Döme Szabolcs
Üzleti út

A szállítóketreceket – szám szerint hármat – a kerékpár csomagtartójához erősítette egy kampóban végződő gumikötéllel, így tolta a szállítmányt Moses Corolla. Mint pókhálóban remegő legyek, hunyorogtak az égbolton a hajnali csillagok. A forgó kerekek alatt apró kavicsok csikorogtak, a macskakövekkel kirakott úton meg-megdöccentek hátul a ketrecek. A hajnal hűvösébe fűródva borzas fekete jegenyék magasodtak a vasútállomás szervizépületénél.

Moses Corolla papagájtenyésztő volt. Fiatal hullámos papagájokat vitt Tunemakovóra, egy felvásárlóhoz. Fél ötkor indult a sínbusz. Az állomásépület előtt fénykúpok nyíltak a reflektorokból: a szétszóródó fény halványezüst csíkot húzott a barna sínkígyók hátára. Egy vastag vaskorláthoz zárta a kerékpárt, kioldotta a gumikötelet, a lapos, széles ketreceket óvatosan letette. Egy-két másodpercig, míg helyüket keresték a madarak, néhány halk nesz, karmok kaparászása, szárnyak verdesése hallatszott. Egyébként meg sem nyikkantak a papagájok.

Moses keresztülvágott a csupasz, piszkos várótermen a pénztárig, megváltotta a jegyét.

– Tunemakovóra – mondta szárazon.

Kiment. A peronon egy kislány, aki egy idős férfival és nővel – talán a nagyszüleivel – álldogált, megkérdezte tőle:

– Ezek micsodák?

– Papagájok – felelte Moses.

– És mit csinálnak ott bent? – érdeklődött tovább a kislány, és a rácsozott ketrecekre mutatott.

– Várnak – mondta Moses.

A lány közelebb lépett, kíváncsian bekukucskált a ketrecek oldalán.

– Nem fáznak? – kérdezte.

– Van tolluk – mondta Moses.

– Szerintem azért vannak csendben, mert fáznak – mondta a kislány.

– Alszanak. Nem fáznak. Aki alszik, nem fázik – magyarázta a madártenyésztő. – Ne dugd oda az ujjad – mondta később figyelmeztetően. – Még felébreszted őket.

Az idős hölgy rászólt a kislányra, hogy ne akadékoskodjon tovább, menjen vissza hozzájuk, és maradjon veszteg. Ekkor az áprilisi hajnal távolából lüktető morajlás hallatszott. Közeledett a sínbusz.

Az álldogáló utasok megmozdultak: ellenőrizték a táskáikat, csomagjaikon megszorították a szíjakat, tövig húzták a cipzárakat, pénztárcájuk idomait tapogatták kabátzsebük mélyén.

Moses felemelte, oldalra billentette, és hóna alá fogta az első ketrecet, a maradék kettőt vízszintesen tartotta. A ládák rácsozatán kikandikált egy-egy színes farktoll, a rácsokba halvány rózsaszínű karmok kapaszkodtak. Lassan lengett előre-hátra kezében a két ketrec. Moses Corolla egy pillanatra úgy nézett ki, mint egy nagy serpenyős mérleg.

Az állomásépülethez közeledve hatalmas tülkölés szakadt fel az egérszürke sínbuszból. A jármű csikorogva lassított, majd fújtatva megállt egy belső sínpáron. Az utasok, köztük Moses, a peronról elindultak a sínbusz felé: nehezen lépegettek az egyenetlen sárgásfehér kőzúzalékon, emelgették lábaikat a síneknél.

Egyik utastársa Moses segítségére sietett, amikor látta, milyen körülményes a felszállás a papagájtenyésztő számára: a sínbusz ajtajában állva átvette tőle, és beemelte a szállítmányt.

Álomhívogató bizsergéssel tagjaikban fészkelődtek az utasok. Néhányan azonnal lehunyták szemüket, mások álmosan, lassan pislogtak a gyenge, sárga fényben, melyet drótháló alól szórtak fentről az izzók.

Bordópiros, műbársony huzatú, négy-öt személyes, párnázott padok sorakoztak a szerény utastérben. Moses a ketreceket a két, egymással szembeni pad közé tette, egymásra tornyozta, s a gumikötéllel összekötözte őket. A sínbusz motorja felbőgött, alig érezhetően mozgásba lendült a szerkezet. A reflektorok ernyős fénykúpjai elmaradtak a tunemakovói járat két kocsija mögött.

Miután a város utolsó épületeit is elhagyták, felgyorsult a jármű: zökkenve-rázkódva haladt a lankás síkságon futó síneken. Az ég aljára ekkor már keskeny világos csíkot húzott a horizont mögül felfutó napfény.

Feltűnt a jegykezelő, Moses odanyújtotta neki a jegyét. A padlón magasodó három ketrecen megakadt a kalauz szeme.

– Ezek? – kérdezte.

– Papagájok – felelte Moses. – Nem lesz velük gond – mondta barátságosan.

– Nem szoktunk állatokat felengedni – mondta rosszallóan a kalauz, s igazított egyet sötétkék egyensapkáján.

– A ketrecbe piszkítanak – magyarázta a tenyésztő.

– Ajánlom is, hogy oda szarjanak, különben repülhetnek. – A fenyegető szavak után a kalauz halkabban hozzátette: – És? Hová viszi ezeket?

– Piacra. Eladni – válaszolt Moses.

– Ennyit? Ki vesz meg ennyi papagájt? – hitetlenkedett a jegyellenőr.

– Felvásárolják őket. Gyógyászati célokra.

– Ugyan. Ilyenről még nem hallottam. Mit gyógyítanak ezekkel?

– Azt nem tudom – mondta Moses. – A vérüket használják.

– Jól fizetnek érte? – kérdezte a kalauz.

– Keveset – mondta kelletlenül Moses.

– Aztán megmondtam: ne legyen a papagájaival semmi gond. Különben én kerülök bajba – mondta végül a magas, szikár ellenőr és ment tovább.

– Nem lesz – szólt utána a papagájtenyésztő.

Nyolc-tíz utas lehetett a kocsiban. A vasúti jármű állandó, ritmusos, de váltakozó erősségű zökkenéseivel együtt hullámoztak le és fel. Az utasok mozgása egészen olyan benyomást keltett, mintha lovagolnának.

Többeket elnyomott az álom. Sűrű pislogások után Moses Corolla szemhéjai is elnehezültek: az ismétlődő zökkenések egyforma hangja egyre távolibbnak tűnt, aztán oldalra billent a feje, elszundított.

Már világosodott, mikor újra kinyitotta a szemét. A hullámos papagájok is éberebben mocorogtak, sőt csiripeltek. Kinézett a maszatos ablakon. A sínbusz egy falu mellett haladt el éppen. Gyümölcsfák álltak a házak ablakszemei előtt, az udvarokban rendre traktorok, szalmakazlak, istállók és raktárépületek sorakoztak. Ezüstösen csillogott a falu templomának tornya a reggeli napsütésben. Aztán véget ért a falu, elmaradtak a sínbusz ablakában az akácfák mögé bújó alacsony, cseréptrapéz-sapkás házak.

Míg Moses aludt, vele szemben leült egy idős, fejkendős néni.

– A maga madarai? – kérdezte. – Nem szűk nekik a ketrec?

– Elférnek – mondta Moses.

– Eltörhet a szárnyuk, a lábuk – folytatta a néni.

– Tunemakovóra megy? – kérdezte Moses. Különösebben nem volt kedve magyarázkodni.

– Oda hát – mondta a néni. – De én sem egyedül utazom – tette hozzá, s egy pici kerekes kocsi felé intett a fejével, melyre egy alaposan megrakott kosár volt erősítve. – Túró és tejföl. Már tizenhat éve árulok a tunemakovói tejpiacon – mondta határozottan. – Maga nem jár ilyen régóta, ugye?

– Nem. Csak amikor összejön ezekből egy-két ládára való.

– Kinek adja el ezeket?

– Orvosság lesz belőlük. A papagájvérből.

– Micsoda? – csapta össze csodálkozásában két tenyerét az idős asszony. – Azt hittem, dísznek való.

– Annak is jó – mondta Moses Corolla. – De a gyógyszergyárak felvásárlói az összeset megveszik.

– Hát, ezt nem gondoltam volna – mondta a néni, és megigazította fejkendője csomóját az álla alatt. Kételkedő fintorokat vágott. A továbbiakban az ablakon keresztül bámult kifelé, nem szólalt meg. A néni ásított egyet, szája elé emelte kezét: ráncos, redős kézfején kidagadtak az erek, mintha giliszták másztak volna a bőre alá.

Tunemakovó felé közeledve – mintha sorsukat előre megérezték volna – a papagájricsaj felerősödött. A sínbusz lassítani kezdett, hosszabbá nyúlt a szünet két zökkenés között. Hamarosan feltűntek Tunemakovó ipari negyedének szürke, piszkos téglaépületei, kéményei, majd az állomás. Leszálltak.

Moses Corolla taxival vágott neki a piachoz vezető útnak. A sofőr kissé idegenkedett a szokatlan szállítmány láttán, de – némi többletköltséget felszámítva – végül beleegyezett, hogy a csomagtartóban helyezzék el a szállítóketreceket.

Moses nem először járt itt, tudta, hová kell mennie, miután kiszállt a taxiból. A papagájfelvásárló kamionja, egy fehér Iveco, egy piac melletti kis utcácskában parkolt. Egyébként is könnyen rá lehetett találni: ontotta magából a madárcsicsergést a koszos, zöldesszürke ponyva alól.

A kisteherautó kabinjából előkerült a kupec.

– Mennyit hozott? – kérdezte.

– Százharmincötöt – mondta Moses.

– Majd átszámoljuk – vágta rá, míg a ketreceket szemügyre vette. – Kettőötvenet tudok értük adni. Most ez az ár – mondta érdektelen, közönyös arccal.

– Három alatt nem eladó – mondta Moses. Egyik kezével a legfelső ketrecen támaszkodott, ujjaival, mintha zongorabillentyűkön játszana, idegesen kopogott.

– Tele vagyok hullámos papagájokkal. Mindenki ezt hozza. – A kupec a teherautó rakterében egymásra halmozott temérdek szállítóketrec felé intett. – Nézzen csak be – mondta. Rövid ideig hallgattak mindketten, aztán újra a felvásárló szólalt meg: – Kettőhatvan. De akkor legközelebb is hozzám jön.

– Kettőnyolcvan. Még a takarmány árát sem kapom vissza – próbált alkudozni Moses Corolla, de már sejtette, hogy hamarosan engedni kényszerül.

Dzsekije belső zsebéből egy csomó pénzt húzott elő a papagájkupec, a nadrágzsebéből pedig egy számológépet.

– Kettő-hetven, száz-harminc-öt – mondta lassan tagolva a szavakat, míg a számokat beütögette a digitális számológépbe. – Az háromszázhatvannégy és fél. Itt van, adok háromszázhetvenet az összes állatért.

Moses Corolla önbizalma, alkukedve a készpénz láttán végképp elszállt. Elfogadta az ajánlatot.

– Háromszázhetven az összesért. Rendben – mondta. A sikeres üzletkötés tudatában a büszkeség felemelő érzése töltötte el.

A felvásárló előhalászta saját, üres ketreceit a teherautó belsejéből. Benyúlt a madarakkal teli ládákba, és gyakorlott mozdulatokkal átrakta őket. E művelet közben suttogva számlálta az árut: „Tíz... húsz... hetven... százharminc... százharmincöt.” Aztán hangosan, immár Mosesnek címezve a szavakat:

– Százharmincöt. – Újra előhalászta a pénzköteget. – Száz – mondta, és Moses kezébe nyomott néhány papírpénzt. – Kétszáz. – Megismételte a mozdulatot. Moses Corolla tartotta a markát. – Háromszáz... háromszázhetven.

A papagájtenyésztő egy pillanatig nézte a pénzt, aztán gyorsan átszámolta. A kupec felkapaszkodott a raktérbe, megfelelő helyet keresett az újonnan érkezett szállítmánynak. Tett-vett, igazgatta a ketreceket.

Moses még egyszer rápillantott a fehér Ivecóra, felvette az üres ketreceit, s már majdnem elindult, amikor hirtelen eszébe jutott valami:

– Mondja csak – kiabált fel a madárcsicsergéstől hangos kamionra –, miféle gyógyszer készül a madarakból?

– Valami hajhullás ellen. Legalábbis nekem ezt mondták – mondta a felvásárló. Aztán hamar lemászott, és eltűnt a ház udvarában, amely előtt az Iveco parkolt.

Dolga végeztével tanácstalanság kerítette hatalmába Moses Corollát, mitévő is legyen. Vajon azonnal az állomásra menjen, és hazainduljon? Rövid ideig tartott a bizonytalanság, üresen korgó gyomra jelezte a további útirányt.

A tunemakovói piac területét zöld rácskerítés határolta. Tájékoztató tábla állt a bejárat mellett: „Tunemakovói Városi Piac.” Átható halszag lengett a levegőben. Műanyag teknőkben hevertek a halak, az egyik asztalon, egy hatalmas akváriumban elképesztő összezsúfoltságban pontyok vergődtek. Tátogó halszájak, megvillanó, üveggolyó-szerű halszemek, uszonyok nyomódtak az üvegláda falához. Mintha nem is több tucat élőlény szenvedne benne, hanem egyetlen szervezet, egyetlen élő massza csapkodná a zöldes vizet. Mérlegek függtek itt is, ott is, az egyik árus épp kettévágott egy halat, amikor Moses elhaladt előtte.

Moses Corolla egy magas, fedett csarnokba ért ezután, ahol különféle háztartási cikkek, elektronikai berendezések, és szerszámok töltötték meg az asztalokat. Végre feltűnt egy pékség is. A ketreceket a lába mellé tette, s vásárolt két szalámis-zöldséges szendvicset. Már csak alkalmas helyet kellett keresni az elfogyasztásukhoz.

A piac melletti parkoló egyik csöndesebb, a forgalomtól távolabb eső szegletében a ketrecekre ült, és hozzálátott az evéshez. Szélfútta nejlonzacskók köröztek odafönn, az úton színes járműoszlop hömpölygött zajosan.

Miután végzett, felnyalábolta az üres szállítóketreceket – a rácsokon és a ládák belsejében tollpihék –, és visszaindult az állomásra.

A vasúti pályaudvar állomásépületének bejáratát délelőtt tizenegykor lépte át Moses Corolla. A jegypénztár barna pultjához lépett, egy piciny ablakon megvette a sínbuszjegyet. Kiment a peronra, leült egy padra. Nézelődött. Mi mást is csinálhatott volna a tunemakovói állomáson?

Színes képekkel és szavakkal telefirkált veszteglő tehervagonokat látott, kék egyenruhás vasutasokat, várakozó, nyugtalan embereket. Olykor recsegve megszólalt, és érthetetlenül mondott valamit a hangosbeszélő.

Már csak várni kellett. De azt, hogy mennyit – hiszen sínbuszra szólt Moses jegye – még körülbelül is nehéz lett volna megbecsülni. A párhuzamos vezetékeken kapaszkodó galambok olyanok – villant át a felismerés Moses Corollán – , mint a kottafüzetbe írt hangjegyek. Ezen néhány pillanatig eltűnödött. Aztán várakozott tovább.