T. Kiss Tamás
Örökség
(Részlet a Samu sejti című regényből)

I.

A tatám annak idején még nagyon sokat mesélt a nagymamámról. Varázslatos történeteket, mesébe illő, csodás elbeszéléseket, amelyeket imádtam hallgatni. Akárhányszor a tatánál töltöttem a délutánt, mindig ilyen történetekkel szórakoztatott. Leültünk a fűre a diófa alá, egy-egy fűszálat dugtunk a szánkba, és azt rágcsáltuk, miközben mesélt. Volt, hogy órákon át. Volt, hogy napokon, heteken át. Csillogó szemmel mesélt a mamáról, akit én soha nem ismertem. Soha nem ismertem, és soha nem is hallottam a hangját. És ő sem ismert engem sohasem, mivel még egészen fiatalon meghalt. Soha nem láttuk tehát egymást, a számtalan történettől azonban mindig is úgy éreztem, hogy nagyon is közel álltunk egymáshoz. Legalábbs mindig is szerettem volna ezt hinni. Mondogattam is a többieknek, hogy nekem van egy nagymamám, aki a legszuperebb mama a világon. Nem öreg, mint a többi nagymama, hanem egészen fiatal. A haja sem ősz, és a bőre sem ráncos. Nincsenek nagy kékes erek a lábán, és a bokája sincs úgy bedagadva, mint a legtöbb nagymamának. Az én nagymamám, fiatal és gyönyörű.

Fiatal, mert egészen korán meghalt.

Gyönyörű, mert már csak ez emlékeinkben él.

A tatám bodzaszörpöt is hozott mindig a fa alá, amit vizzel kellett keverni, olyan édes volt. Amíg nem jött el a nyár, pokrócot is hozott, amit leterített, és arra ültünk. Mezítláb, mert a tata szerint, csak úgy lehet igazán érezni a nyarat. A talpunkon, a bőrünkön át.

A tata azt mondja, hogy a mamám is mindig csak mezítláb szeretett járni, tavasztól egészen őszig. És azt is mondja, hogy ha csak tehette, mindig mindenbe belefúrta a lábujjait. Homokba, földbe, a fűszálak közé. A Tiszába, egy pocsolyába, vagy a rétben lévő ártézi kút itatójába. A tata mindig úgy mondja, hogy a mamám, a lábujjain keresztül érezte a világot. Azzal érezte a tavaszt, és azzal a nyarat. Ősz közeledtével is le-lerúgta a szandált a lábáról, hogy időnként mezítláb futkosson az avarban. Hosszú haját csak nagy ritkán vágta, amikor már egészen kócos és szerteálló volt.

A tatámnak mindig könnyek szöknek a szemébe, amikor a mamáról beszél.

A mamámról, akit én soha nem ismertem, viszont képzeletben nagyon sokat beszélgettem vele.

A mamám nagyon jólelkű asszony volt, és ezt nem azért tudom, mert a tatám ezt vagy azt mondta róla. Nem. Azért, mert látom, hogy a tatám, még harminckét évvel a halála után is így beszél róla. Könnyes szemmel és remegő ajakkal. Köszön a fényképének, amikor elhalad előtte a folyosón, és ha éppen össze van zavarodva, mindig megkérdezi tőle, hogy mit is felejtett ki a levesből. A mama pedig mindig válaszol neki a konyhaszekrény üveg tolóajtaja közé dugott igazolványképről.

Nem kell zseninek lennem, hogy tudjam, a tata még mindig szerelmes belé.

Szerelmes egy emlékbe, amely valaha ember volt.

A mamám, aki csak azután lett nagymama, miután meghalt.

Az én nagymamám igazából egy fiatal és gyönyörű nő, aki a tatám szerint nem is halt meg, hanem angyallá változott. Régen mindig így mondta.

Én persze tudom, hogy angyalok nem léteznek, és a menyország is csak kitalált dolog, de a nagymamámban hiszek, és abban is, hogy amikor élt, olyan csodálatos volt, hogy megértem, miért szeretné azt mindenki, hogy angyalként éljen tovább. Az angyalok elvégre nem öregszenek, és többé már az én nagymamám sem fog. Örökre megmarad mosolygósnak és jókedvűnek, pont olyannak, amilyenné a tatám emlékezete teszi.

Az én nagymamám meghalt ugyan, azonban örökké élni fog.

Az én nagymamám hiányzik nekem, pedig soha nem éreztem, milyen az, amikor mellettem van.

Ha itt lenne, mások azt hihetnék, hogy nem is a nagymamám, sokkal inkább az anyukám, hisz olyan fiatal, hogy ő maga alighanem el sem tudná képzelni, milyen lehet nagymamának lenni.

Néha az is eszembe jut, hogy ő, lehet, sohasem álmodott rólam, sohasem képzelt el engem, mint leendő unokáját, ezért nehéz is köztünk elképzelni bármiféle kapcsolatot. Hisz nem létezünk egymás emlékeiben. S nem szereplünk egymás jövendőbeli terveiben sem. Az idő egyszerűen kibabrált velünk, mi pedig két ellentétes irányba tartó vágányra kaptunk jegyet. Olyan közel voltunk egymáshoz, hogy ha kinyújtottuk volna a karunkat, meg tudtuk volna érinteni egymást, erre azonban mégsem volt alkalmunk. Ő a múltban rekedt fiatalon, én pedig már valaki másnak a jövőjében élek tovább.

Az azonban kétségtelen, hogy ha ő nem lett volna, akkor most én sem lennék. És tudom, hogy ha valamilyen furcsa okból kifolyólag a család többi tagjának nem lesznek utódai, csak általam fog továbbélni a nagymamám is.

Aki már meghalt.

Tudom, hogy miután mi meghaltunk, eltemetnek, és a föld alatt óriási lakomát csapnak a bogarak.

Tudom, hogy miután eltávozott belőlünk az élet, az autolízis során atomjaira bomlanak a sejtjeink, azok pedig mind visszatérnek a természet örök körforgásába.

Tudom, hogy a mennyországot, csak a félős emberek találták ki, hogy megkönnyítsék, és elviselhetőbbé tegyék vele az életüket, de én igazán nem tudom megérteni, mire ez a nagy felhajtás.

És azt is tudom, hogy még a legszebb, legokosabb és legbölcsebb emberek is meghalnak egyszer, még St. Germain grófja is.

Sőt, még a nagymamám is.

A nagymamám, aki annyi szép dolgot tett az életében, mégis meg kellett halnia.

II.

A tatámnak már annyi tűzifája van a fáskamrájában, hogy szerinte már egész hátralévő életében ki fog tartani. Azt mondta, ő többet már nem szeretne ezzel foglalkozni, ezért telepakolta az egész sufnit több köbméternyi hasított fával. Az egyik végébe a nagyobb rönköket rakta, a másikba pedig a kisebbeket. Baltával egészen apró gyújtósnak valót is hasogatott, és szépen bedugdosgatta őket a nagyobbak közé. Mindent gondosan elkészített, ahol rossz volt a tető, kijavította, nehogy beázzon, és ügyelt rá, hogy rágcsálók se tudjanak befészkelni a fa közé.

A tatámnak két kályhája van. Egy tüzelős sparhelt a konyhában és egy kisebb a nappalijában, de ezt a nappaliban levőt csak nagyon ritkán szokta használni. Csak akkor, ha elmegyünk hozzá látogatóba, vagy ha valamilyen különösebb oka van rá. Az ideje nagy részét a konyhában tölti, és ahogy mondja, az ottani kályha kevés fával is jól szokott lakni. Általában egy, hidegebb napokon legfeljebb két rönk elég szokott lenni napjában. De ha estefelé mégis rakna rá még egyet, akkor reggel is olyan meleg a kályha teteje, hogy a tegnapi tea meglangyosodik rajta.

Azt nem tudom, hogy a tata kiszámolta-e, hogy hányszor gyújt be, egy átlagos télen a konyhában lévő kályhájába, de azt tudom, hogy abba a fáskamrába, ahová a tatámmal tavaly alig fértünk el ketten, most már egy bicikli is kényelmesen betolható.

A tatám telente mindent megfőz ezen a tüzelős sparhelton. Azzal az egy jókora rönkkel és egy kevéske fűrészporral. Kávét, levest, paprikás krumplit, rizses húst. Egymagára főz, ezért van, hogy két-három napig is eleszegeti ugyanazt. Néha már tányért sem vesz elő, csak belekanalaz a leveses edénybe, és így mosogatnia sem kell. Van, hogy a kanalat sem veszi ki az edényből, s azzal együtt rakja be a frizsiderbe.

Azt nem tudom, hogy a tatám a fa vásárlásánál figyelembe vette-e az egy télen elfogyasztott tüzelőanyag mennyiségét köbméterben, de néha már nem tudom eldönteni, hogy a mosogatással is azért spórol-e, hogy többé mosogatószerért se kelljen boltba mennie.

A tatám soha nem eszik többet annál, mint amennyivel jóllakik, és általában kevéssel is beéri. Reggelire néhány alma, az ebédet pedig rendszerint négy óra környékére időzíti, és ezért vacsorázni sem szokott. Az ajvárt, amit ilyenkor ebéd mellé eszik, magának készíti, ahogy a savanyú káposztát és a barackbefőttet is.

Ilyenekkel van tele a kamra. A mennyezetig érő polcok roskadoznak a lekvároktól, a sok savanyúságtól és a százféle befőttől. Van minden, amit csak el tudsz képzelni. Több minden, mint egy átlagos nagymama kamrájában, nekem elhiheted.

A tatám almás kalácsa, híres az utcában. A ház előtti virágoskert mellett nap mint nap megállnak a nénik, hogy fényképeket készítsenek róla. Valamennyi környékbéli öregasszony az én tatámhoz jár tanácsért, ha nem tudnak kivenni egy foltot a terítőből, vagy ha nem akar virágozni a rododendron bokruk.

A tatám egy csomó nagymamás dolgot megtanult az évek során, mert nem volt más, aki megcsinálja helyette.

A tatám az összes gyümölcsfát kivágta a hátsó kertben, és felaprította őket tűzifának. Nagyjából egy évre elegendő tüzelőanyag jött ki belőle. Az ágakat összekötötte kisebb nyalábokba gyújtósnak. Azt mondta, azért akarja kivágni a fákat, mert lekvárból és befőttből is van már neki elég.

Pont amennyit meg bír enni – egyszer így fogalmazott.

Néha elképzelem a tatámat, ahogy négy-ötnaponta bemegy a kamrába egy újabb üveg ajvárért vagy barackbefőttért, és szemügyre veszi a polcon maradt üvegeket. Vajon ő számon tartja őket? Vagy csak én tudom, hogy már csak tizennyolc üveg szilvalekvárja van? Kilenc barack, tizenegy eper, kettő cseresznye és hét meggy. Néha nem tudom eldönteni, hogy a tatám azért rakja-e vissza az üvegbe a félig megevett ecetes uborkát, mert már nem kívánja, vagy azért, hogy ne fogyjon olyan gyorsan.

A tatám fában méri az időt. Meg lekvárban, ajvárban és savanyú uborkában.

Ő már kifőzte élete összes befőttjét, felhasigatta a hátralévő éveire elegendő tűzifát, és lefolytatta az összes felesleges beszélgetését, amelyeken egy embernek előbb-utóbb egyszerűen muszáj túlesnie. A tatám mindig azt mondja, hogy ő már hallotta a világ legnevetségesebb vicceit, és elsírta az összes könnycseppjét, még talán azokat is, amelyeket az utolsó perceire tartogatott.

A tatám derekasan felkészült ugyan az idei télre, méretre vágta a háza elé borított tölgyfát, és szépen betalicskázta a fáskamrába, egy valamire azonban nem gondolt. Mégpedig arra, hogy a nyomtatott sajtó betiltása miatt előbb fog elfogyni a gyújtósnak való papír, mint a tűzifa.

Az éveken át szorgosan gyűjtögetett Magyar Szók, Családi Körök és Hét Napok utolsó példányait tavaly Mikuláskor tüzelte el. Másnapra egyszerűen nem maradt újság a házban, amellyel be lehetett volna lobbantani a csomóba kötött gyömölcsfaágakat, ezért mindent tűvé kellett tennie a néhány papírfecniért, pár hasábnyi politikáért meg szépségtippért.

Először a szemetesből halászott elő néhány kekszes dobozt és pár vécépapír gurigát. Kezdetnek megtette. A tatám persze újsághoz szokott, és miközben a tüzet figyelte, szívesen olvasott bele a kezében levő lapba idejét múlt, addigra jelentéktelenné vált híreket böngészve. Ez sem volt haszontalanabb időtöltés bármi másnál, amit az emberek egymagukban tesznek úgy általában. Másnap már nehezebb dolga volt, de a konyhaasztal fiókjában talált egy régi Tarka Világot. Tudta, hogy ezt már be kell osztania, ezért laponként használta el. A duplaoldalas keresztrejtvénnyel kezdte. A következő napon egy cikket tépett ki, amely a sárgadinnye egészségmegőrző tulajdonságait firtatta. (Talán emiatt a cikk miatt tehette félre annak idején az újságot, de ebben már ő sem volt teljesen biztos.) Azután a tévéműsor következett. Péntek, szombat, vasárnap, hétfő, kedd s így tovább. A fedőlapot az interjúval együtt dugta a fa közé, mert a tatám nagyon jól tudta, hogy az önmagában milyen gyengén ég.

A Tarka Világ után jöttek a régi számlák, amiket éveken át gyűjtögetett egy cipősdobozban. Miután a cipősdoboz utolsó darabja is elégett, a tatám ugyanebben fiókban megtalálta a mosógép garancialevelét, a tévé használati útmutatóját, és néhány hasonló, ösztönösen elraktározott papírt, számlát, füzetecskét. Nem nézte a dátumokat meg az érvényességet, csak tette a dolgát.

Ezek után előkereste a karácsonyi és új évi üdvözlőlapokat, a Görögországból, Montenegróból és Horvátországból érkezett évtizedes képeslapokat, és egymás után gyűrte be őket a kályhába. A kockás füzetébe írt házi receptjei is hasonlóan végezték, a neki már úgysem volt szüksége holmi könyvekből, füzetekből kiolvasott receptekre.

Minden, amire szüksége volt, régesrég ott volt a fejében.

Ezek után a tatám a padláson keresgélt tovább. Régi regényeket hozott le, sosem olvasott Jókaikat, pöttyöskönyveket, ismeretlen magyar írók isten tudja, honnan szerzett, silányul fűzött, vékonyka köteteit, ócska ponyvát, mindenféle évkönyvet. Ezekkel kitartott pár hétig, de abban az évben, kemény, hosszú volt a tél, március derekáig tüzeltek az emberek.

Mikor másodszor ment vissza a tatám a padlásra, az egyik kartondobozban talált egy köteg Magyar Szót. Harminc, negyven évvel ezelőtti példányokat nejlonmadzaggal átkötve. Ezek olyan cikkeket és interjúkat tartalmaztak, amelyek így vagy úgy érinteték a család különböző tagjait. Hol apróságok, hol pedig nagyobb hangvételű írásokban. Az egyikben például szerepelt egy körkérdés, amelyben arról kérdezték a tatámat, hogy szokott-e még locsolkodni, egy másik szám sportrovatában pedig egy cikk arról Magyarkanizsai Úszó- és Futómaratonról, amelynek a 3,5 kilométeres úszó számában anyu első helyen végzett tizennyolc év alatti kategóriában. Ezeket a lapokat a tatám gondosan átvizsgálta, mielőtt gyűjtós lett belőlük. A fontosabb oldalakat megtartotta, és egy olyan dobozba rakta, amelyen azt írta, „örökség”. Az egyik ilyen Magyar Szóban volt mamám igazolványképe is. Egy vasárnapi szám halottas rovatának közepén. A fotón még egészen fiatal volt a mamám, hisz sosem volt ideje megöregedni. A fényképe alatt a dátum, amelyiken eltemették. Nem az, amelyiken meghalt, és nem is az, amelyiken, felpuffadt, hófehér testét kiemelték a Tiszából, hanem egy hetekkel későbbi időpont. Addigra a tatám és anyukám gondolatban már százszor eltemették a nagymamámat. A koporsót nem szabadott nyitva tartani a szertartás alatt, mert a mamám akkor már nem hasonlított arra a mosolygós, fiatal nőre, aki a fekete-fehér újságkivágáson is szerepelt.