Balázs Attila
Meztelen honleány – a babérbokor mögött
(laudáció akciós áron)

Bencsik Orsolya Topolyán született 1985-ben. Hinnünk kell neki: kopaszon. (Hiszünk is, nem messze van ide Topolya…) Egy nyúl-anya és egy ló-apa utódjaként. Kertjükben sok krizantém volt és büdöske, mert nagymamája nem is ültetett mást. Igaz, néha volt paradicsomuk, amikor a nagyapja, aki valójában egy elfuserált női zongorista, úgy akarta. És akkor az édesanyja is locsolta a háztájit. A Micu nevű fekete macska meg – a dédanya lelkével őbenne – paradicsom-ajnározás közben lecsente az ételt az asztalról. Eleinte B. O. azt képzelte, például az is lehet, hogy ő, B. O. ette meg a tíz deka sajtot, csak nem emlékszik rá. Ám egy szép napon, amikor esett az eső, megpillantotta az árulkodó nyomokat. És onnantól fogva tudta, ezeket a jeleket nem csak bele akarta látni a világba.

Nos, S. Kierkegaard dán filozófus, aki már ugyancsak sok rosszat tett e jó öreg világgal, írta feneketlen kétségbeesésében – mert oly cefetül (mondd ezt dánul!) messze van isten, meg az Úr boldogsága –, írta volt: alkatában az az aránytalan, hogy mellső lábai túlságosan rövidek. Egészen rövidek, mint az új-hollandiai nyúlnak, hátsó lábai viszont végtelenül hosszúak. Általában egész nyugodtan ül, de ha egyszer megmozdul, akkor az egy szörnyű ugrás lesz mindazok rémületére, akikkel a család és a barátság gyengéd szálai kötik össze.

És most ez éppen hogy van Topolyán, a topolyai nyúllal, talán  nem is fontos. (Gion Nándor mesélte, hogy Szenttamáson összeveszett mindenkivel.)

Szerzőnk, aki a lírai szektorban kékítőt old az én vizében, prózájában is mindenfelé magával cipeli, mint fásulásnak ellenállni próbáló, dromedár torzsa-keresztet, ezt a kierkegaard-i átkot. Ausztráliába, mondjuk. (Amelyet ugyancsak érdekes állatvilággal népesített be az Úr, akárha tudatmódosult állapotában történt volna – szeretjük ezt mondani.) És akkor ennek a pszeudo-nagypapának talán jobb is, ha maradék ondóját az ausztrál homok szívja be – kenguruk ugrálnak rajta enyhe, ám vad tanácstalansággal –, sokkal kúlabb, mintsem a halált várná egy róla megfeledkezett óriás virág-nagymama mellett.

Aki büdöske illatát terjeszti. (?)

És Topolyán mégiscsak?

És akkor ez egzisztenciális vagy irodalmi kérdés? Vagy mindkettő? (A szónak nem anyagi, pengő pezetta értelmében.) A megválaszolatlanság maradjon izgató motívum. Megnyugtató, hogy nincs egyedül. De jól kimagaslik.

Bencsik Orsolya. Aki több helyütt is a maga O-történetét írja.

És hogy kinek van hihetetlenebb családsztorija? Nehéz megítélni. Siker mindenképp, hogy egyszer egy ismerősének, akivel B. O. ebben a kategóriában versengett, annak arcára valami furcsa, delejes mosoly ült ki. Becsukta szemét, hajfürtjei pedig valami láthatatlan légáram hatására fodrozódni kezdtek.

Van ennél szebb és értelmesebb?

És akkor most a hangos könyvreklám. Nem vagyunk a média közepén. In medias res. Reklámunkat eldurranthatjuk. Performansza szerint a művésznő most kilép elénk. Akció!

Oh, igen, kedves olvasó, akció van! Oh, igen! Csak Önöknek és csak most: B. O. remek történetei a nyúlfarkak (pszeudo)műfajából. Meg egyebek is kaphatók még itt csakugyan jutányos áron. Hajoljanak közelebb, szagolgassák csak meg. Forgassák csak a szemüket. Vitorlázzanak csak a fülükkel. Kóstoljanak bele, rágcsálják meg egy picit a kötet sarkát. Hurcolják be a fészkükbe, s töltsenek vele kellemes, borzongató és döbbenetes, mindenképp emlékezetes perceket. Megéri, biztosan. B. O. nem ismer félelmet, ódzkodást; mindent megmutat, közben megnevettet vagy megfintorgat erősen görbített, groteszk és abszurd-realista világában. De, oh, egek, hagyjuk e patinás-szklerotikus, szégyenlős terminusokat! Találjunk új szavakat B. O. csupaszon vinnyogó univerzumához. Közben Orsolya könnyedén elővarázsolja a maga kalapjából a zongorát, a birsalmát, a ribiszkét. Ama honleányt, a sörivó fiatal nőt, meg a novinarkát is. Mutat kutyatejet és disznófarkat a konyhaablakon át. Halmokat, vaktérképeket és vaktöltényeket.

De, oooooh, a legszebb, legmegrázóbb, legmaradandóbb sérülést okozó kép: a még gőzölgő disznószívre telepedő-nyalakodó szitakötő-nagymami. Szitakötőnyelven szólva is állatjó.

Nyílt sisakkal, bátran, egyben megrendülten az egész dandár figyelmébe ajánlja, akár mint „költészetet”:
Nyúlszív őrmester.

Sziveri János pedig csendben széttolja a felhőket a csinnadrattára, s kinéz mögülük. Látja, polip szuszog Kolozsvárott, lejjebb szelídítenek, mindenféle történik itt meg ott. Kutatnak utána. Nem utolsósorban B. O. akciózik. Hát remek, megy ez. Ugyanakkor míg még vannak álmodni tudó, azzal együtt pimasz, ripők, mások idegeire menő, kerékvágásból kizökkentő, olvasóikat morzsolgató, ugyanakkor a tollal remekül bánó, szemtelen emberek a világon, nincs veszve semmi. Márpedig úgy tűnik, a Szent Alkotás és Gondolkodás szemszögéből a magát is könyörtelenül megmutató szemtelenség nem csupán irodalmi – tisztában akarunk lenni vele, vagy sem –, de filozófiai kategória. Ám mi a fasznak örökké filozofálni?

Ó, inkább a ribiszke.