Kántor Zsolt
A barackmag és a hintaló
Patchwork

A bábok között egy kardvirág. Sziromhúsába kapocs szúródik. A gondnok tűzi-fűzi össze. A tűzőgép alatt egy régi papírpénz. Az egyes számú lakosztályban a bárónő épp beveszi a piruláját, és lefekszik a díványra. A lépcsőházban lámpa gyúl. A házmester nagy kortyokban issza a pincében a hormont. Ha valaki egyszerre látná a házmester torkát és a bárónő nyelvét, egy függőleges segédegyenest húzhatna merőlegesen a fenti lakásból a pince üregéig. És összeköthetné a hölgy nyelvét, amelyen a keserű íz telepedett meg, és a férfi garatját, amelybe épp a mézédes energiaital ömlik. Akkor egy megfelelő narrátor bizonyára tudná, hogy mind a két szereplő álmos. És kint a Nap iszonyú erővel veszi birtokba a tájat, és szétrágja a hirdetőoszlopok plakátjait. Egy kisbaba fölsír.

Ezer kilométerrel arrébb a szelek sós párája áztatja a kavicsokat az óceán partján, egy fehér szárny úszik be a képernyőbe: griff. Aztán a naplemente jön barackmagillatú kéményfüsttel, égőarany és vörös tónusú, alkonyi, ecsetből fröccsent fényekkel. Egy nyugágyban szőke nő. Sörényében óriási csat: fekete pók. Ajkai között szívószál, mintha a nappalt szívná ki a karcsú kristálypohárból. A cigaretta árván füstölög a hamutálban. Fürdőruhás lányok rohangálnak a kikötőben, s egy rózsaszín leplet terítenek egy alvó férfire úgy, hogy az egész arca be lesz takarva. Aztán szétdobálják ruhadarabjaikat, s gyöngéden simogatják a presszó teraszán álldogáló hintalovat. Majd a bárónő felébred és megissza az éjjeliszekrényen hagyott esti szódát. Bárcsak a tengerpartra repítené a kísértő fantázia, ezt gondolja. A szeme se rebben. Hirtelen magához nyúl.

Egy-egy agyonszívott szóvég, álcázott evidencia elpattan, elrepül! Az álom hálójában tovább rángatózik a textus. Mint egy ponty. Bele van csomagolva az időbe a beszéd.