Balogh István
Barát(h)om

Ezt a címbéli írásmódot nem én találtam ki, hanem a megnevezett: Baráth Ferenc. Kisgyerek kori pajtások vagyunk, a véletlen tett azzá bennünket, hiszen igaz, szívbéli cimborát nem hosszas megfontolás után választ az ember, hanem magától adódik az összetartozás, leginkább aprókortól az öregségig. Ahogy ez kettőnkkel is vagyon.

Sokszor fölemlegettem őkelmét, mellékszereplője volt már több tárcanovellámnak, igazán ideje róla is mesélnem, mert az illem és vagy hat évtizedes barátságunk így kívánja.

Mikor és hogyan is kezdődött kettőnk életre szóló különös kapcsolata?

Kórházban járunk 2007 januárjában, csalfa tavaszban, hiszen az a télhó kikeletet ébresztett lelkünkben. Csöndesen araszol az ember ilyen helyen, így vagyunk mi is feleségemmel, akinek szívét vizsgálják, kibírja-e az altatást, mert műteni fogják nemsokára. Félelem, szorongás kalapál szívemben ezen a verőfényes napon.

Feleségem beül az EKG-vizsgálatra készülők sorába, én a váróban foglalnék helyet. Odafordulok az üres székek felé, s tekintetem találkozik egy ősz hajú ember szemével.

– Kisbarát! – szalad ki számon. A szemben ülőnek nevet a szeme, füléig szalad a szája, föláll. Megöleljük egymást.
– Mit kerestök itt? – kérdi.
– Gond van az asszonnyal, de rendbe hozzák.

Elakad a hangom.

– Hiszöm, hogy röndbejön.
– Veled mi van?
– A tegnapi szép vasárnapon végigszirénáztam Budapest belvárosát – mondja, s nem nevet már a szeme. – Szorít a szívem, szúrja is valami.

***

Leülök az ősz ember mellé. Most harmadszor. Először 1955 márciusában, húsvét előtt valamivel ültetett mellé Teleki Mária tanítónő, Kanizsán, a Zárdában.

– Ülj oda Baráth Feri mellé! – mondta a tanító néni, megtaszította hátamat, hogy könnyebben induljak. Nehéz volt ismeretlen helyen szembenézni vagy harminc másodikos kisdiákkal. Padtársam sötét haja és kőszén szeme azonnal lelkembe rögződött. Méregettük egymást, én hangosan nyeltem, ő végül megtörte kínomat, elmosolyodott. Másodszor negyedikes korunkban ültetett bennünket azonos padba Pató Ferenc tanító bácsink, az ablak melletti sor harmadik padjába.

Most az élet ültetett minket egymás mellé. A találkozás öröme, a mosoly gyorsan komollyá vált.

– Hamvas a fejed – mondja egykori padtársam.
– A tied meg havas – mondom. – Soha nem olvadó hó ez élet bérceinek legmagasabb csúcsán.
– S erre tavasz sem jő már – jegyzi meg társam.

Ó, a tavaszok, az olvasztó melegek a legkegyetlenebbek, hatvanon fölül meg nem is léteznek!

– Azért mögindulunk idén is együtt locsolkodni! – mondja Kisbarát, aki egykor füzetlapokra készülő regényeimet illusztrálta.
– Megindulunk, Kisbarát – mondom.
– Kisbarát? – kérdi.
– Így hívott Cigonya téged Kanizsán, a Körös-parton – válaszolom.
– Igaz – mosolyodik el beszélgetőtársam. – Igaz – bólogat. – Cigonya így hívott engöm, tégöd mög Kisbalognak mondott.
– Ez legszebb örökségünk, Feri. Lehet, egyetlen gazdagság, mit meghagyhatunk utódainknak.
– Löhet.
– Együtt locsolkodunk húsvéthétfőn? – kérdi a kórházi széken mellettem ülő, szeme újra fénylik, legyőzi a belső szorítást e téma.
– De Kanizsára menjünk – mondom.
– Az már holtbiztos! Ott löszünk, mint akkor – ígéri.

***

Akkor 1955 húsvétja volt, s olyan húsvéthétfő, melynek délelőttjén iskolában voltunk, mert az akkor hétköznap volt, olyan világot éltünk, egyszerű, szürke nap ez is, parancsolta minékünk akkor a kemény hatalom. Mi lázadón ünneplőben ültünk padjainkban, és oly gyönyörű volt akkor szőkés, szép tanító nénink, Teleki Mária is, ünneplőben ő is, és engedte, hogy első óra előtt meglocsoljuk őt. Verset én mondtam az osztály fiúi nevében, Én az éjjel azt álmodtam, / egy rozmaring szálat találtam, / azt is a Kisjézusnak ajánltam, és azóta is egyik legszebb ajándékom az az ölelés, puszi, amit akkor tanító néninktől kaptam. A lányok meg csöndben megültek a padokban. Ó, a lányok! Megérkezésem napjától kezdve szemlélgettem őket, tanultam neveiket. Ám egynek a nevét azonnal megtanultam! Ő volt a legszebb kékszemű lány a világon!

***

Azon a húsvéthétfőn, 1955-ben szorongással ébredtem.

– Anyuka – kérdeztem drága szülémet, – kit is locsolok én ma? Egyetlen osztálytársnőmről sem tudom, hol lakik.

Kicsordult könnyem, visszaálmodtam zentai, tóparti osztálytársnőimet.

– Ó – mosolygott anyám. – Megoldódik ez, kisfiam!

***

Megoldotta Kisbarát, padtársam, akit akkor még mindenki Ferinek hívott, én is, csak később lett ő Kisbarát, 1955 nyarán Cigonya jóvoltából.

Az öreg szimpósok is Újvidéken engöm Kisbarátnak hívtak – mondja Feri. – Akkor észre sem vöttem, most visszaemlékezve fura az egész. Azt hiszöm, már csak Tolnai Ottó hív engöm Kisbarátnak, mög most te. Jó neköm. Én egy Kisbarát vagyok.

– Cigonya édes öccse vagy – mondom.

Akkor, 1955-ben, a fölrémlő húsvéthétfőn a lányok az osztályban nagyon versengtek egymással, kihez hányan mennek locsolkodók. Én ültem zöld, kissé megfirkált, megfaragott padomban, árva voltam, kitagadott, úgy éreztem.

– Érted jövök ebéd után – súgta Feri, odakint meg kibújt a nap a felhők közül.

Harangoztak a nagytemplomban, hazaengedtek iskolából minket. Ebéd után Feri jött is értem, ahogy megígérte. Nem tudtam én egyetlen osztálytársamról sem, ki hol lakik, locsolkodni sem indulhattam társam nélkül. De ő jött és be is kopogtunk minden osztálytársnőnk ajtaján, ahol el is vártak minket, hímes tojást is készítettek nekünk, s anyáktól, nagyanyáktól egy-egy dinár markunkba is csöppent. Esteledett már, amikor a kötélverő mester portájára értünk, itt lakott a szőke lány. Életemben sem mondtam el olyan odaadással, átérzéssel verset, mint akkor azt a locsolót: Én az éjjel azt álmodtam. Ketten voltak lányok annál a háznál, két-két dinárt kaptunk, meg két-két hímes tojást. Vászonzacskóba gyűjtöttük a tojást, akkorra már jócskán megtelt tarisznyánk. A szőke Erzsi adta kezembe a tojást, ezt neköd föstöttem, mondta. A legszebb hímes tojás! Kicsiny lánykezek rótták a vonalakat, kicsiny leánylélek álmodta meg a cirkalmakat, tenéköd, ezt mondta a legszebb szamócaszáj. Boldogan botorkáltam Feri oldalán tovább, olyan házhoz, amelyben három lány is élt, itt kaszálunk, mondta.

Halványzöld banyakemence állt a tisztaszobában, abban a házban, ahol az a három lány lakott, akikhez érdemes volt betérni, mert locsolásunkkal kaszáltunk. Verset én mondtam, hosszút, különöset, nagyanyámtól tanultam, mesefája volt ő dr. Banó István tanár úrnak, a néprajzosok zentai nagy moguljának, s zengtem én a rigmusokat a halványzöld banyakemence előtt, lányok szeme fénylett, mint a gyémánt. Locsolásunk után vörösképű atyafi lépett hozzánk, reszelős hangon mondta, a vénasszonyt is möglocsoljátok, remélöm?

– Möglocsolhatjuk – mondta társam.

A vénasszony a kemencepadkán gubbasztott, fekete varjú képében szállt oda, kendője orra hegyét gyászolta.

– De elmondod újra a hosszú verset, a vénasszonynak – röhögte a vörösképű, – és nem téveszthetsz! Ha tévesztesz, nem fizetök!

Odaálltam a padka elé, rázendítettem a rigmusra Én az éjjel azt álmodtam, / egy rozmaring szálat találtam, / azt is a Kisjézusnak ajánltam! Síri csönd lett a tisztaszobában, hangom zengett, szinte ijesztő volt állnom a visszhangzó mestergerenda alatt, a vénasszony szeme föléledt csillag. Megoldotta fekete kendője csomóját, lecsúsztatta ezüsthajáról, a vörösképű meg odasúgta, ne tévessz!

– Hajtsd le vénasszony fejecskédet, hadd locsoljam meg! – zengtem a végén, átírva a nagyszülémtől megörökölt verset.

A vörösképű röhögni kezdett, hahotázott, aztán nagy nehezen levegőhöz jutott, s azt tikácsolta:

– Láti, mama, na, láti, még a gyerök is aszongya, mögvénült, mama, mint az országút!

Melegség futott végig rajtam, reszketett minden porcikám, tovaröppent minden erőm, az asztal sarkába kapaszkodtam, el ne essek.

A vénasszony szomorúan rám nézett, aztán vaskos átkokat szórt a vörösképűre. Az meg csak röhögött, mint a fakutya, abba nem bírta hagyni, jobb mutatóujjával megához intett, öt dinárt nyomott a markomba. Öt dinár, rengeteg pénz! Mindenütt egy dinárt kaptunk, itt meg ötöt, ezért a vénasszonyért. Feri félreállt, nem vett részt a csúf játékban, de együtt voltunk, egy a keresményünk. S a végén, amikor egy sötét utcasarkon osztozkodtunk az ötösön, azt mondta, maradjon neköd három dinár az ötből, de én mög egy tojást választhatok a tieid közül. Egyből beleegyeztem. Feri Erzsi hímes tojását emelte ki vászonzacskómból.

– Ne azt! – sikoltottam, de ő csak mosolygott.
– Azt mondtuk, egy tojást. Bármelyiket.
– De az nem bármelyik! – nyüszítettem.

Hazafelé Katona papír- és könyvkereskedésében, a Korzón locsolói keresményemből megvettem Németh István Parasztkirályság című könyvét. Első könyvem, amelyet boltban vettem. Agyonolvastam szövegeit, anyámnak is felolvastam a kedves történeteket, drága kincsem volt e kötet, de megőrizni máig nem tudtam, valaki sokkal később elemelte tőlem.

Otthon anyám vászonzacskómból kirakta a hímes tojásokat.

– Kisfiam, milyen sok szép tojás! Szeretnek téged ezek a kanizsai lányok!

Én meg leültem egy hokedlire, ráborultam az asztalra és sírtam, rázkódott a konyhaasztal is, meg a szívem is, a lelkem is, és anyám, szegény, nem tudhatta, hiányzik egy hímes tojás abból a kupacból, amelyet az asztalra rakott, amelyről azt mondja, szép rakás. Ott van Ferinél az egyetlen, az igazi piros tojás, amelyet csak nekem cirkalmaztak, az én padtársamnál, Kisbarátnál, s azért a tojásért elcserélnék én mindent, de mindent ezen a világon!

***

Visszazökken idő kereke, s a pesti kórházi váróban azt kérdezem én Baráth Feritől, padtársamtól, ha már elindulunk ezen a húsvéthétfőn, elmegyünk-e a kötélverő mester házához is, Kanizsára, locsolkodni?

– Csak Kanizsára mögyünk – válaszolja Kisbarát. – A kötélverő mestör házánál kezdjük a sort.

A kórházi véletlen találkozó újra közel hozott bennünket egymáshoz. Hellyel-közzel találkozgattunk, jókat beszélgettünk habos korsó mellett, aztán eltiltattunk a serivástól, korral járó gátak emelkedtek elénk.

Néhány éve Budapesten kávé mellett fölemlegettük az Új Symposion irodalmi, társadalomtudományi és művészeti folyóiratunk hőskorát. Szép idők voltak számunkra azok az évek! Induláskor érettségizők voltunk, ő Újvidéken a művészeti középiskolában, én Zentán a gimnáziumban. De ősszel én a Magyar Tanszék hallgatója lettem és rendületlenül jártam naponta a Katolikus Porta első emeletén megbújó Sympo-szerkesztőségbe, megfordult ott ő is, hiszen a Forumban dolgozott, technikai szerkesztő volt valamely kiadványnál, és sokan mások is, főleg fiatal írók, költők, képzőművészek, kedves társaság. Nagyon puritán körülmények uralkodtak abban a több évtizede meszeletlen helyiségben, de a meghitt barátság, ez egymás iránti tisztelet fészekmeleggé varázsolta a sivárságot, és számomra színes lett minden ott töltött pillanat.

– Neköm olyan volt az, mintha a családom lött volna! – fogalmazta meg nemrég Feri. – Most már ők a hozzátartozóim, a közeliek. Kanizsán nem maradt sömmi.
– De Kanizsából maradt! Az anyanyelved, a tájszólásod. Tőled tanultam hajdanán az ö-zést.
– Én erre nem emlékszöm.

Föl-fölvillanó szerkesztőségi élmények hatására elmondtam Ferinek, hogy én bekötve őrzöm azokat az Új Symposion első számait, a nagy formátumúkat, és néha, üres, téli délutánokon elő is veszem, bele is lapozok. És ilyenkor mindig hangokat hallok, messzi világból. Leginkább Maurits Ferenc beszéde ragadt meg bennem, amikor azt a címoldalt próbálgatták, amely számban elindult első folytatása Végel László Egy makró emlékiratai című különös regényének. Beszélt Móri, kezében mozgott ceruzája, próbálgatta a betűk nagyságát, kövérségét megrajzolni, jó lesz?, kérdezte, nem volt jó, törlés, fújás a lapra, s kezdődött minden előröl. Eltartott ez egy jó darabig, de akkor megjött Baráth Feri, s ajánlatát kisebb módosítással elfogadta mindenki.

– Mi a fenének kellett ezen annyit diskurálni? – kérdeztem később Mórit. – Nem mindegy, hány sorban és milyen betűtípusokkal jelenik meg egy cím?
– Nem mindegy – válaszolta a szakállas technikai szerkesztő. – És nem csak a figyelemfelhívás miatt, hanem a mettőrnek is tudnia kell, méghozzá pontosan, milyen lesz a címoldal.
– A mettőrnek? Ő ki?
– A tördelés és a korrektúra munkáit irányító szedőtermi csoportvezető.
– Sokáig vitatkoztatok volna még, ha Feri nem jön?
– Ki tudja? De megjött, és megoldotta a nagy kérdést. Könnyű neki, plakátban gondolkodik.

***

Később világlott ki előttem Móri kacifántos megfogalmazása, amikor Újvidék utcáin találkoztam a Baráth-plakátokkal. Leginkább az Újvidéki Színház megalakulás után volt szembetűnő cimborám köztéri művészete. Gyorsan kialakult egyéni formanyelve, motívumai, stílusa és a nagyvilág kiállításain igazolták különösségét és kivételes grafikusi tehetségét.

Két éve jelent meg Budapesten Baráth Feri első kötete, Plakátok – Posters címmel. Kiadója a Magyar Képzőművészek és Iparművészek Szövetsége. Nem véletlenül. 2000. óta Munkácsy Mihály-díjas képzőművész, grafikus.

Ritkán adódik képzőművészeti albumnál, hogy a szerző maga legyen a szerkesztő is, viszont ez esetünkben szerencsés vállalkozás lett. Igazán előnyére válik Baráth Ferenc retrospektív mappájának, hogy egyedül az alkotó koncepciója érvényesült, s nem bábáskodtak bele művészetelméleti tudományosságot hirdetők, mert ők mindig fölállítják saját korlátaikat, amelyeket koncepciónak keresztelnek, s ebbe a merev, öntörvényű világukba építik bele az alkotóművész szárnyaló megnyilvánulásait. Baráth a grafikusi világ minden magaslatát és poklainak összes bugyrát megjárta, ezzel a különös utazással telt élete, s e világjárásnak útikönyve, vizuális beszámolója jelen mappánk. Igaz, a szerző művészetének csak egy részéről ad számot, plakátjairól. Színházi bemutatók vizuális beharangozójáról. Világhírű alkotásairól. A földkerekség minden táján ott vannak közgyűjteményekben ezek az alkotások és felsorolni is nehéz lenne, hány nemzetközi plakátkiállításon szemlélhette meg alkotónk munkáit az érdeklődő közönség. A mappa híven beszámol ezekről a közgyűjteményekről és kiállításokról, és nem maradnak ki az egyéni kiállítások sem.

A kötet nem pusztán plakátok gyűjteménye. Esszéírók, művészettörténészek, kritikusok, méltatók szövegeit, megnyilatkozásait olvashatjuk, így betájolhatók számunkra a korabeli reakciók is. Igaz, e szövegeknél hiányzik a megjelenés helye és ideje, ám a tartalmakból könnyen kikövetkeztethető, mikor is születhetett egy-egy recenzió, cikk vagy tanulmány.

Tolnai Ottó Baráth-axiómáját idézem e szövegekből elsőnek: „Baráth plakátjai: jók.” 1987-ben jegyezte e gondolatot Tolnai az újvidéki Művelődési Központ Nagygalériájában megrendezett egyéni kiállítás katalógusában.

Kiinduló pontom a kötetben prezentált plakátok és szövegek vizsgálatakor ez a sarkigazság. S állandóan földereng előttem az első véletlen Baráth-plakátkiállítás élménye az Újvidéki Színház klubjában. Füst és lárma hullámzott a térben, szomjas torkok tárgyalgatták a művészeti tücsköt és bogarat, és egyszerre a patinás falon megmozdult a hevenyészve fölragasztott álló Baráth-téglalap, utána röppent a másik, a harmadik, játékosan összefogóztak, s mint a kelet legcsodálatosabb repülő szőnyege táncot jártak a teremben, a plafonon e kegyes pillanatban fölragyogtak az égi csillagok. A falra ragasztott alkotások, amelyek élete a hirdetőoszlopokon, az utcák zajában, esőben, hóban, szélben kel igazán életre, hiszen ez természetes közegük és előfordulásuk színtere, azért röppenhettek a végtelenbe, mert alighanem a málladozó vakolatot tartották, s ez a mész- és vakolathullás határozhatta meg helyüket a falon, a kantinos záróra után építgethette különös kiállítását.

Géczi János egy 1986-ban született Baráth-plakát elemzésekor rátalál a Baráth-axióma konkrétabb kifejtésére. „ Ez a plakát egyáltalán nem tolakodó, nem irányzatos, nem hangos a külsőségektől, s minden Baráth-féle szürreális és konstruktivista montázstechnikát összegez: zseniális.

Tolnai Ottó a Baráth-axióma megfogalmazása után újra definiálja alkotónk plakátművészetét:

„ Baráth plakátjai paradox módon tényleg tájképként szemlélhetők, a tájkép nyugalmát, csendjét sugallják.” (1988) „ Utoljára a Tóték plakátjának születését követtem. Muskátlis ablakot kell keresni, kis függönnyel – adta ki a parancsot Baráth. És akkor következett a zseniális fordulat: egy hosszúfarkú vadállatot ültetett, applikált az ablakba, háttal, csak hosszú, csíkos farkát lógatva ki, felénk.” ( Örkény István: Tóték. Újvidéki Színház.1986.)

A közölt szövegek nagy részében rátalálunk a sajátos szóra is, amely a Baráth teremtette plakátok különösségét és különlegességét jelzi. Általában nem magyarázzák tovább ezt az általánosítást.

Magam is hozzátennék ehhez a sajátossághoz egy-két szót. Nem a művészettörténet szemszögéből, hisz nem is arra vállalkozom, hogy megcáfoljam tudós alkotók alapos elemzéseit. De megbökött a sajátos szó és a titok, s a magam módján én is fejtegetném, miben is rejlik Baráth Ferenc plakátművészete.

Úgy hozta életem, erről beszéltem is már, hogy Magyarkanizsán jártam az általános iskola második, harmadik és negyedik osztályába. Ugyanabba a csoportba Baráthtal. Negyedikben padtársak is voltunk. Én akkor határoztam el, író leszek. Összegyűjtött üres füzetlapokra regényeket álmodtam, s a szövegben kihagyott helyekre padtársam készített illusztrációkat. Emlékeim szerint, nem is volt más olvasóm, mint Feri. Már akkor is egyszerű, néhányvonalas kompozíciókkal jelenítette meg álmaimat.

Az utóbbi időben legkedvesebb kötetemmel, amely verseket, meséket és történeteket tartalmaz, bejártam Zenta, Csóka és Magyarkanizsa alsós iskolai tagozatait, óvodáit. Állatokról meséltem a gyerekeknek. Ők sok helyen a mese elhangzásával egy időben rajzolták az elhangzottakat, sok helyen három-négy történetecske is ugyanarra a lapra került. Hiába biztatta a tanító néni őket, új mesét ábrázoljanak tiszta lapra, ők másképp cselekedtek. Óra végén elámultam meseábrázolásaikon, hiszen a képek szürrealitását, a torzók eggyé olvadását láthattam, buja átváltozások, meglepő asszociációk teremtődtek varázsmanó ujjacskák különös szertartása nyomán. És a színhasználat! Fekete, fehér, piros, kék, zöld. A színek egybecsúszása eredményezhetett csak más árnyalatot. Piros farkas testéből zöld nyuszi ugrott ki, csacsi hátán kakas kukorékolt…

Itt van előttem e feketébe kötött plakát panoptikum sok-sok hirdetőoszlopról álmodó alkotással. A kompozíciók formái, alakjai leegyszerűsítettek, szűkszavú a képzőművész, ember- és állattestek darabjai formáznak együtt pontos egészet. Színhasználata fekete, fehér, kék, piros, zöld.

Kisgyerekkor: titok, sajátosság, tápláló, tiszta forrás, életfa gyökere.

Megéledő hirdetőoszlopon mindenféle vad információ közül, melyek agresszíven befalnának mindent, Baráth-plakátja által gyerekdal bújik kifelé, tavaszodik, levele zöldül, bimbója áldott napsütéssel kibomlik.

***

A 2015-ös nyári zentai művésztelepen, ahová Maurits Ferencet és engem is meghívtak a szervezők, egy este, sörözgetés közben, a zentai városháza tornya alatt szót ejtettünk Baráth Feri könyvéről. Móri meg is jegyezte:

– Milyen jó, hogy verseink ott vannak e könyvben!
– Mi vagyunk a fülszöveg – mosolyogtattam meg a vidám társaságot. – Móri az első borító fülén, én a hátsón.

A vidám, árpalét kortyolgató képzőművészek mind dicsérték a plakátművész kivételességét, ám én másfelé tereltem a szakmaivá alakuló társalgás menetét.

– Baráth Feri segített nekem igazán középiskolás diákjaimmal megértetni Örkény István drámáit, pontosabban a Tóték at, mert az egy kötelező olvasmány.
– Én soha nem szerettem a kötelező olvasmányokat! – szúrt belém egy fiatal festőleány, de a szeme hamiskásan kuncogott.
– A kötelező olvasmányt nem szereti a diák, mert mindentől ódzkodik, amit a hátára kötöznek. Púpnak érzi. Ám, ha átváltoztatjuk e púpot, megszűnik a teher.
– Segített ebben egy plakát?
– Komoly átlényegítő szerepe volt Baráth Feri Tóték-plakátjának. Hiába magyarázgattam én a kérdező irodalom szerepét, amely a második világháború után kapott lábra, nem értették, mi az? Az meg, hogy Örkény nyelvének alapja a kérdő mondat, egyenesen nevetésre ingerelte őket. Próbálgattam én az abszurdot, a groteszket kibontani előttük, fából vaskarika! Még maga az író segített azzal, hogy ráparancsolt az utókorra, állj terpeszbe, hajolj le, és a lábad között nézzed hátul a fölfordult világot! Ezt megcselekedték kedves diákjaim, fölugráltak helyükről, a plafonra dülleszkedtek nagy röhögve. A vége az lett, legalábbis így vonták le a tanulságot, az osztályterem nagyon csúf ilyen szemléletből, de maga, tanár úr, egészen kivételes!

Erre eszembe jutott a plakát. Egy nagymacska mászik be az ablakon. Elő a laptoppal, bejött egyből a kép.

– Azannya! – kiáltották szinte kórusban a nebulók. – Tigris? Párduc?
– Nem mindegy? – kérdeztem. – Valami macska. Látjátok, mászik be a firhangos, muskátlis, zsalugáteres ablakon.
– Mint egy házicica!
– Nincs is muskátli! – rikkantott valaki.
– De volt – mondtam. – Egy falusi ablakban mindig van muskátli.
– Itt leverte a macskacica! – röhögtette volna a társait az előcsahos.

Azonban csönd lett. Rám néztek.

– Ezt meg ki készítette? – kérdezte az egyik halk szavú.
– Az én kisdiákkori padtársam.

Gyerekesre visszaváltozott arcok csodálkoztak rám. S meg is történt a csoda!

– Ez az Örkény miről írhatott színdarabjában – tépelődött a vezérürü, – hogy ilyen király plakáttal csábít színházba a képzőművész?

A kíváncsiság az egyik legnagyobb diákmotiváló erő, pórázra is fűzte ellenzékemet.

– Mi lett a vége? – nyílt kerekre torony alatt a söröző képmetszők és föstők szeme.
– Megnéztük a filmet. Két nappal később, mert éppen játszották a Tótékat, valamennyien elmentünk a színházba, mert el akartak menni a kölykök, pedig előbb kaláccsal sem lehetett volna őket elcsalogatni ilyen helyre! És rettentően élveztük az előadást! Vagy tízen elolvasták a kisregényt is. Végül rengeteget beszélgettünk Örkényről, az ő színházáról. Fölvételről megnéztük a Macskajátékot is. Forgószél vita kerekedett a dráma témájáról is, meg az idős emberekről is. Bele se mertem szólni. Hagytam őket, mondják a magukét. Nem voltak durvák, pompásan érveltek, jó volt hallanom. Én akkor nagyon boldog tanár voltam.
– Bizony varázslat az a plakát! – bólogatott az asztaltársaság.

***

Napjainkban újra fölemlegettük mi ketten az Új Symposion régi, nagy formátumú számait. Kávé mellett ültünk, délelőtt, csönd a teremben, a vendég két ősz, öreg legény.

– Kölcsön tudnád adni neköm a régi számokat – kezdte Baráth Feri. – Ki kéne fotózzam a rajzaimat, illusztrációimat, amelyek a hatvanas években jelöntek mög a Sympóban.
– Természetesen. Néhány nap múlva elhozom.

El is vittem. Barát(h)om megilletődve vette kézbe a vaskos kötetet, belelapozott. Találkozott ifjúkori önmagával.

– Tudod, tavaszra székfoglaló beszédre készülök. A Magyar Művészeti Akadémia röndös tagjává választanak. Gyorsan készen löszök.
– Ráérsz – mondtam. – Nálam leginkább a könyvespolc tetején porosodott ez a hatalmas kötet. De nálad nem fog. Neked adom.

Találkozott a tekintetünk.

Csöpp mosoly cikázik a falon, röppen a betérő napsugár.

És újra ott vagyunk a magyarkanizsai Zárdában, a negyedik bében, Pató Ferenc tanító úr osztályában, lármázunk szertelen, valakik hajba is kapnak, de pillanat alatt mindennek vége szakad, beszalad az ajtóból padtársam, Baráth Feri, az ügyeletes vigyázó:

– Jön! – huppan le mellém lihegve.

Belép Feri bácsi. Mi meg fölállunk, üdvözöljük, s aztán, míg beírja az osztálykönyvet, ülünk csöndben, ártatlan báránykák, előttünk az élet. Ki tudja, mi lesz velünk?