Jódal Kálmán
Darkoustique

A néhai Stefan Krebsnek, aki sokunkkal ellentétben, nem volt virtuális személy

„A BDSM az ugye szadomazo?”
Xantus János: Etetés

„Problémám van a hazámmal. És állítólag büdös a munka.”
QSS Együttes: Utolsó felszólítás

Stefi vagyok.
Stefan.
Vagyis Stefan Krebs.
Ma már errefelé senkit sem hívnak hasonlóan.
Noha persze, ki tudja.
A világ, ahol a gyerekkoromat leéltem, annyira régi, hogy minden, bármilyen valóságnál vagy álvalóságnál fiktívebb.
A jelen talán még inkább az.
Mindegy.
Kezdjük az elején.
Az egész valahol ott kezdődött, hogy elképesztően rég születtem.
Tulajdonképp nem is lenne annyira elképesztően rég, ha az embereknek nem lenne annyira rövid az emlékezetük.
Csakhogy a nációk gyorsan cserélődnek, és persze mindenki magával kezdi a történetet.
Na de ez is rég mindegy.
Most 24 éves vagyok, és cirka tíz éve élek ebben a félig kísértetvárosban, amit egykor Újvidéknek neveztek.
Itt-ott ma is olvasható.
Sőt a Neusatz is.
Már egyik név sem okoz senkiben semmiféle indulatot.
Múlt.
Régmúlt.
Az újaknak és még újabbaknak meg valamiféle történelmi relikvia.
Azt mondtam, az elején kezdem.
Oké.
Szenttamáson, egy ma már nem létező városkában születtem a XIX. században, német szülőktől.
Pontosítok: szegény német szülőktől.
Pontosítok: szegény, rideg, bigott német szülőktől.
S mellékesen megjegyzem: Szenttamás és környéke már rég csak elrettentő példa (messze nem az egyetlen a környéken).
A lakosságot kilakoltatták, aki nem akart elmenni, az meghalt.
Félillegálisan veszélyes hulladékot hoztak be külföldről, sok pénzért, és (ott is) tároltak, ami szépen kifolyt a trehányan leplombázott spéci fém hordókból, és visszavonhatatlanul körbemérgezte az egész környéket többtízezer évre.
Ilyen egyszerű.
Visszatérve rám, illetve a néhai voltomra.
Anyám ugyan jobb házból való lány volt, ezt a szerepet játszotta mindig, amennyire emlékszem rá, de a pénzéből nekünk valahogy nem jutott.
Apámra csak úgy emlékszem, mint aki reggeltől estig dolgoztatott, ridegségét, prüdériáját és vasszigorát pedig képtelen voltam integrálni.
Valahol itt is kezdődhetne az egész.
Szóval apám 14 éves koromban rajtakapott, ahogy a szérűben önkielégítek.
Mindig, mindenért megvert, de amit ezúttal kaptam, arra máig emlékszem.
Akkor felejtettem el sírni.
Miután félig agyonvert, eltűnt a házból, ő tudja, hová, és még este, vacsoraidőben sem mutatkozott.
Megvártam, míg mindenki lefekszik, belopakodtam a konyhába, és a legnagyobb, legélesebb kést szorongatva vártam.
Hogy leszúrjam, mint egy disznót.
Sejtettem, mi várhat rám, de nem akartam erre gondolni.
Csak annyit tudtam, most túllépte azt a határt, ami még elviselhető.
Nem tudom, meddig ácsorogtam ott a sötétben, összeszorított fogakkal, elszántan, kezemben a késsel, mikor egy női hang szólalt meg a hátam mögött: „Várj!”
Megfordultam.
Egy kékesen világító, furcsa öltözetű asszony álldogált a falnál, és – ma sem tudom, hogyan – az ujjaival egy világító ajtót nyitott a falban, mintegy hívogatva, lépjek be rajta.
Nem sokat értettem az egészből.
Azt hittem, valamiféle különc angyal lehet, de – gondolkodás nélkül átléptem a küszöböt.
Most inkább a mai eszemmel írom le az egészet, elvégre rég volt.
Újvidék majd kétszázötven évvel későbbi szórakozó-negyedébe csöppentem.
Irdatlan kulturális sokk volt.
Rémülten, elfehéredő ujjakkal markoltam a késem.
Bevittek valahová, és zsinórban vertek, úgy, ahogy még apám se, soha.
Meg sem nyikkantam.
Semmit, de semmit sem értettem az egészből.
Simán beraktak egy nevelőintézetbe, idősebb, kigyúrt ifjú börtöntöltelékek közé, ahol, azt hiszem, mindent megcsináltak velem, amit meg lehetett csinálni.
Egy darabig.
Cirka egy hétig tűrtem.
Utána, épp, mikor ismét el akartak velem játszadozni, felizzottak ibolyakék szemeim, és két nagydarab szadista állatot percek alatt szénné égettem.
A tekintetemmel.
Addig nem tudtam, hogy vannak ilyen képességeim.
Még aznap este átszállítottak.
Máshová.
Rövid leszek: végül megnyíltam.
Sokáig nem hitték el nekem, hogy a múltból jövök, de végül, a legkülönfélébb vizsgálatok után, kénytelenek voltak igazat adni.
Magam is alig tudtam feldolgozni.
Nehéz volt, rohadtul nehéz.
Mint kiderült, pszi-képességeim vannak, méghozzá a veszélyesebb fajtából.
Ezt is alig hittem el.
Sok idő kellett, hogy otthonosan mozogjak ebben a káoszbordélyban.
Volt türelmük, és sok pénzt fektettek belém, kéretlenül.
Kiképeztek, amire akartak és tudtak, és inkább nem számolok be róla, mikre is használtak föl.
Sokkal, sokkal erkölcstelenebb és gonoszabb, mintha kiálltam volna az utcára árulni magam.
Persze, olykor ilyesféle, kombinált szolgálatot is el kellett látnom.
Azt mondták, kötelességem.
Minden, amit csak kérnek.
Azt üvöltötték, hogy a hazámnak dolgozom.
Aztán még durvábban sugallták: nem én választom a hazám, a haza választ engem.
Akkor is, ha számomra felismerhetetlenül idegenné módosult, és üdén rémisztő.
Bölcsen hallgattam, mert nem is nagyon tehettem mást.
Elég sokáig.
Végül, sokára sikerült meglépnem.
Bármi is lesz is a következménye, soha nem fogom megbánni.
Persze tökéletesen tisztában vagyok vele, hogy lehetetlen elhagynom a várost.
Bujkálok.
Tiltott, lezárt zónákban, karanténná átalakított városrészekben, romnegyedekben, kartonból-nejlonból-fraktálfémekből összetákolt „elővárosokban”, zavarosban halászó, magukat függetlennek nevező csoportocskák kibertanyáin, újgazdagok luxusbirtokain, vagy bárhol máshol.
Nem tudom, meddig bírom idegekkel.
Nem tudom, mikor kapnak el.
Néha álmodom.
Azzal a furcsa ruhás, kékesen világító nővel, akiről ma sem tudom, valami különc angyal volt-e, vagy más egyéb, és aki megnyitotta előttem a falban azt az ajtót.
Várom.
Várom.
Rohadtul várom.
Persze semmi visszakocsi.
Hanem valami más kellene.
Valami egészen, egészen más.
Teszem azt, a kvantumvilág.