Sándor Zoltán
Natúr paradicsom

A légkondicionált iroda üvegfalán keresztül nagyszerű kilátás nyílt a sugárútra. A kosztümös hölgy összekulcsolt kézzel nézte a gépjárművek kavalkádját a felforrósodott aszfalton. Stílasztala körül három öltönyös fiatalember az előttük tornyosodó ügyiratokba mélyedve igyekezett közös nevezőre jutni.
– Szerintem a nyomdára, mint profittermelő gazdasági szubjektumra kellene építeni a vállalatot – mondta a himlőhelyes arcú férfi golyóstollát forgatva. – A könyvkiadó piaci bevételei alacsonyak, szépirodalomra orientált profilja áruforgalmi tekintetben versenyképtelenné teszi más kiadókkal szemben. Hányan olvasnak ma már magas művészeti igényű irodalmat? Mikor vettetek legutóbb kézbe egy kortárs szerző verskötetét? Erről beszélek... Természetesen, nem szabad engedni, hogy megszűnjön, jelentős intézetről van szó, és egy nyereséges részleggel karöltve, könnyen fenntartható. Egy nyomda újságok, magazinok, csomagolópapírok, naptárak, bélyegek nyomtatására is képes...
– Elméletben teljesen igazad van – szólt közbe a szemben ülő férfi, és belekortyolt az előtte levő pohár vízbe –, de a rendelkezésünkre bocsátott adatok ezt nem támasztják alá. Sőt! Úgy néz ki, hogy a könyvkiadásra nyújtott alapítványi és minisztériumi támogatások révén a könyvkiadó tartja életben a vállalatot. Ezért azt gondolom, hogy ésszerűbb lenne a nyomda és a kiadó szétválasztását tanácsolni a megrendelőnek. A kimutatások alapján az állami mecenatúra, a hirdetések, és az eladásból származó bevételek által a könyvkiadó vígan megélhet egyedül, a nyomda pedig gazdasági potenciáljával találja föl magát.
– Szem elől tévesztesz egy fontos körülményt – szólalt meg az asztal túlsó végén ülő férfi, lágyan dörzsölgetve kétoldalt enyhén őszülő fejét. – Az állami támogatások kiszámíthatatlanok. Bármikor alakulhat egy olyan kormány, amely nem tartja szívügyének a szépirodalmat, és ez könnyedén a kiadó produkciójának csökkentéséhez, a bérek kifizethetetlenségéhez, az alkalmazottak esetleges elbocsátásához vezethet majd. Mindkét meglátás a maga nemében helytálló, de attól tartok, adott esetben hiányos... Igazgatónő, önnek mi a véleménye?
A kosztümös hölgy továbbra is a városi forgatagot figyelte.
– Csúcsidőben óránként több százan elhaladnak ennél az útkereszteződésnél... Mit gondoltok, hová rohan ez a rengeteg ember? Vajon mi készteti őket arra, hogy nap mint nap volán mögé üljenek és az egyik pontból a másikba kocsikázzanak? Üzlet, hivatalos ügyek rendezése, tanulás, orvosi vizit, családi vagy baráti látogatás, szerelem..., könnyű szex?
Megigazította szögletes formájú, vékonykeretű szemüvegét, és helyet foglalt az asztal végén elhelyezett bőrfotelban. Az asztallapra könyökölve egymáshoz illesztett ujjaival egy koronára emlékeztető alakzatot formázott.
– Uraim... – Megköszörülte torkát. – Az elhangzottak maradéktalanul rámutattak a vizsgált vállalatban felmerülő gondokra. Igaza van a kollégának – az őszülő férfira pillantott –, amikor azt mondja, hogy mindkét felkínált lehetőség tartalmaz kivetnivalót maga után. Sajnálom, hogy ő nem rukkolt elő megoldási javaslattal...
Az igazgatónő beszédét két halk kopogás szakította meg.
– Tessék!
– Elnézést a zavarásért – mondta a kitárt ajtó mögül fölbukkanó fiatal titkárnő –, a KonTikiTours utazási irodából keresik. Mit mondjak a telefonálónak?
– Kapcsolja!
– Máris.
Az ajtó becsukódásával szinte egyszerre csörrent meg az asztalon elhelyezett telefon.
– Igen? ... Igen, így van. Természetesen, továbbra is érdekeltek vagyunk. Persze... megerősítem. Azúr paradicsom, tíz nap teljes ellátás két felnőtt és két gyerek számára... Ha lehetséges négy- vagy ötcsillagos szállodai lakosztályban... Hány évesek? A nagyobb hét, a kisebb pedig őszre tölti az ötöt. Mikorra szól a foglalásunk? Július tizedike? Azonnal feljegyzem... Igen, az előleget a napokban befizetjük, semmi gond... Én köszönöm! A viszonthallásra!
Letette a kagylót.
– Elnézést, uraim... Ott hagytuk abba, hogy a felvetett ötletek egyike sem tökéletes. Szóval, olyan működési mintát kell kidolgozni, amely magában foglalja a két elképzelés pozitívumait, és elveti azok negatívumait. Mindenekelőtt a vállalat mindkét részlegében piacorientáltabb tevékenység kifejlesztését kell javasolni. Nem lehet az internet és az elektronikus kommunikáció világában bélyegnyomtatásra alapozni a jövőt! Zárójelben jegyzem csak meg, hogy meggyőződésem szerint eladhatatlan könyveket sem kellene nyomtatni, de ez már nem az én reszortom, hanem kultúrpolitikai kérdés, ezért nem is ütöm bele az orrom. Zárójel bezárva. Tanácsolni kell a cégvezetésnek, hogy végezzen el egy alapos piackutatást a kínálkozó nyomdai lehetőségekről, és próbálja ahhoz alkalmazni működését. Amennyiben szilárd érvek szólnak mellette, nem szabad elvetni a cégszakadás ötletét sem, ebben az esetben a kiadói részlegnek egyértelműen le kell fektetni a támogatások iránti kiszolgáltatottságát. Bármilyen átszervezési tervet is készítünk, sugallni kell majd benne a kiadó legalább részbeni profilváltását. Magyarán: jövedelmező termék előállítására kell ösztönözni! És van itt még valami, amit egyikőjük közvetetten ugyan már említett, de egészében nagyon keveset foglalkoztunk vele, az a foglalkoztatottak száma. Mindkét részlegben túltengés van munkaerőben. Ennyi emberrel a vállalat nem maradhat fenn! Ezt világosan ki kell mondani. Tudom, ez kényes téma, amely egyik megrendelőnek sem tetszik, de a tények önmagukért beszélnek. Szociálpolitikai kérdéseket nem vehetünk figyelembe. Arra vannak más illetékesek. Nekünk a minőségi munka elvégzésének szempontjából optimális létszámot kell javasolnunk.
Hátradőlt foteljában, és combjára eresztette tenyerét.
– Uraim! Ezzel mára végeztünk is. Holnap reggel folytatjuk. Munkára fel!

*

A fiúk nagy örömére, a földre szórt kiflimorzsákra több tíz galamb gyűlt össze. Szárnyukat széttárva tollászkodtak és csipegették a járdáról a kenyérmaradékot. A leomló firhangokra emlékeztető fűzfavesszők árnyékában elhelyezett padon ülő férfi mosolyogva figyelte gyermekei elragadtatását a lakmározó madaraktól.
– Nézzétek, ott jön édesanyátok! – mutatott a gyalogátkelőn éppen áttipegő kosztümös hölgyre.
A két fiú hirtelen felugrott, amire a galambok riadtan fölröppentek, és integetni kezdett az asszonynak.
– Anyu! Csakhogy megérkeztél! – csimpaszkodtak belé a gyerekek.
– Szia, édesem! – köszöntötte a férje, és lágyan szájon csókolta.
– Szervusztok! – simogatta meg a nő fiai fejét. – Hol parkoltál? – nézett föl férjére.
– A park mögött.
– Nem találtál az irodához közelebbi parkolót? A lábam...
– Igazából, a fiúk egy meglepetést tartogatnak számodra.
Az asszony izgatottan toporgó csemetéire pillantott.
– Anyu, képzeld – kezdte a kisebb –, hattyúk szálltak a tóra...
– Milyen tóra?
– Itt bent! – mutatott a parkra a nagyobbik kisfiú.
– A gyerekek meg szeretnék nézni a rút kiskacsákat.
– Nem gondoljátok tán komolyan?! Nagyon kínos napom volt, a rengeteg teendő mellett a kocsim is elromlott, teljesen ki vagyok készülve, ebben a cipőben még menni sem tudok...
– Anyu, olyan ritkán vagyunk mindnyájan együtt...
– Öt perc séta az egész. Annyit biztosan kibírsz.
Az asszony somolygó férjére nézett, és ciccentve felsóhajtott.

*

Két terebélyes platán közé helyezett padra telepedtek. A két fa fejük fölött összeölelkező ágain rigók csicseregtek. Gyermekeik húszméternyire tőlük, a mesterséges tavat körülvevő alacsony kovácsoltvas kerítésben kapaszkodva leskelődtek többedmagukkal egyetemben.
– Képzeld, ma újra elnapolták a főtárgyalást a cukorgyáriak ki nem fizetett bére ügyében. Elképesztő mik történnek! Sikerélmény gyanánt másodfokon is megerősítették Kajáriné kárpótlási követelésének helyénvalóságát az állammal szemben...
Az asszony közömbösen hallgatta férje napi beszámolóját, egyetlen arcizma sem rándult.
– Ja, és nem mondtam a nap hírét, Olivér bejelentette, hogy nősül. Anna terhes...
– Nahát...
– Apa, anya, nézzétek! – kiáltották feléjük a fiúk, a közvetlen közelükben úszkáló hattyúkra mutogatva.
– Gyere, nézzük még őket!
– Menjél csak, látom őket innen is. Különben sem szeretem a madarakat. A madarak halott nők szellemei. Ezek is szörnyen idegesítenek! – biccentett a feje fölé.
A férfi mosolyogva megrázta a fejét, és lelkesen integető gyerekeihez ment. A nő retiküléből cigarettát vett elő, rágyújtott, és a füstöt eregetve családját figyelte. Daliaképű férjét, ahogyan leguggol a két kissrác közé, átöleli őket, és a hófehér madarakra összpontosítva tekintetét, magyaráz, folyton csak magyaráz, a kölykök pedig habzsolják magukba apjuk szavait. Mellettük egy pár egy virágos ruhás kislánynak mutogatta a vízen úszó tüneményt. Az asszonyon lenge szoknya volt, ahogyan lehajolt gyerekéhez, átlátszott rajta bugyijának vonása, dús keblei pedig majd’ kibuggyantak mély dekoltázsú blúza alól. Széles vállú férje karba tett kézzel állt mellettük. Testhezálló pólója kifejezésre juttatta mell- és karizmait. A kosztümös hölgy néhány másodpercig a férfi formás fenekét bámulta, majd a tarkójánál hajába túrva kezét, hirtelen elfordította tekintetét, és egy húszéves forma fiún és lányon állapodott meg. Az átellenben levő padon ültek egy gesztenyefa alatt. Mindkettőjükön kopott farmer és egyszerű póló volt, lábukon elnyűtt tornacipő. Fagyit nyaltak, olykor összecsókolóztak, pillanatokra megszakítva az önfeledt nevetést. A nő megmozgatta szűk magas sarkújában lábfejét, és a pad mellett elhelyezett szemeteskuka hamutartójában elnyomta a cigarettacsikket.
Pillantása beleveszett a tó fölött zsibogó napfénybe...

*

Felemelkedett, lehúzta a vizet, és lába szárán letolta csipkés alsóneműjét. Kibújt vékony trikójából, melltartóját a szennyesládára vetette, és az egész napos szorítottságból megszabadult melleit masszírozva, a zuhanyozóba lépett. Mennyei áldásként élte meg a rázúduló forró vízsugarat. Hosszasan tusolt, gyengéden végigsimítva teste minden pontját.
Kétoldalt piros csíkokkal díszített, fehér szabadidő ruhában hagyta el a fürdőszobát. Kissé nyirkos haja csapzottan hullott vállaira.
– Pont időben! Épp elkészült a vacsora!
Az asszony letelepedett az asztal végébe, tőle jobbról és balról ülő fiai, evőeszközökkel dobolva az asztalon, várták, hogy édesapjuk felszolgálja az ételt.
– Mit főzött apátok?
– Spagettit – válaszolta a nagyobbik fiú.
– Én már kóstoltam is a tésztát – mondta a kisebbik, az asztal közepén levő tálra mutatva.
– És milyen?
– Nagyon finom!
– Egy kis helyet! – mondta a férfi, és az asztalra tette az öntetet. – Akkor most mindenki tányérjába egy marék tészta, és egy merőkanál szósz. Neked is szedjek, vagy inkább te szeretnél egyedül? – pillantott feleségére.
– Ha már benne vagy...
A férfi teleszedte a nő tányérját, és leült vele szemben az asztal túlsó végébe.
– Apa, nézd!
A kisebbik fiú fölbiggyesztett felső ajka fölé helyezett néhány szál spagetti tésztát, lelógatva őket orcája mellett egészen az álla alá, mint egy aggastyán kung fu-mester hófehér bajszát.
– Deni, viselkedjél szépen az asztalnál! – hördült rá az édesanyja. – Az ennivaló nem játék, nagyon sok kisgyerek örülne, ha...
A sírva fakadt gyerek az asszonyba fojtotta a szót.
– Semmi baj, kisfiam, egyél csak szépen... Úgy mint Oszkár. Jó?
A pityergő gyerek bólogatva kézbe vette a villát, a férfi pedig feleségére pillantott, aki tenyerébe eresztett fejjel a tányérjába meredt.
A spagetti tészták a vastag szőnyegre hulltak.

*

A konyharészből beszüremlő neonvilágítás tompa fénysávot húzott a tágas nappaliban. A nő felszedelőzködve ült a rekamién, a laptop villódzó képernyőjére összpontosított. A férfi óvatosan becsukta maga mögött a gyerekszoba ajtaját, és a konyhába ment. Két pohár borral tért vissza. A rekamié előtti kisasztalra helyezte a tálcát, és felkapcsolta a televíziót.
– Remélem, nem zavar.
– Egyáltalán nem.
– Munka?
– Egy fiatal képzőművész a támogatásunkat kérte, gondoltam megnézem, miket fest. Eléggé érdekes. Nézd! – a laptopot férje felé fordította. – Olyan szürreális...
– Aha! Egészségünkre!
– Egészségünkre!
– A műveit nézve, arra gondoltam, rendelek tőle egy, kifejezetten a számomra készített festményt. Jót mutatna az irodámban, úgyis olyan sivár.
– És mit ábrázolna?
– Sziszüphosz mítoszát.
– Sziszüphosz mítoszát?!
– Igen, de sajátos módon. Azt kérném a művésztől, hogy egy óriási cipőtalp árnyékában, hatalmas birsalmát görgető hangyát fessen meg...
– Érdekes... Miért pont birsalma?
– Mit tudom én... Lehet, mert a gyerekkoromra emlékeztet. Kislány koromban néha naphosszat egy birsen lógtam... – Mélabúsan elmosolyodott, és belekortyolt a borba. – Deni megnyugodott?
– Igen... Felolvastam nekik a rendíthetetlen ólomkatonát, és mindketten elaludtak. Előtte megmagyaráztam nekik, hogy anya sokat dolgozik, ezért sokszor nagyon fáradt, és olyat mond, amit nem gondol komolyan.
– Néha igazi gyerekpszichológus vagy...
– Igen... De nekem ki ad magyarázatot?
A nő sóhajtva összecsukta a laptopot, felhörpintette borát, és férjére nézett.
– Valami gond van?
– Nincs...
– Nem is mondtad, hogy újra elkezdtél dohányozni.
– Nem kezdtem, csak volt a táskámban, és... rágyújtottam.
– Pihenned kéne.
– Lehet... Jut eszembe, ma lefoglaltam a nyaralást!
– Nagyszerű!
– Július tíz. Úgy intézd az ügyeidet...
– Jó, rendben... Ebben a dobozban tényleg semmi nézhető nincsen – bökött a televízióra –, megyek inkább lefekszem. Te jössz?
– Igen – bólintott a nő –, csak előtte befordulok a fürdőbe...

*

A férfi a hatalmas franciaágy fejéhez vackolt kispárnához dőlve olvasott, amikor a nő hosszú, selyem hálóingben belépett a hálószobába. Az asszony mobiltelefonján beállította az ébresztőt és a paplan alá bújt. Férje levette szemüvegét és a könyvvel együtt az éjjeliszekrényre helyezte. Párnájára könyökölt, s mosolyogva feleségéhez hajolt.
– Mi?! Mondani akarsz valamit?
A férfi megrázta a fejét és végighúzta kezét felesége combján.
– Imádom, amikor nincs rajtad bugyi...
A nő saját ajkába harapott, és halkan felnyögött.
– Igen?
– Gyöngédebben...
– A gyöngédség a szenvedély pihenése.
– Ezt... ezt tán abban a könyvben olvastad...?
– Úgy bizony – mondta a férfi, és a paplan alatt szájával megkereste felesége forró ölét.
A nő alig hallhatóan felsóhajtott, fejét hátravetette, és hálóingjét gyűrve, saját mellébe markolt. Arcán a mindent feledtető kéj tükröződött.
– Tedd... tedd belém a húst! – lihegte.
A férfi felgyűrte asszonya hálóingjét, kissé feljebb kúszott, és lágy csókot nyomva a nő nyakszirtjére, beléhatolt. Az összenőtt testek percekig az élvezettől rángatózva vonaglottak az ágyban. Suttogva, sikongva. Miután elnémultak, a férfi lefordult a nőről és nagyot sóhajtott.
– Ez valami eszméletlen volt...
Ügyetlenül felhúzta pizsamanadrágját, és megcsókolta a nőt.
– Szükséged van még a világításra?
– Nincs – válaszolta a nő kifulladva.
– Akkor jó éjszakát!
A férfi kikapcsolta az éjjeli lámpát, és oldalra fordult.
– Jó éjszakát...
A nő matatva leemelte kisszekrényéről a táskáját, és egy papír zsebkendőt húzott ki belőle. Felitatta vele a testéből csöpögő forró folyadékot, majd az összegyűrt zsebkendőt kissé arrébb dobta. Letűrte hálóingjét, betakarózott, és egy pillantást vetett férjére. A férfi egyenletesen lélegezve aludt, olykor gyengén felhorkantott. A nő a sötét mennyezet irányába emelte tekintetét. Nem látott semmit, de tudta, hogy ez a semmi a minden. Visszafojtottan felzokogott.