Balogh István
Az elrabolt királykisasszony és a szent skarabeusok

A négyszemű sas elrabolta a királyok királya gyémántpalotájából a földkerekség legszebb királykisasszonyát. Felhők fölé röpült vele, úgy vágódott hazafelé, idegen bércre rakott fészkébe. Körmei között tartotta alélt zsákmányát, vigyázott rá, mint a hímes tojásra, baja ne essék, meg ne csempüljön valamije.

Fiókái, hogy hazaért, s közölte velük, kit hozott körükbe, örömükben szárnyaikkal csapkodtak az ég felé.

– Melyikünk felesége lesz ez a szép lány? – kérdezte a legidősebb sasfiú.

– Nem feleség – vijjogott mérgesen a négyszemű atya, – vacsora!

Azzal megragadta a királykisasszony két kezét, karmaival húsába vájt, szétdrimbolta a szűzi fehér testet, s a három fióka csőrébe nyomkodta a cafatokat.

A négyszemű sas négyszemű fiókái hajnalban kiöklendték gyomrukból az emészthetetlen csontokat. A fészek alatti fű között megjelent erre a szent szartúróbogarak szervezett százada, s elgurították a csontgombócokat az élet forrásának vizébe.

A földkerekség legszebb királykisasszonya megéledt. Százszorta szebb lett, mint annak előtte volt!

– De furcsa álmot láttam – törülte ki a csipát szeméből.

Tündérek szekerén röppent egy szempillantás alatt vissza a gyémántpalotába. Ott aztán meghallotta, hogy csúf sorsa volt, hiszen karmai között cipelte felhők fölé a négyszemű sas, s azt hitte már mindenki, soha többé nem láthatják.

– A négyszemű sas visszajön érte – mondta a fogatlan vajákos asszony. – El kell rejtenünk mindenki szeme elől.

– A sasnak négy szeme átlát égen, földön, tengeren és tűzön.

A búskomor királyok királya kidoboltatta, annak adja lányát és fele királyságát, aki úgy elrejti a százszorszebb királykisasszonyt, hogy rá ne találhasson senki.

Jöttek a gyémántpalotába mindenféle rendű, rangú emberek, hercegek, grófok, bárók, válogatott cigánylegények, de senki nem tudta elrejteni a veszélyeztetett leányt mindenek szeme elől.

Végül megjött a Csész-tó partján álló szárnyék juhászbojtárja.

– Nem kell nekem a fele királyság, add hozzám, uram, százszorszebb lányod!

– Már miért adnám éppen tenéked? – kerekedett findzsára a királyok királya szeme.

– Juhászné legyen belőle.

– Juhászné?

– Kint a szárnyékon nem keresné senki. Aztán a birkatej forralása közben szép füstöspirosra változna ragyogó orcája.

Hallgatta százszorszebb királykisasszony a juhászbojtár beszédét.

– Mit képzelsz rólam, te legény! Én forraljam a büdös birkák tejét? Minek?

– Tarhót, sajtot, vajalját varázsolsz belőle.

– Az meg ugyan minek?

– Eladod a zentai piacon, az árából szűkösen, de szépecskén megélünk.

– Kofa legyek?

– Nem kofa: juhászné.

– Menj el, legény, békével, a dolgodra!

A juhászbojtár kalapot emelt, biccentett illedelmesen a kevély királyi kompániának, azzal sarkon fordult, meg sem állt a Csész-tó partján keze által fölépített szárnyékig.

A dühös királykisasszony kilépett a kertbe, aranyalmát szedegetni a szépen zengő almafáról, ám mire letépte volna ágról az első nemes gyümölcsöt, a felhők közül lecsapott a négyszemű sas, karmait a leány hátába vájta, gerincoszlopánál megragadta áldozatát, s hazavitte fiainak. A sasfészekben ledobta a testet. A legkisebb sasfiú csőrével megbökte a fekvő királykisasszonyt, de az nem mozdult meg.

– Nem feleség, csak vacsora – mondta szomorúan.

Hajnalban, mint rendesen, a sasfiókák kiöklendték a százszorszebb királykisasszony csontjaiból keletkezett gombócokat.

A szent szartúróbogarak nem araszolgattak fészek alá, a felhőkig érő vad bérc tövébe, hogy az élet forrásába görgessék a lehullott csont labdácskákat, de nem is jöhettek, hiszen elvándoroltak a Csész-tó környékére. Valami jóakarójuk megsúgta nekik, a Tisza-partján pompás nyáj legelész, s ott pottyan szinte szemhunyorításonként számukra fű közé a legszebb, legédesebb, legfényesebb galacsin.

2015. július 4–25.