Vasagyi Mária
Víd

Mi ez a csődület? Oda a kert! A pázsit! Letapossák a kamillát! Mit bámultok? Hogy nincs a külső fal? Hogy kiüttettem az ajtót, hogy felszedettem a küszöböt? Hogy faltól falig nincs más, csak a nagy semmi? Rajta, meredjetek híres ovilém szívébe, jól nézzétek meg a helyet, ahol az a nagy mű megszületik, szimatoljátok a csonka fal árnyékát, mit rejt, hát semmit, most még egy nagy semmit. De érjen csak ide az a hasáb! Befalazom, vele együtt magamat is befalazom. Késik. Még az éjjel kellett volna érkeznie, loppal, nehogy meglássák, de a súlya alatt kis híján kisiklott a vonat. Odasüss, Víd! Pólyás Melindádat fektetted ilyen puhán a párnára, ahogyan azt a hasábot a kapu elé ereszti a targonca, hétrét görnyed, alázatosan földig hajol az emeltyű. Még hogy nem fér be?! Lebontatom a kaput is. Akkor könnyen bevontatják az udvarba. Ne? Hát akkor hogyan? Ahá! Vastag fémlapon tolják négyen. Három vaskos hengeren görgetik a ruina elé. Még hogy pucoljak az útból! Hogy ne akadályozzam a szállítást! Minek néznek engem? Nekem szól a megrendelés, nem látják? Írja a papíron. Itt vagy hát! Végre az enyém vagy, drága marmarosz! Hattyúfogatos tisztánlátó Apollón érkezne ilyen fennkölten, ha kedve támadna kis időre tanyát verni lombjaink árnyékában, a hüperboreaszoktól az Olümposz felé hajtó pilledt Phoibosz, ha hűsölni kívánna itten, szétnézni kicsinykét a Pannon-tenger kiaszott medrének közepében. Tévedés, nem jövőlátó Apollón jött ide kőbe zárva, hanem szeplős gyönyörűségem, Liszka . Fenemód kár, hogy nem őt kell kivésnem,hanem a Parancsnokot . A fölszabadítót. Így szól a rendelés. Susszpassz. A zseniális hadvezért. Váltakoznak a hengerek, né, milyen ügyesen gurítják előre a hátulsót, s máris a második, hamarost az első kerül sorra, és folytatódik a vaslap alá helyezgetés, első, második...Hé, nem vigyáznátok a kamillára?! Lebben a selymes burok, kivillan a drága test. Aztaaa! Parányi sárga folt sincs rajta! Közel száz százalékos kalcit! Micsoda fehérség! A cirruszok szívéből hasított albitudó szikráitól sajogna így a szem és kábulna az agy. Égi jégkristályoktól. Sohasem sejtett képek kerengnek tőle a fejben, el se is kergethetők, örökre letanyáztak benne. Hé, ti ott! Hozzá ne érjetek! El a szutykos kezekkel! Csak a szállítók, kesztyűvel, sárga gumikeszentyű, csukló fölött gallér, így az alkar sem sérül. Odanézz, mekkora! Négy méter szélest, négy és fél magast és öt méter hosszút kértem, ennyi kell egy hatalmasság kivájásához, és úgy látom, megadták. Meg, a sátánfiak. Áspiskígyók. Fenevadak. Rablóbanda. Piszkos gazemberek. Az emberiség ganaja. Ezt add össze, Víd, apád gyilkosai megbíznak benned, a mecénásaid lettek! Ki gondolta volna! Vállad átölelve suttogták füledbe az egzekútorok és elvtársaik, fönséges legyen és hasonlítson, nemesítse arcát eszménk világmegváltó igazságának ragyogása, parancsolták, tekintetében ott legyen a hősiességgel párosult zsenialitás, úgy faragd meg, hogy az egész világ ráismerjen, de te nem figyeltél oda, bántad is, miről sutyorog a mocskos szájuk, csak vegyétek meg a drága anyagot, csak mielőbb küldjék el, mondád magadban, ekkora szerencsével többé úgyse szolgál ez a cudar élet. De miért éppen engem választottak? Miért én? Na végre bent van, barlangmélyben a vakító világosság, önnön fényében fürdőző megkockásodott astrum a mélységek mélységében, keletkezésének helye és ideje ismeretlen. Hohó! Dehogyis! Már hogy volna ismeretlen? Tán megzavarodtál, Víd, hogy így összevissza zagyválsz? Márványkő ez csupán, hideg anyag! Te pedig áruló vagy, Vídocska, anyád elsőszülöttje, a libling, elárultad apádat és sok mindenki mást, mi okból teszed, miféle hazug játékba keveredtél, küldd vissza nekik a követ, formázza meg más a Parancsnokot. De mi lenne, ha te nem őt, hanem Liszkát , netán az utazó Apollót...?

Miután lefejtette a védőburkot, a szobrász izzadt ujjai sokáig simogatták a makulátlan sima felületet. Körbejárta, talpa körül susogott a tépett burok. Az udvar kiürült, sehol senki. Megállt a szobrász, elszűnt a susogás,kint is, bent is ráérős csönd feküdt meg mindent, és az öröm azonmód félelemmé zsugorodott, várva s mégis váratlanul, ahogyan máskor is még a nagyolás, a véső mészkőre helyezése és az első kalapácsütés előtt, az elgondolás, az anyagban rejtőző lehetséges és a megoldás fölötti töprengés közepette, az alkotás hevének előzményeként, semmi téblábolás, mielőbb el kell kezdeni, amint kész a falazás, gondolta most szokatlan határozottsággal a szobrász, miközben, minő ellentmondás, igyekezett távoltartani, hárította magától azt a letörhetetlen erőt, ami hamarosan, érezte, pár perc és hatalmába keríti, s hajtja majd szakadatlan, mint malomkereket a szilaj víz, hárította, hogy még csak röpke csodálatot engedélyezzen, míg érzékei fel nem fogják és tapasztalatába nem fogadják szépsége teljességét az érintetlen anyagnak, amilyet szeme még sohase látott és ujja nem tapintott, csak hallomásból ismert, midőn tanulmányai és a nagyok munkái ébren tartották és fájásig ingerelték csillapíthatatlan képzeletét egyre-egyre: ha valaha majd ő is olyanból, a legfehérebbjéből... Liszkát...

 Szaporábban! Magasabbra rakjátok! Egyetlen nyílás maradjon, csak akkora, hogy kiférjen rajta a törmelék. Ne sírj, Persza, inkább tölts törkölyt a mestereknek! Ne bőgj, ha mondom, nem tébolyultam meg, csak önnön lényembe bújok, hogy méltón viseljem a munkám terhét, semmi idegen arc, lábdobogás, szóhajhászás, agymosás, ne, ne legyen ajtó, falazzatok be, nem értitek? Mit sajnálkoztok?! Falazzatok be egészen!Semmi tétovázás! Nem, nem gondolom meg magam. A résen adok ki minden fölöslegest, s beveszem rajta a kellőt, az aranyhegyi bort és Persza kosarát a kenyérrel. Ne nagyobbat, hékás, úgyse lesz időm kifelé bámulni! Gyorsabban malterolj, nem hallod?!! Hol maradnak az ácsok? Mozgás! Gerendákat! Áldázzátok már azt a tetőt, itt az este! Jó, legyen egy kémény, megfelel a hullámfedél, csak már a hátatok lássam! Húzzatok el innen! A villanyfényt magam megoldom. Tűnés, ha mondom! Na végre elmentek. Marja a szemem a habarcspára. Inkább szárazon rakták volna ezt az átkozott falat. Ömlik befelé a sötét. Létezik ilyesmi? Hogy néhány pillanat, és velem együtt máris mindent elborít?

Nem úgy történt. A márványt megkerülte a feketeség, meg sem is érintette, mi több, a kő világossága fölerősödött, mint tarjagos égen a holdfény, ha odafenn minden mást eltakarnak a felhők. A szobrász villanyt gyújtott, de pattant az izzó és kiégett, ám minden emiatti bosszankodás fölösleges lett volna, mert a hasáb, amely a műhelyt csaknem kitöltötte – mindössze annyi hely maradt, hogy a szobrász a márványt körüljárja, és hogy szerszám s vázlat kézközelben legyen a régi vízpadon –,a drága anyag mindent megvilágított, sa résen, amit a pallér a falon hagyott, nappali fény világított ki egészenaz utcára, ahol még abban az órában a csudájára jártak, és volt aki hajnalig figyelte a zárt kapu rácsait szorongatva. Amidőn fölkelt a nap, a szobrász nedves leplet borított a kőre, minden milliméterét gondosan befödte, éppen ideje volt, mert a kinti ragyogás már-már tűrhetetlenné fokozta ama benti fényerőt, s akkor a hirtelen jött félhomályban a szobrász izzót cserélt, és a villanyfénynél rakosgatni kezdett. Vésőket, fájlt és rifflert, körfűrészt, kővágót és pengét, gyémántot, kalapácsot kettőt is, acélráspolyt sorakoztatott a padon, majd válogatni kezdett a vázlatok között. Ez lesz az! A lovas!, horkant föl,akár a kezes ló, ha túl szorosra fogják a gyeplőt, és megijedt a saját hangjától. Nem, dehogy Liszka, ő nem lehet, hanem a lovas. Percekig forgatta a ceruzát, miután lecsupaszította a márványt,hogy csak úgy vaktában vonalakat rajzoljon rá, majd homokzsákokat támasztott a tömb négy falához. Hanyatlóban volt a nap, amidőn lesújtott a kalapács és fölordított a márvány, mert hasadékot vágott rajta az ék. Választani kellett. Elérkezett a végső pillanat. A szobrász keze – önszégyentől, harag keserétől, valami félelemfélétől-e, maga sem tudta – megremegett, s a ló szegyének tájékán fölöslegesen mélyített, később alig tudta elsimítani ama makulát.

A küszöb előtt állt, anyja odabenn vajúdott. Éppen ilyen sokáig tartott az elsőnél, semmi vész, most is minden rendben lesz, hallatszott ki a bába érces hangja, nyílt az ajtó, ne leskelődj itt folyton, eridj játszani, zavarta el a nagyanyja, semmi baja anyusnak, csak nagyon várja az öcsikét. Halk jajgatást hallott, visszalapult az ajtóhoz, bentről duplára zárták az asszonyok, s ő azt hitte, nyugton hagyják, de nem, nagyanya ki-befutkosott egy lavórral, hideg vízzel töltötte a kútnál, s a vödörben hűtött törülközőt a lavórba csapta idegesen. Háromszor végigjárta útját a hold, negyedszerre már észrevehetően megfogyott, undok szagot szórtak a száradó akácfürtök, s lassan helyet adtak a dúsulásnak indult lombnak, a szeretsz – nem szeretsz levélkéknek, amikorra már semmi se hallatszott. Még egy éjszakát végigvárakoztak így, s reggel fényes csendben, terpeszkedős, a világosság erősödtével mindent befedő, erőszakos, szemet szúró, ellentmondást nem tűrő csendben hunyorogva egyenként hagyták el a szobát az asszonyok. Dehát nem vonyított a kutya, még jól végződhet, hajtogatták, s hozzá fordultak, és arcát cirógatták, ugye hogy nem vonyított, s a szomszédok is megerősítették, amit akkor, bár ő maga sem voltam biztos benne, határozottan állított, hogy csakugyan nem volt kutyavonyítás, na lám, mondták az asszonyok, szóval van még remény, eszébe se jutott a halálnak erre kószálni. Egy nagy fenét van, üvöltötte nagyanya, és a főutca irányába futott. Megint esteledett, a szobából már semmi sem hallatszott, amidőn megjött a fiáker. Szájára zsebkendőt tapasztva sietett az orvos az ajtóig, már amennyire siethetett, mert sánta volt és köhögős, bal lábát a porban húzta, miáltal akkora felhő keletkezett, hogy semmit se lehetett látni, csak hallani a kladovai vendég, a Dánka szitkait, minek hoztad ide ezt a göthös zsidót, nem engedem be, nem nyúlhat a húgomhoz egy ilyen, rikácsolta, s az orvos elé ugrott, alig lökte félre nagyanya. Hajnalban leheletféle hang hallatszott bentről. Most örülnöm kellene, gondolta, amidőn az orvos az esemény szerencsés végének jeleként szájára szorított zsebkendővel kilépett az ajtón, s mint érkezéskor, az élettelen láb hosszú csíkot hagyott maga után a porban, amit a fiú sokáig csodált, mert olyan volt, mint valami örökös nyom.

Csodálkozott, milyen könnyen halad, a véső mintha előre tudná, hova kell helyezkednie, s a kalapács magától üt rá, na nézd csak, gipszmodell nélkül is megy, örvendezett az alkotás tüzének még csak aprócska lángjai perzselte szobrász, parázsparányok égették torkát, lassabban, Víd, még sok van hátra, szólította magát a nagy vállalkozás kezdete óta másodszor, s hátranyúlt a padkára az üvegért, hosszú, mély kortyolással oltotta szomját az átmelegedett vízből, majd megöntözte az alakuló fejet, zöld erdőben jártam... szabad-e locsolni, jutott eszébe a húsvéti versike, de csak a kezdete, persze a munka hevében többet nem is kívánt dúdolni belőle, hosszantartó méricskélésbe kezdett, tartott a ló testének és fölemelt mellső bal lábának arányától, a lábhajlítás szögének meghatározásától, igaz, pontosan hatvanöt fokosnak tervezte, ám valamivel bővebb lett, úgy két-három fokkal, de a fej! Az imént permetezett s a szabályok szerint a ló és a szobor testéhez arányítva a valóságosnál parányival kisebb koponya! Furcsán alakult a jobbról balra hegyesedő hajjal, amelynek néhány szála már most, a nagyolásnál akaratosan a homlokba hullt, hogy majdan a szobor arcán látszódjék az indulat, amiért folyton helyére kell simítani azt a pár szálat, hogy minden pontos és kiszámított legyen, mint a jó hadművelet, még a frizura legapróbb részlete is, hűha, nem lesz könnyű megbirkózni ezzel a résszel, mosolygott a szobrász, mosolygott, mert tudta, hogy most már minden fölöslegest sikeresen lefarag, akkora a kedve, s ismét belekortyolt a víz langymelegébe. Nem, Liszkára most nem szabad gondolni. Különben is, itt van Persza a gyerekkel, de hát ki tehet arról, hogy a fantázia, az egykori valót újraéltető drága képzelet Liszkát újból és újból előhozza. Az éjszakát a góréban, ahogyan a lány lobogó testének szerelemre érett illata megérintette, s azután a test gömbölyű hullámzása, miközben még át se ölelte, egy újjal se ért hozzá, s máris... Azt a háborgásig növekvő hullámzást és az elcsitulás gyönyörét jelző mosolyt, azt kell kifaragni, szökkent a szobrász agyába az elképzelés, a renegát művész bűnös gondolata, ami a semmibe vész, mert nem lesz belőle semmi, mert messze távol áll a föladattól, amelynek ismételt tudomásul vételétől görcsbe rándul a kéz, hát persze, rég véstem, így a szobrász,miközben tempósan lóbálta kezét, mint a lazító diszkoszvető vagy más nehéz sportot gyakorló, majd csuklóit forgatva kinézett a nyíláson. Meghökkentette az elátkozott udvarnak nevezett aprócska rétre nehezedő nyugalom, körkörül a társak műtermei zárva, békességes idő, pont megfelel a nagy vállalkozáshoz, állapította meg, miközben szemébe tűntek a kamillái, pontosabban a fejecskéknek a fű zöldjétől túl erősen elütő fekete árnyéka, amely az egész udvart bepöttyözte, akár az esőcsöppek egy távoli, elképzelt tó tökéletesen sima fölszínét. Delet harangoztak.

Persza! Hol mászkálsz, amikor szükség van rád?! Na végre! Itt ez a négy zsák a törmelékkel, dobd a szemetesbe, vagy bánom is én, hova, de a zsákokat hozd vissza! Te jó ég, milyen gebe ez az asszony, még majd nem bírja el a terhet, s akkor ki segít, de odanézz, mekkora erővel cipeli, és már itt is van a piával, muskotályt kértem, sillert hozott, sebaj, fő, hogy a kenyér még meleg, héján a kemence orrfacsaró füstje, amiről tudnivaló, hogy a kenyérbélt is gazdagítja, akár az emberi észt a jó idők jó szelleme, amit ki-ki naponta vesz magához, gondolatait ízesítendő, szavait csipkézendő, ha filozófusról, szónokról vagy literátorról van szó, színeket javítandó a piktor, szobrot fényezendő az énhasonlóságom, nem beszélünk most többről, csak holmi csinosításról, a belső a lényeg, a ropogós héj alatt a likacsos fehér, na mehetsz már, Persza, mit leselkedsz befelé, úgyse látsz semmit, s ha látnál is, nem a te szemednek való, jól van, no, mi ütött már megint beléd, nincs okod bőgni, menj már haza. Becsületemre, ha még egy percet marad, magam is elpicsogom magam, mint kiskoromban, amidőn nagyanya és Dánka, meg a nagyorrú Milka lopással vádolták Liszkát, és az udvar közepén, mindenki előtt megszégyenítendő, elnáspágolták. A kétdinárost én csentem ki az apám zsebéből, mert haragudtam, hogy anyámmal a szobába vonult, és magukra zárták az ajtót, de sose vallottam be, csak Liszka tudta, és hallgatott róla, tejszagú volt a hallgatása, akár a haja és a keze, amelynek bal gyűrűsujjába mélyen beledagadt egy vékony ezüstkarika, olyan vékony, mint a haja szála, amit ujjaim köré csavartam s úgy aludtam el minden este. És ezt a szokásomat alkalmanként még akkor is éltettem, amidőn már jó két fejjel magasabb voltam a pesztrámnál… nálunk fejlett hajadonná, a selymes szirmú rózsabimbó, udvarunk homályos zugaiban bujkált esténként, rám várt a lépcsők alatt és a gang mélyén, hunyócskát játszottunk, de csak színleg, mert már új gyönyörökben fürdőzgettünk, a szerelemben vegyülés semmi más földivel föl nem érő főgyönyörűségét ízlelgettük.

Ahogy a levest kanalazta, megakadt a szeme a márványtömb alján: valami kirítt onnan, rovarláb, a hatalmas súlytól halálra préselt skorpió vagy pók vagy kabóca maradványa, de meglehet, útközben tapadt a hasáb alá vagy már az udvarban,a hengeren csúsztatás közben egy közönséges itteni rovar. Egyik se. Mandulafenyő odaszorult levelének három szála volt az. Éppen elég, hogy beindítsa a szobrász képzeletét, hát persze, onnan jött a drága kincs, a szülők által egykor többször is látogatott szigetről, amelynek legmagasabb csúcsáról nevezték el őt, már akkor így határoztak, amidőn az óidőkben puteusnak nevezett csodakútból ittak volna, mert nagyon megszomjaztak, mint többször is elmondták, de ott, azon a ma Putyisce névvel jelölt helyen mégcsak félsós forrás sincs már, csak a szél sivít szárazon, ó, igen, onnan északkeletre a kőfejtő, bizonyára ott hasították le ezt a tömböt a márványportól lemoshatatlanul fehér Bokanityok, Deskovityok, Michiellik, hiánya meg se kottyant az óriástestnek, holott évezredek óta fogyatkozik, így hát ez a márvány Diocletianus palotájának a kistestvére, pontosabban majd lesz a szobor, a föltétlenül palotadísznek illő lovas, és a szobrász megilletődve szívta be a bozótos makija és az Orneto-Quercetum ilicis, az egértövis meg a Ruta graveolens illatát, mely növények antropogén jellege azt mutatja, hogy őshonos füvek helyét foglalták el, s nem kell sok, hogy azon kihalt vegetáció illata is tartósan érezhető legyen a márványban, az életé, amely egykor szürkésen zöldellt fölötte és körötte csakúgy, mint a jövevény, a kevéske ideig társ, a gárig, ami még látta az őshonosok pusztulását a római sarlók nyomán. És láss csodát! Valóban távoli fű- és fenyőillat balzsamozta a műterem levegőjét, megrészegülten mélázott a szobrász, s egyenes derékkal, fejét fölszegve úgy ült a hokedlin, mint aki már kész remekében gyönyörködik. Jó időbe tellett, mire újranedvezte a márványt, ki tudja, hányadszor borította a lepellel, no most aztán rámhúzták a vizes lepedőt, jutott eszébe a mondás, mellkasát valami megcsiklandozta belülről, s fölnevetett, majd miután a kő megmunkálásra alkalmassá vált, lecsupaszította, és hunyorítva, nehogy szeme világát vegye a fehérség, vájta le a romboidokat onnan, ahol az új fölületek megkívánták, s arcát mosolygósra derítette a véső nyomán létrejött másmilyen márványfény. Pedig még mindig csak a nagyolásnál tartott! Egy hét után a ló hátsó lábainak arányait méregette, fütyörészett, mert minden stimmelt, jobban mint a rajzon, amit már feledni kezdett, egészen fejből dolgozott, de már nem a híres lovaspillanatra megtorpant paripáján, hanem egészen más volt az, ami formát ölteni készült, amidőn elvágta a világtól a hevület, minden kalapácsütéssel már-már extázissá fokozódott, akár a sergőstánc, a fandangó szédülete, tip-tiptá, tip-tip-tiptá, azután elérkezett a levitációs állapot, kis híján érzékvesztés, majd elragadta egy voltaképpen jól ismert, mégis minden esetben másmilyen, s változatossága és kiszámíthatatlansága miatt állandó szorongást okozó, és most minden eddiginél hatalmasabb erő, és meg-megrángatta, mint a papírsárkányt szokta a magasságok szele.

Ki a jófenét hozott ide a devla?! Nem halljátok, hogy dolgozom?! Pusztulás innen, ne cseszkelődjetek, mert kiverem a szemeteket! Süketek vagytok? Abbahagyni az ütögetést azzal a kannával, árt a falnak! A fészkes fenébe! Behorpasztották a kannát, miben hoz vizet az asszony? Azt hiszik, van pénzem újat venni, vagy hogy a lajtos egészen idáig hajt? Hogy a bélpokol marja szét azt a... Ja, maga az, Muszlimovics elvtárs, és nini, eljött Keverics elvtársnő is! (Annak idején, amidőn az esti iskolában a köcsögfestésre tanítottam, jólesett neki egy kis ágybabújás, még a régi műhelyben ott fönn a toronyban, háromszor is jólesett, pedig megfogadtam, hogy műhelyben nem... És ez a nagyzabájú Muszlimovics a roggyant pocakjával, hogy itt álltó helyében csapná agyon a ménkű!) Örvendek a szerencsének, csak hagyják már abba a kukucskálást, az ablakon át úgyse látnak semmit, ajtó nincs, maguk be nem jöhetnek, mint ahogyan én se oda ki, ellentétes pólusok vagyunk, benti–kinti, plusz–mínusz, van–nincs, állító–tagadó, istenes–istentelen, mit soroljam, maguk jobban tudják a dialektika törvényeit, nos, csak annyit, hogy folyamatban a munka, semmi bekukkantás, majd a legvégén, mi a hézag, hogy sok itt a törmelék, mármint hogy pazarlódik a drága anyag, nem képzelik talán, hogy ez a hasáb már egymagában a Parancsnok őhatalmassága, hát nem értik, hogy ki kell őt szabadítani, mint Michelangelo a Dávidját és a Mózest, most miért fújnak a bibliai nagyokért, ha új könyvek könyvét írnának, a Parancsnok főhelyre kerülne benne, meglehet, egyszer majd úgy is lesz, így igaz, a parancsnokoknak a legnagyobb könyvekben a legelőkelőbbek közt a helyük, mit mondanak, túl sokat jár a szám, inkább a kalapács járna, de hiszen eddig folyton csak dolgoztam, az elvtársak szakítottak meg... Na jó, egy hét, és elkészül a fej. Akkor ismét itt lesznek? Az egész komisszió? De üzenjék meg, mert munka közben csattanós vagyok, mint ez a kalapács, és ütök! Nahát, milyen hamar leléptek! Még hogy az egész komisszió! Hova tettem a vésőt? A kicsi itt van, de a nagyobbik hiányzik. Hogy frász törje a nyakukat!

Mégsem a fej foglalkoztatta. Hanem a ló. Most, hogy megszakadt a munka, mintha nem is hajította volna ama örvénybe az iménti magas repülés, csak az emlékeztette a magasztos cselekvésre, ami még kezdeti volt ugyan, hogy máris hímpor borította tőle az egész testét, szempillái kifehéredtek, mint a padkán üldögélve halálra váró véneké a külvárosi kapuk előtt, arcát megfehérítette, akár Szophoklész színészeinek képét a halálfakóra világosító kulimász, s a köpeny, amit időnként levetett a minden sejtjét átszító hő kényszerére, reszketett a vastag porréteg súlyától, testének minden mozdulatára rázkódott, mint a lázas tehén, még a sarokba vágva se maradt nyugton, akárha maga a szobrász volna, pedig a test már ama gúnyától különválva élt, szervei, vére, agya már a stájer ló megformálásának szentelte létét, torka ismét vizet kívánt, s hogy ivott, egyenesen a kannából, visszanyerte hangját, nem tüzes pej, hanem békés igásló kell a Parancsnok alá, igásló!, rikkantotta a szobrász, könnyen kezelhető, mint a téves gondolatoktól föltüzesedett tömeg, ha szót értesz vele, mint a zsákutcában szorongatott nyomorúk, akiknek kiutat jelentő rést mutatsz egy fal tövén, és akkor már nyugtalankodtak a szobrász ujjai a faragni vágyástól, pedig ismét nedvesíteni volt kénytelen a drága felszínt, ami alatt még annyiféle forma lappangott, jóllehet közülük akaratlanul csak egyetlenegyre összpontosult a gondolat, s ezt az áhítozással elegy gondolatot elszüntetendő a szobrász kiáltozásba kezdett, ja, ha ez nem lehet, akkor jöhet a pattanásig izmosított ló, a teherhúzástól dagadóra fájdult izmok, a totenstrassei malom előtt várakozó,sehol másutt nem látott volumen, a nagy göcsörtű oszloplábak, dobbantásuk alatt nagyot durran a kő, sőt, elég csak megmozdulniuk, s a malomkőnyi pata érintésétől csorbul az aszfaltszél, pedig e mozdulat csak azért tétetik, hogy a tomporról szétmeneküljenek a legyek, s a gyömbérszín óriásokat olyankor apró testek zizegik körbe feketén, akár asszonyarcot a kalapháló pontjai, oly feketén, de ezt a márvány persze meg nem mutathatja, majd csak a testet, ami most menekül a vésőtől, ellenáll neki odabenn, a butája, nem sejti, hogy a javára történik ez a nyesgelés és vájdosás, a kiszabadítást és a rücskös fölszín finomítását célozza, s mint valami akarnok, ki a világot minden fölös bibircsókjától megmenteni szánd, olyan volt most a szobrász, homlokán barna csíkokat húztak a márványpor-mázat át- és átárkoló ráncok, s egyre mélyültek, ahogy a kalapácsütések ritmusára magasra vonta szemöldökét, ó, te kezeimben rejlő drága erő, te drága erő, hajtogatta, s más nem is járt az eszében, hallását eltompította a rombolt (szépített?) kő nyikorgása, valahányszor megcsúszott rajta a véső ,elvette fülének érzékét a sivítás, ahogy a fűrészt forgatta a hószín fölületet átvágandó. Testét márványpáncél borította hamarost, és arcát kihívóan fehér maszk, verejtéktől és izzadtságtól szilárdított lepedék, és ahogy fogyott a drága anyag, szoborrá lett a szobrász.

 (Folytatása következik...)