Wilhelm József
Égi bolondozás

Mozdulataim lágyan játszadoznak szemcsillogásod moccanásában,
bár a köztünk lévő láthatatlan ívet az idő egyre csak csonkolja,
nem mímeljük a szárnytalanságot,
vele élünk,
mégis hófehér szavakat mormolunk alázattal,
és amit nem tudunk kimondani,
amit csak remegés-töredékekkel mondunk el egymásnak,
azt már rég a szívünkbe balzsamoztuk,
közben boszorkánykezek között nyűglődik a táj,
szinte büntetésként ülnek a koromszínű felhők a fejünk fölött,
visszarántanak konokul,
kiragadnak az örömkönnycseppek fényjátékából,
takargatni kellene ilyenkor a világot!
annyira merészen silány!
embertelen!
a készülődő torzulás súlyosul,
hirtelen előbukkan a végtelen csillagőrület
és körénk sokszorozódik,
kitisztult az ég,
te a tenyerem lettél,
én a combod,
valahol fölöttünk
beavató szikra-szirmok fakadnak.