge, használj, ölj, rendelkezz velem! én vagyok a füstölgő pisztolycső, a ribanc az ágyadban, a legjobb barát, a rókalelkű tanácsos, a hazug, a tolvaj, minden, aminek csak akarsz. én vagyok a láncdohányos, bukott író, aki egyedül ül itt a szobában, és a vérével ír könyvet. én vagyok a zajongó részeg, én ülök a vonatsíneken, én fogom a kezed a tóparton, én vagyok, akit két kézzel löknél el magadtól, mégis két kézzel rántasz magadhoz. én vagyok a kezdet és a vég. a megtestesült írásgörcs, az ópium a pipában, a megnevezhetetlen, ezernyi névvel és arccal.

felfedtem előtted arcom, lehullt az álarc, maszkom most a sárba vetem, törött üveggel szabdalom a testem, és kiontott véremet neked ajánlom fel. én vagyok az, aki soha sem alszik. én vagyok a megrontó, az ördög angyal képében, a cigarettát kínáló gyerek, aki soha sem fog felnőni. én vagyok a pestis, a rákos sejt a szervezetben. torz testtel, megtört elmével, sorsom a kezedbe adom.

megijesztelek, és magam is megrémítem. a legrosszabbat és a legjobbat hozod ki belőlem egyszerre. ne féltsd a sorsom, ne féltsd a lelkem. ha bukunk, bukjunk hát együtt.

akkor is egyedül, most is egyedül. rohannék hozzád, de kilométerek választanak el minket egymástól. csak hallgatok, fülelem a zenét, és rágyújtok egy újabb szálra.

soha sem gondoltam volna, hogy így vágyom majd rá, hogy védelmezzek valakit. soha sem gondoltam volna, hogy egyszer majd valaki újból felébreszti bennem a vadállatot.

és ő újból itt van. hallom a lihegését a fülemben, érzem a körmeit, ahogy a húsomba vájnak.

remélem soha sem engedsz el.

experiment # 008

üvegfal mögül szemlélek egy fehér világot. lélegzetem kicsi párafoltokat hagy a sík lapon. koszos ujjaim lenyomatát megőrzi a fehérség, maszatosan, fájón és magányosan. csak pislogok kifelé.

testemből drótok lógnak, vezetékek kígyóznak a húsom alatt. vér szárad a szám szélén, arcom sápadt és beesett, szemeim karikásak. megkopogtatom az üveget. nem érkezik válasz.

testem fáj, mintha ezernyi tű állna belém egyszerre. a puszta emlékezés is fáj. savanyú, keserű ízt érzek a számban, akadozva nyalok végig kicserepesedett ajkaimon. figyelem a külvilágot, szemmel tartom a kint mozgó embereket. amíg kint vannak, nem érhet semmi baj.

mocskos kórházi köpeny fedi lesoványodott testem, injekciós tűk bíbor kráterei tarkítják a csontfehér bőrt. agyam üres, nem vágyom semmi másra, csupán a következő adagra, egy kis löketre ahhoz, hogy újból alámerüljek a feledésbe. a kábelek sisteregnek és sivítanak, a fehér köpenyesek összesúgnak a hátam mögött.

vágyom egy érintésre. vágyom rá, hogy valaki magához szorítson, hogy öleljen, anélkül, hogy hozzámérne. anélkül, hogy a testem az övének feszülne, de mégis... csak arra, hogy a karjaiban tartson, és a jelenléte ne keltsen bennem ösztönös viszolygást.

amikor belém döfik a tűt, újból kinyílnak a vérvirágok. bordó, bíbor, karmazsinvörös festi meg a steril fehéret, ad színt az összetört testnek. mosolygok. miért fáj ennyire...?

amikor hosszú éjszakákon át üvöltöttem az ágyhoz szíjazva, amíg csak be nem rekedtem, amíg csak vér nem kezdett folyni a torkomból, mindig elmosódott a valóság és a dimenziók közti határ. át tudtam látni a fátylon, láthattalak téged. lábad nem hagyott nyomot, tested nem vetett árnyékot, szőke hajad szálai nem tapadtak meg a párnámon amikor felébredtem izzadtságtól síkosan, kábán és reszketve. kezed a kezemben hideg volt, mégis tapintható, mégis valahogy valóságos. hittem benne, hogy létezel. hittem benne, hogy egy nap véget ér ez az egész, és elviszel innen. hogy úgy szorítasz magadhoz, mint egy anya, mint egy szerető, és én végre állni tudom majd a tekinteted, eltűrni kutakodó ujjaid érintését, hagyni, hogy a hajamba túrj, és elfeledtess velem mindent, ami volt.

amikor végre elhagytam a kórházat, nem éreztem semmit, csak ürességet. a tűnyomok mélyen beivódtak a bőrömbe, és bár a sebek behegedtek, én még mindig látom őket. az árnyad még mindig kísér, érzem perzselő tekinteted a hátamban, bárhová is megyek. érzem, ahogy fantomujjaid végigsimítják az arcomat, leheleted, ami fagyosan nyakamat cirógatja.

ölelnélek, de csak magamat ölelhetem.

experiment # 016

higanyezüst, forró vibrálás végig a hátamon, gerincem vörösen izzik és ég. apró csontszilánkok vállnak cseppfolyóssá és folynak le az oldalamon. miközben nézek rád, fogaim vicsorítom, kéjvágyamban nyüszítek és üvöltök, szám szélén nyálpatak csorog végig. meztelen lábfejed nézem epekedőn, őrülten, az elmebaj olajos ketrecszagát árasztva pórusaimból.

azt akarom, hogy te is érezd.

kitapintod az ereket a bőröm alatt, kezed hűvösen, jéghidegen simogat végig. apró párapamacsok szállnak fel az ujjaid mentén, húsom vágyakozva, izzadva igyekszik kiharcolni a közelséget, az egyesülést. mereven nézlek, az összes érelemben.

az űr végtelensége és üressége a szemedben, egy hullócsillag utolsó sikolya, mielőtt végleg elenyészik. éjsötét köpenybe igyekszel rejteni sovány testedet, én mégis látlak. a körvonalak kirajzolódnak a finom szövet alatt, bokád kivillan, válladról lecsúszik a lepel. éhes morranást hallatok, állatiasan, kiéhezetten. gyere még közelebb.

kezed a könyökhajlatomnál, körmeid hegyével cirógatod, kényezteted a régi hegeket. akarom, hogy még több legyen, akarom, hogy csak még, hogy egy kicsit többet. még... lejjebb...

bíbor tűnyomok végig az alkaron.

szeretném, ha ma éjjel belém vájnád a fogaidat.

experiment # 025

az, hogy felnőtt vagy, nem azt jelenti, hogy egyedül főzöd magadnak a teát, hanem azt, hogy felelős vagy az elhajlott kanalakért.

experiment # 034

halk ágyéktáji zsibbadás, ahogy osonok a kihalt utcákon. a füleimben távolian visszhangzik az abszintos poharak csilingelése, a nevetés, a kínos nyúlás és tespedés a belső szobában. rémlik, hogy testeket, melleket, combokat akartam látni, de arcokat nem. kép, ahogy a monitor kékes fényében keresek és kutatok. a zsibbadás csak nem szűnik meg.

kiszáradva, üresen szállok villamosra. nézem az arcokat, amelyeket nem akarok. unottak, apatikusak, nem akarnak itt lenni. éberek. túlságosan is, pedig hétfő hajnal van. furcsamód nem érezni rajtuk a reggel szagát és kipárolgását. tekintetük hideg, semmi sem érdekli őket. halottak.

halkan osonok a kihalt utcákon a ház felé. a fájás és a zsibbadás egyre sürgetőbb, muszáj igazítanom magamon egy kicsit. mintha nyúlós, ragadós tésztában próbálnék utat törni magamnak. a levegő besűrűsödik, nyomja, szurkálja a tüdőmet. bágyadtan nézek az ablakra, a függönyre, ami mögött nem gyúlik világosság. a táskámra gondolok, a neszesszeremre és a benne rejlő ezüst fóliadarabra. arra gondolok, milyen lesz majd a felkelő nap első sugarainak fényénél megerőszakolni egy szál cigarettát, kényszeríteni a papírt, hogy formát nyerjen, a karton, hogy spirálba rendezze önmagát. milyen lesz felkattintani az öngyújtót, zenét dugni a füleimbe és a kezem a gatyámba, ha már minden véget ért. lenyalni a friss vércseppeket a körmeimről, utána kiinni az egész óceánt, hogy valamivel csillapíthassam a szomjam. enni nincs itthon semmi se. a kezeimet harapdálom.

lüktető, összehúzódó redők a szemem előtt. még mindig érezni itt azt a bizonyos szagot, a pézsma és a nedves alsóneműk szagát, a kupacba gyűrt szennyes fanyar aromáját, a lepedőbe száradt vér kéjes, bűnös illatát. túlságosan is régen léptem utoljára ebbe a szobába. biztonságban vagyok, messze a vadállatokról, a vicsorgó pofáktól, de valami mégsem hagy nyugodni.

fuldokolva próbálok aludni, cafatokat szaggatni az éjszaka maradékából, beleburkolózni egészen, és próbálni aludni, amíg kitart. túlságosan vékony már a határ, és túlságosan tömör már a fal. állandóan akadályokba ütközök. leplet akarok borítani az ablakra, hogy senki se lássa azt, amit művelek. teljessé akarom tenni magam, hacsak egy percre is. hogy az összes fájdalmam és gyötrelmem kiürüljön belőlem egyetlen ezüstös sugárral, ami reggelre úgyis felszárad majd, eltűnik a sötétséggel együtt.

csak arra gondolok, hogy mi volt, és mi lehetett volna. akarom, hogy gyere vissza és tudasd velem, mit és miért, hogyan és meddig. akarom, hogy bánts, hogy éreztesd velem, nem eresztesz ennyire könnyen. karistold végig a gerincemen, vésd bele a csontjaimba, hogy sose felejtsem el, mit ígértem neked. ott, akkor.

reszketve és izzadva forgolódok az éjszaka cafatjaiban. semmi sem nyújt már menedéket többé.

experiment # 024

– válasz vagyok a kérdésedre?
– nem. egy kérdés vagy, amely válaszra vár.