Döme Szabolcs
Kapcsolatok

1.

Levágtam egy fürt szőlőt. Elkezdtem csipegetni a szemeket. Nem sokáig tudtam türtőztetni magam. Mint egy cső főtt kukoricát, megfogtam a fürt két végét, és körberágtam. Pókhálóstól, pókostól, bogarastól.

A kést visszavittem a konyhába. Megmostam a kezeimet a csapnál. Míg folyt a víz, a bojler alatti, légypiszoktól szeplős fali tükörbe pillantottam. Oldalra simítottam a hajamat. A vízsugárhoz hajoltam, ittam. Térdig érő rövidnadrágomba töröltem nedves kezeimet. Abban a pillanatban, amikor a nadrág anyagán keresztül saját combomhoz dörgöltem a két tenyeremet, hirtelen, úgy, ahogy csak a fogfájás tud beköszönteni, eszembe jutott Alma Luna. Testének emlékezetemben élő képmása azonnal vágyakozásal töltött el. Úgy döntöttem, még az egyetemi előadás előtt meglátogatom.

Fényben úszott az utca, a nap melegét éreztem a nyakamon. A levegőben bogarak zümmögtek, apró, szürke pontokként cikáztak, röpködtek összevissza a házak, épületek és fák színes hátterén. Autók parkoltak a kertes házak előtt. A kerítések túloldalához szorítva pofájukat kutyák szimatolták léptem nyomát. Fürkésztem a járdán szembejövő emberek arcát. Elenyészők voltak az épületek közötti különbségek: úgy tűnt, ugyanaz a ház és virágoskert tűnik elém újra és újra. Mintha az összes hatalmas, előre gyártott kartondoboz lenne, melybe valaki ollóval ablakokat vágott. A tetőkön antennacsápok erdei szűrték a levegőben kavargó közvetítéseket. Képzeletem kohójában Alma Luna alakja lüktetett.

Borostyánnal benőtt kerítés húzódott a ház körül, ahol Alma Luna albérletben lakott. Lépteim neszére előjött egy kutya az udvar mélyéről. Morogva méregetett. Becsöngettem.

– Hát te? – kérdezte csodálkozva Alma Luna. – Nem is szóltál, hogy jössz.

– Bemehetek? – érdeklődtem.

– Gyere – mondta engedékenyen, és szélesebbre tárta előttem a kaput.

Hideg limonádéval kínált. Egy kockás viaszosvászon terítővel letakart konyhaasztal mellett ültünk.

– Miért jöttél? – kérdezte.

– Miattad – válaszoltam.

Kiittam a pohárból a zöldessárga, hideg italt. Néhány gyümölcsrost megtapadt a számban, a nyelvemmel próbáltam a savanyú szálakat kipiszkálni. Halk és monoton hangján búgott hátam mögött a frizsider.

Vállait szabadon hagyó, fehér blúzt viselt Alma Luna, fekete, feszes rövidnadrágot. Haja csikófarokba kötve. A bőre napbarnított, olyan színű, mint a kenyér héja. Tusfürdő vagy dezodor édes illata áradt tőle felém.

– Zuhanyozzunk le – ajánlottam Alma Lunának.

– Most? – Egy pillanatra meglepődött. A gondolattól, amit az ötletem ébresztett benne, elmosolyodott.

– Persze. Felfrissülünk. Jó lesz – mondtam.

Kézen fogott. A fürdőszobába mentünk.

Két kezét maga fölé emelte. A blúzt megfogtam a derekánál, nagyon lassan elkezdtem felfelé húzni. Előbukkant a köldöke, apró, sötét bemélyedés a lüktető hason. Bőre itt világosabb volt, mint a karján vagy a vállain: halvány mogyorószínű. Amikor a melleihez értem, átsegítettem a blúzt, és húztam tovább felfelé. Nem volt rajta melltartó. Alma Luna izgatott volt, nem pislogott, merőn a szemembe nézett. A hasa, ahogy lélegzett, hevesen süllyedt és emelkedett.

Ajkai téglavörösek voltak. Megcsókoltam. A derekára tettem a kezem. Ő az övét az enyémre. Benyúlt a pólóm alá. Óvatosan ért hozzám, az ujjai puhák és bizonytalanok voltak. Alma Luna segített megszabadulni a pólómtól. Sistergett körülöttünk a levegő. Meleg és finom tapintású volt a melle. Amikor hozzáértem, és gyengéden a tenyerembe vettem, mint a villám, átsuhant az agyamon egy régi emlék: akváriumi halakat vásároltam, a kereskedő egy fületlen, átlátszó nejlonzacskóban adta át nekem a díszhalakat. Alma Luna melléről a nejlonzacskó tapintása jutott eszembe, de csak egy egészen rövid pillanatra.

Feszes rövidnadrágja alá csúsztattam a tenyeremet. Segített, hogy megszabaduljak a rövidnadrágomtól. Alma Luna izmos, gömbölyű feneke lúdbőrös volt, éreztem a pórusokat. Kicsit úgy, mint a kosárlabda felszínén.

Amikor már mindketten meztelenek voltunk, elfordítottam a csapokat. Csillogó vízsugarak fakadtak a zuhanyrózsából. Beálltunk a meleg víz alá, és összetapadtunk.

2.

Lassú mozdulatokkal felöltöztünk. A fák lassan ringó árnyékában állva, a kapuban elbúcsúztunk egymástól. Amikor nagy csattanással becsukta, és bezárta mögöttem a magas, rácsos kaput, verebek rebbentek föl egy fáról. Alma Lunától az egyetemre indultam.

Beléptem a kar épületének hűvös előterébe. Több irányba lépcsők harmonikaformái futottak felfelé. Imitt-amott fiatalok álldogáltak beszélgetve. A folyosó padjain szendvicset majszoló, jegyzeteik olvasásába belefeledkezett, vagy egyszerűen csak bambán maguk elé meredő egyetemisták ültek.

Felmentem az emeletre, az előadóterembe. Egyik évfolyamtársamba botlottam a tanterem előtt. Az előadás még nem kezdődött el.

– Megírtad már a dolgozatot? – kérdeztem.

– Már majdnem teljesen kész – mondta. – Holnapra talán befejezem.

– Szorgalmas vagy – mondtam. – Én még sehogyan sem állok vele.

– Pedig neked az ilyesmi nem szokott gondot jelenteni – felelte.

– Lehet – hagytam rá. – De kicsit unom már a feladatokat, amiket itt kapunk.

– Nem muszáj ide járni – szólt mosolyogva. – Mással is foglalkozhatsz.

– Éspedig? – kérdeztem.

– Hát azt ki kell találni – mondta végül.

Megérkezett a tanár. Bementünk, helyet foglaltunk. Úgy tízen lehettünk az előadáson. A tanár, egy alacsony, hatvan év körüli férfi beszélni kezdett. Testtartásával, ahogy a maga előtt tartott irataiba nézett, de különösen állandóan mozgó szájával egy mancsai között mogyorót tartó, rágcsáló mókusra emlékeztetett.

A legtöbb hallgató igyekezett a jegyzetfüzetébe írva rögzíteni azt, amit a tanár előadásából fontosnak vélt. Személyek nevét, évszámokat, könyvcímeket, különböző filozófiai-művészeti irányzatok központi fogalmait és hangsúlyos gondolatait.

Nálam füzet és írószer sem volt. Talán kölcsönkérhettem volna valakitől, de nem tettem. Az előadás egyhangúsága, ahogy a tanár gépiesen felmondta a jegyzetét, módfelett untatott és fárasztott. Érzékeimre, melyeket Alma Luna teste megtisztított, a közöny unalomig ismert tompasága ereszkedett.

Elkalandoztak a gondolataim. Mégis mi folyik itt, a bölcsészkar tantermében? Egy férfi előadást tart. Szavakat, gondolatokat, véleményeket közvetít a hallgatóság felé. A tanár az ismereteit könyvekből szerezte, amiket olyan emberek írtak, akik ismereteiket szintén könyvekből szerezték, amiket olyan emberek írtak... És így tovább. Ez az ember naponta több órát tölt azzal, hogy mások gondolataival foglalkozik. Figyelmesen elolvassa és az emlékezetébe vési őket. Utána pedig megpróbálja a józan ész szabályaiba rendezni az ismereteit. A maga módján előadja nekünk, amit a könyvekből kibányászott. Továbbít. Továbbítja egy hajdani első szem, első fül, első száj, első kéz, első elme tapasztalatait a közvetítők áttételein keresztül. A tanár azért teszi ezt, hogy értelmet nyerjen saját tevékenysége. Ez a munkája. Ezért kapja a pénzt, amelyből ő és a családja él. Mi, fiatal egyetemisták közreműködünk ebben. Úgy gondoljuk, hogy a jövőben majd valaki közülünk átveheti a tanár helyét, vagy más, de hasonló lényegű munkánk lehet. Ennyi lenne hát az egész? Nem csak a dolgok nevét akarom megtanulni, gondoltam, hanem az elnevezett dolgokat is megismerni. A holdra mutató ujj, nem a hold.

Az előadás véget ért. Láttam, a szó- és gondolatáradat, amit a mókus ledarált, másokat is megviselt. Fásult társaim között elhagytam a termet. Egy frissen érkező tanulócsoportnak adtuk át megüresedő helyünket.

Kiléptem a kar épületéből. Az égbolt fenséges kékségét repülőgépek szelték keresztül-kasul. Mint hatalmas ruhacsíptetők, madarak ültek a villanyvezetékeken. Akár egy színes hangyaboly, emberek jöttek-mentek mindenfelé. Mindegyik hangya ment a maga útján. Egy cél után, mely valahogyan a fejébe fészkelte magát. Én is követtem a magamét.