Sinkovits Péter
A távozó
(részlet az Orfeum c. regényből)
Palermóba érve D. Lázár a lakásához vezető legrövidebb utat választotta. Kiszellőztetett, közben a szekrény tetejéről leemelte két koffer ét, rendszerezte ruháit, könyveit, jegyzeteit, majd hozzáfogott három levél megírásához. Magánjellegű gondjaira hivatkozva bejelentette távozását az egyetemről, valamint kérelmezte, fennmaradt fizetését utalják át a bankszámlájára. Giuseppe Rossinak megköszönte eddigi barátságát, elnézést kért hirtelen távozása miatt, javasolta továbbá, hogy a budapesti kirendeltség vezetésével Sirlich Lászlót bízza meg. Agnese esetében tanácstalan volt, két fogalmazványt összetépett, végül egyetlen mondat mellett döntö tt: „Az ezüstmadarak röptét soha nem feledem.”
Bőröndjeit futárszolgálattal kivitette a kikötő csomagmegőrzőjébe.
Meleg délelőtt lévén az utcai kávézók már szinte mind telve, hordárok futkostak a piac felől, a zsalugáterek a napos oldalon rendre behúzva. Kisvártatva elhaladt az egyetem előtt, a vasrácsos kapun túl álldogáló ismerős portás most is biccentett, a bejárat mögötti kis épületben a szokott módon vidám egyetemisták lapozgatták a használt tankönyveket és az elnyűtt nyomtatványokat.
A kikötő felé tartva az épületek már ismerték D. Lázárt.
Ablakon kihajlók, bámészkodók, sétálók: névtelen arcok és személyek. Néhányukkal azért már köszönőviszonyban. Első emeleti lakásából a tolókocsis Regina asszony integet, akinek kezéből egyszer az utcára esett a készülő pulóver a kötőtűkkel együtt, D. Lázár majdnem rálépett, aztán szépen felvitte, beadta; a későbbiekben pedig olykor segített megoldani a bevásárlást is a bejárónő betegsége esetén, ilyenkor ő hozott friss narancsot meg apróhalat a piacról. Regina már eresztette volna a vékony kötélre erősített kosarát, D. Lázár azonban most elhárította, mondván, utazni készül. Az idős nő elgondolkodott, a férfi arcát fürkészte, majd felhívta egy kávéra. D. Lázár először lépett be az egyszobás lakásba: szőnyeg nélküli repedezett deszkapadló, egy magányos, öblös karosszék, a falakról legöngyölődő tapétafoszlányok, az asztalkán régi fotók, újságok. Regina beletúrt szétzilált, fésületlen hajába, és az egyik megbarnult fényképre mutatott.
– Ez én lennék, hatvan évvel ezelőtt, amikor szépségkirálynőnek választottak.
Majd elmesélte, hogyan zajlott le a verseny, miként ünnepelte őt Palermo, s hány udvarló nyüzsgött körülötte akkoriban s még hosszú-hosszú időn át.
A rezsón közben megfőtt az illatos kávé, porceláncsészék, cukortartó ezüstkanállal.
– Szóval elutazik? – kérdezte később Regina.
D. Lázár helyeslően bólintott.
– És mi lesz a honvággyal?
– Az én honvágyam az álmaim – mondta csendesen D. Lázár.
*
A hajótársaság pénztáránál sorba jutva megkérdezte, mikor indul a legközelebbi járat. Felvilágosították: másfél óra múlva.
– Kérek egy jegyet – mondta D. Lázár.
– Egyágyas vagy kétágyas kabint parancsol?
– Egyszemélyest.
A három borítékot bedobta a postaládába, majd leült a part menti kávézóba. Fényes és kék a levegő: a hajók ott tündököltek előtte, az egyik most futott be, targoncákra és kis teherautókra rakták át éppen az árut hangos kiáltozások és tülkölések közepette. D. Lázár vörösbort rendelt, s kiterítette maga elé a frissen vásárolt napilapot. Komótosan hátradőlt a fonott székben, cigarettára gyújtott, s mind tisztábban érezte: a legparányibb lezuhanó pillanat is, amely kiválik egy emberi lélekből, már el is tűnik az idő hasadékában.
Utazótáskáit a csomagmegőrzőből kiváltva megindult felfelé a hajólépcsőn. Egyenruhás férfi vizsgálta meg a jegyét, majd eligazította: 26-os kabin, a második szinten az első elá gazásnál jobbra, a folyosó végén.
D. Lázárnak nem volt kedve azonnal kicsomagolni, ruhástul leheveredett az ágyra, átfutotta a napilap fő címeit, megigazította feje alatt a párnát, kényelmesen elnyújtózott, de csak akkor érezte magát teljes biztonságban, midőn apró reszketésekkel a hajó ellökődött a parttól.