Gergely Tamás: Őzite a mesék birodalmában I.
A táltos

Szokásos esti sétájukon voltak: Őzite meg az Anyukája. A gida vidáman szokott poroszkálni a felnőtt mellett, ám éppen az este valami nyomta a lelkét.

„Anyukám, szólalt meg egy idő után, mit jelent az, hogy táltos?”

No, ettől annyira meglepődött az Anyuka, hogy lépni is elfelejtett, azaz megállt. Szerencse, hogy lassan haladtak, vagyis orra nem bukott.

„A táltos…”, kezdte, de nem tudta, hogyan folytassa. Nem azért, mert nem volt tisztában a fogalommal, de hát őzgidája annyira fiatal, nem biztos, hogy megérti, amit ő mond.
„A táltos, az valami csodás lény. Nem éppen varázsló, de majdnem. Olyat tud, amit más nem.”
„Repülni?”
„Ha akarja. Felszáll a csillagokig.”
„Ha!”, horkantott erre Őzgida, „egy ilyennek a hátára szeretnék én felpattanni!”
„Mint a mesében!”, rebegte Anyukája, „melyik mesében hallottál róla?”
„Amelyikben az űrbe is elutazik, feje tűz, farka köd…”
„És megtáncoltatja a Napot…”, folytatta az Anyukája. Ismerte a meseverset,* még fiatalkorából.
„Őzite,” mondta, „neked nem felpattanni kell egy táltosra, neked táltosnak kell lenned! Olyan ügyesnek és büszkének lenni felnőtt korodban, hogy azt hidd, tűz a fejed.”

Őzite bámulta az anyját. Az egészen lázba jött a beszélgetésüktől. Világított a szőre, pont olyan volt, mint egy mesebeli táltos…

„Hogy soha ne feledd, mit akartál… Egy táltosra felpattanni…”

Patájával megsimogatta a gidáját. Majd felpillantottak mindketten a már besötétedett égboltra. Látszott a Vacsoracsillag. S talán még táltost is felfedeztek néhányat…

*  Tamkó Sirató Károly: Csillagjáró Fehér Ráró