Kántor Zsolt
Hat

A megtalált hang

Dermesztő örömök nyílnak ki az érzékelés mezején, mint illatos meglepetések. Az imákon és a verseken keresztül átjárás van a szellemvilágba anélkül, hogy meghalnánk. S amikor megszülettünk, létre haltunk. Tök sötét volt. Majd Isten felkapcsolt egy lámpát, hogy lélegeztessen odabent. A fényen keresztül, mert Ő világosság. Most nem rendelkezem azokkal a szavakkal, amiket létrehozok. Kifújja a tálkából a szél, mihelyst lehamuzom. Létezés és élmény. A húsba drótozott áramkörök. Vér és elektromosság. Foszlás, széthúzás. Létélmény-ragu. Maga a fohász a pohár, amiből kiisszuk a szonettet. A megtalált hangon való megszólalás teljességében kompakt. Szétfejthető szint. Esztétika úrnő minden reggel széttáncolt cipellőket talál a zongora tetején. Reorganizáció – feljavítás? Észjárás. Kiirtás. A stílus a bölcselet ruházata. Vegyük csak le!

A simogatás az engedelmesség nyelve

Mi történik, amikor elmúlik, ami megmarad? Simogatlak, mert kérted. Engedelmességem nem érdem. Egy képesség, ami elszalad néha idegen területekre. S miként hajol el, ami újraírja? Nem tudja megmondani. Anyagszerű mozzanatok torlódása a válasz. (Totális öröm a kvarkok között. Mintha egy elektron hullámjelenségként vágódna a célba. Sperma.) Benső-elemzés. A megfigyelés gondolatisága, bölcselete. Koncentráció. Érlelődés. A lemondás széthullása apró darabokra. Majd a koncepció kisimulása mint eleven ellentét. A kéz szétszedi a betanult koreográfiát mozdulatokra, apró csont-szerszámok, inak, porcok nyüzsögnek a képernyőn. Az ópium, mint hangszer. Autentikus opus-típus. Konfirmációs vers. Esztétikai otthon. Életprogram. Az új horizont intenzitása. De a nyelv eljut a szájig és összebújnak. A „képtelen” feltűnik majd eltűnik. Egy ív marad utána. Ezt játssza a beszéd. A dialógus forrásában nyúlkál és kipiszkálja az értelmét a titoknak. Az intuíció egy védelmi rendszerként felügyeli a vizsgálatot.

Szaxofon és fagott

Az óceánok történetét olvasgatja a tengerparton. S lerajzolva látja a könyvben, ahogy a szerkesztő koncepciója szétesik az idők ölében, ahogy felépíti a képzelet a fantázia sejtjeit. Széthullnak a felhők, a pára belemegy a földbe, és kipattan egy mag. A csíra áthatol a rögökön és kiszúrja a kertre pottyant szappanbuborékot. Ezt érezni lehet. Lant és citera szól. Lét és lócitrom (ne hozz folyton fagottokat a színpadra, amikor a darab szaxofonosról szól!). Egy klarinét is elég. Egy oxidálódott kiáltás, éjjeli embrió. Féktelen teljesség, tisztaság (hiány). A kórista lány. Elég, ha lehajol az öltöztető nő előtt, amikor belépek. Máris megvan az ihletés. Bölcs, léha és könyörtelen engedékenység. Ez volna a posztmodern. Hideg súlytalanság, lebegés. Az alvás illúziója. Szétgombolt illúziók. Bakugrások mibenléte. (Szempont-szféra.) Egy gerezd arc. (Méhes Károly novellájából.) Puding és bárd. A pillanat-szappan lefogyása. Boltíves drazsé. Köszönések – állomás, ácsorgás. Mágikus puttyogás. (Kopasz Tamás szó-csészéi.) A hangosság ellenszere. Itatós csend, tócsába préselt fotók (tükör felbomlása). A hús-vér verstest. Kibontja haját a májusi szellő. A szomjúság végtermék. Száraz erdő.

A szellem újsága, a betű ósága

Iktatókönyv tartja össze a nappalokat. De a fény kifolyik a határozatok közül! Rezgő szőlőfürt csúszik az öledbe, miközben megvarrod a tengert. Vázák repednek meg a sötétben, ahogy zúg a gramofon, minden általa lesz. Nélküle semmi nem lett, ami lett. Barackos tea illata száll, forró tollszag. A könnyeket ejtő nyár bezárja a szobáját. Kacsint a hasonlat. Pennák, pónilovak között találja magát egy kinyitott, vizes esernyő. Leukoplaszt. A megbocsátás a sebbe nő. A vonaton vitatkozunk egy leközölt esszén. Prémes tűnődések. A beteljesedés nemcsak egy festmény. Cizellált ábrázatok. A név nyirokmirigye jelez. Akár egy szétlocsolt levezetés. Az összeg neszez. Gyors gépeposz fut a virtuális sztrádán. Gép-epe, szemhéjcelofán. Diszkont zárójelek. (Bíbor csibor a Hold). Ahogy fekve néz fel az égre, látja, hogy egy vércsepp hull a legkisebb csillagképbe. Szolfézs. Balettóra angyalhab éve. Fogalmak egymásnak feszítése. Mintha egy építész ábrázolná a szívbe gravírozott szimmetriát. Egy pillanatra föltűnik Isten precíz terve.

A modernitás gyökerei

Sötétség és sósság. Miért érezzük folyton ezt az ízt? Mert olyat hozunk létre, amikor írunk, ami nem létezik. Bergson szerint: „a tartalom a múltnak folytonos haladása, mely rágja a jelent és duzzad, ahogy előre mozog.” A jövő tulajdonképpen az egész. Az örökkévaló is jövőnek tűnik, pedig egy-egy falatot már kiharapott belőle a jelen. A mindenkori telés, elmúlás és tartózkodás ege. Az idő egészére mégsem tud reflektálni az elme. Csak egyetlen megfogható vagyona van, a múlt. Épp ezért illúziókat visz be a valóságba. Nem lehet megmunkálni, csak felhasználni, élni vele. De a szavak érinthetővé teszik a képzeletet. Egy matematikai egyenlet elvontsága sem lehet abszolút test nélkül. Egyengetett anyag: ösztön van benne. Építmény. Az elevenség a gondolkodás zománca. De miért hosszabbítják meg a múltjukat az emberek? Mintha újraírnák, pedig az eredeti szöveg bele van gravírozva az emlékező szívébe.

Analógiák

Az abszurd-groteszk totem egy hegedűtokban fekszik. A felülmúlt alulra kerül. Mint a kifejeződés az ábrázolandóval szemben. Hirtelen felül a távozó lélek a másvilág küszöbén. És járni kezd. Kontinensek pörögnek fel, s szakadnak széjjel a virtuális sztrádán. A repülőtér egy mintázat a pillangó szárnyán. Szimbiózisok jönnek létre. A puritán most az expresszív vége. A monumentális romantikusként keresi a kenyerét. A pragmatikus és az utópikus színpompás egységében ott van a szertefoszlás esélye. Az értelem és az idő egymásnak esik. Élsz, s ez feljogosít a gondolkodásra. A létezés egy katedra. És velejéig boldog működés! Egy magnézium-lobbanás és jön a megtartó eltűnés!