Gergely Tamás: Őzite a mesék birodalmában VII.
Hobbit*

„Választja valaki, hogy mi legyen? És mekkora?”, kérdezte az őzgida, mert még mindig nem értette teljesen, hogy ki a kicsi és miért? A világ, ugye, nem egyszerű még Szépvölgyben sem…

„Azt mondtuk, ugye – itt figyelmesen sandított az Anyukájára –, hogy Gulliver mindig ugyanakkora, s a helytől függ, hogy kicsi vagy nagy…”

Anyukája bólintott.

„Azt is, hogy Alice a pogácsától lett óriás, bár nem akarta. Hogy Borsszem Jankó sem maga választotta a méreteit, Babszemet meg egyenesen elvarázsolták…”

„Így igaz”, válaszolta Anyuka.

„Én egy olyan világban jártam – sorolta egy szuszra Őzite –, ahol mindenféle lény él. Nemcsak ember és sárkány, hanem törp, tündér, hobbit, kobold, varg, ember, ja, azt mondtam…” Őzite kimelegedett a felsorolástól. – Vannak tündék, és boszorkányok és sznergek. Orkok, képzeld, nagyok és félelmetesek.”

„De ostobák, és nem a saját fejükkel gondolkoznak”, toldotta meg az Anyukája.

„Akkor tudod…”

„És a hobbitokról mi a véleményed?”

„Kedvesek, de kicsik. Nekem idáig érnek”, mondja Őzite, és a szügyére mutat.

„Hát, ilyenek vagyunk, összegez az Anyukája. Kicsik, nagyok, jók, gonoszak…”

„Azt értem, de miért háborúznak annyit? Bilbó, a hobbit a sárkányok ellen, a törpék a trollok ellen, a koboldok a hobbitok ellen, a vargok a törpök ellen… Én az egészet nem értem. Vagyis semmit sem.”

„Én sem értem őket, Gida, mondja az Anyukája. – Viszont ha Kacsa elhápolná előled a vacsorádat, te sem néznéd ölbe tett patával…”

„Persze, hogy nem”, gondolja Őzite. Hogy milyen okos az Anyukája! A csodálkozástól pedig eltátja a száját.

*Tolkien: A hobbit