Babics Imre
Próba

Volt egy könnycsepp, kék szem sarkából nekiindult,
ékszer lett, az igazgyöngyök legszebbike, szeplők
közt futván megtudta, kalandorok álmai csapnak
össze az éjlombikban, a párlat: vér s kacaj őrült
bálon, az orr mellett leszaladt, mangófa gyümölcse
lett a borostás felsőajkon, két szerelemtől
kábult bengál ölte meg egymást érte a dzsungel
mélyén, nem tudván eldönteni, hogy leszakított,
szép gömbjét melyikük nyújthatja a csalfa ribancnak,
aztán zárt szájon siklott át, s puskagolyó volt,
feltépett garat és a kisagy közt átsuhanó, a
férfi a bosszú szellemképeiből kizuhanva
immár tudja: fogadják hűs lényét, noha rosszul
értelmezte a sejtelmes jeleket, s a borostát
újra elérte az állon, röpke időre megállt, hogy
bomba lehessen, majd lezuhant, felrobban, a város
elpusztul, nincs túlélő és kurta kötélen
durva csomó, gégére feszül, hova gyorsan iramlott,
hajnali fagyban, tagbaszakadt katonák köhögése
közt egy vénember fel, az égre tekint szomorúan,
„Téboly” tiszt int, aztán már csak a lába kalimpál,
mellszőrzetbe jutott, hőlégballon kiszakított
vászna a fenyves hajladozó tetején, matuzsálem
villámsújtott ágán felnyársalva lovag csüng,
aztán végül felszáradt, mellvért melegében.
– Ez hát az – gondolja a felhők közt tovaszállva.