Nem szégyellek örülni. Lesz, ami lesz...

Dragomán Györggyel a zEtna XII. (Dodekafón) Irodalmi Fesztiválján Józsa Márta beszélget

Józsa Márta: Erre a fesztiválra mindig olyan vendéget hozunk, és ezt el is szoktam mondani, aki lehetőleg nem járt még itt, és új az itteni közönségnek – nyilván személyében és nem a könyvei tekintetében. Olyasvalakit hozunk, akiről úgy gondoljuk, hogy jól fogja itt érezni magát, és nem utolsósorban, sőt talán elsősorban olyasvalakit, akivel én nagyon szeretnék már beszélgetni. Úgyhogy nagyon köszönöm, hogy eljöttél, Gyuri. Ráadásul meg is tudom mutatni A pusztítás könyvét, amely idén újra megjelent. A Máglya sem olyan nagyon régi, és A fehér király a középső regényed. Ezek után a novella új kaland, vagy tulajdonképpen folyamatosan lubickoltál novellákban is?

Dragomán György: Én mindig írtam novellát, sőt a regényeim sem állnak olyan messze a novellától. Tehát A fehér királyra lehet úgy tekinteni, mint egy novellafüzérre. A Máglyában is közöltem egy csomó darabot. Nálam mindig a kicsiből lesz a nagy. Fontos nekem mind a két műfaj, s mindig is írtam novellákat. Ebben a könyvben, az Oroszlánkórusban is nagyjából tizenhárom évnyi novellából válogattam. Az elsőt, azt hiszem, 2002-ben írtam, az utolsót meg idén augusztusban. Nagyjából ilyen távlatból válogattam. A Máglya olyan sokáig készült, hogy már előtte terveztem kiadni egy novelláskönyvet, aztán gondoltam, hogy majd a Máglya után...

J. M.: Pihensz egy keveset, és akkor lesz egy novellásköteted?

D. Gy.: Nem. Hanem az úgy kész van. Hála istennek, nem kell pihenni, hanem az úgy közben kész lett. De ha tudom, hogy ennyi idő telik el a két regény között, akkor közben talán már kellett volna írni egy kötet novellát, csak nem gondoltam, hogy ilyen sokáig tart, ezért végül bevárta a regény a novellákat. Tulajdonképpen van még két kötetre való novellám, tehát valószínűleg lesz még egy-két kötet előbb-utóbb.

J. M.: Arról nem is beszélve, hogy egyébként ebben a novelláskötetben is van egy csomó olyan novellád, vagy több olyan novellád, amely akár egy regény kezdeményének vagy egy kisebb regénynek is tekinthető. Legalábbis megvannak a csírái.

D. Gy.: Engem ez mindig érdekelt. Az a baj, hogy egy novella, az majdnem olyan, mint egy regény. Én azt gondolom, hogy van annyi munka egy novellával, mint egy regény elejével, mert a világot meg kell építeni. Ha a világ megépül, és az ember átlát abba a másik világba, akkor már ott van. Ez jó is, meg rossz is. Jó, mert vissza lehet oda találni, és rossz, mert vissza kell oda találni. Előfordul nálam, hogy folytatódnak a novelláim, és így jutok regényekhez, és ebben is van három vagy négy olyan szöveg, amin látom, hogy lehet, hogy folytatni fogom. Ezek miatt egy kicsit aggódtam, hogy most akkor beletegyem-e a kötetbe vagy ne, de azt mondtam, hogy nem, engem nem érdekel, bekerülnek a kötetbe. Én most már elég gátlástalan vagyok ebből a szempontból, A fehér királyt is közöltem folyamatosan. Amíg A fehér királynak íródtak a fejezetei, azokat én folyamatosan közöltem. És nem törődtem azzal, hogy ez tulajdonképpen egy elég komoly kockázat, egy regényt folytatásokban közölni úgy, hogy még nincs kész és nincs vége... Mikor már majdnem teljesen kész voltam, akkor döbbentem rá, hogy én eléggé istenkísértő módon átestem a ló túlsó oldalára.

J. M.: Miért? Mert közöltél belőle?

D. Gy.: Igen. Mert az első regényemet, A pusztítás könyvét halálos titokban írtam. Senkinek sem mondtam el, hogy írok. Azt hazudtam mindenkinek, hogy én egy egyszerű műfordító vagyok, és nem is akarok regényt írni, mert azt gondoltam, hogy ha valakinek elmondom, akkor nem tudom megírni. Abból nem is közöltem semmit. Babonásan nem közöltem belőle. Amikor az végre lekerült a vállamról nagyon hosszú idő után..., olyannyira hosszú idő után, hogy amikor azt a könyvet elkezdtem, akkor a főszereplőt, akit Fábiánnak hívnak, egy távoli, öreg, huszonhat éves embernek képzeltem el. Amikor elhagytam, és még mindig nem volt kész a regény, akkor kezdtem el érezni, hogy ez egy súlyos élettragédia, hogy én már huszonhét vagyok, és még mindig nincs kész a könyv. Mire kész lett, én már huszonkilenc voltam, tehát egészen távoli fiatalságomba nézhettem vissza... A lényeg az, hogy hosszú időbe telt. És amikor végre megírtam azt a könyvet, és mondhattam azt, hogy író vagyok, mert addig nem mondhattam, csak titokban, akkor határoztam el, hogy én többet nem fogok efölött problémázni, én többet nem titkolózom, én amit ezután írok, azt közlöm, nem érdekel. És nem is érdekel. A Máglyából is rengeteget közöltem. Mindig kérdezték, hogy ebből mikor lesz könyv, mondtam, hogy majd egyszer. De azt látom, hogy hiába közlöm az egész regényt különböző helyeken, azért senki nem látja ezt igazán át.

J. M.: De azért fel tudja kelteni az érdeklődést. Én egy csomó regényt olvastam folyóiratközlésben, és alig vártam, hogy megjelenjen.

D. Gy.: Én örültem, hogy kész egy részlet. Azt gondolom, hogy nagyon erős feszültséget ad egy szövegnek, hogyha kis, önálló egységekből tud állni. A regényben veszélyes, ha az ember csak úgy nyújtja, mint a rétest, vagy egyáltalán nem dolgozza el, nem dolgozik eleget a kis szövegeken. Nekem nagyon fontos a kis szövegek ökonómiája. Én abból nagyon sokat tanultam. Szerintem minden írónak kellene novellát írnia: akkor is, ha nem ír regényt, és ha ír regényt, akkor is kéne novellát írnia. Nem biztos, hogy differenciálni kellene a kettő között. Engem nagyon érdekel az, hogy hogyan jön létre az egyikből a másik. Én azt gondolom, hogy egy novella mögött is kell lennie annyi titoknak, mint amennyi egy regény mögött van, hogy a világnak ugyanolyan sűrűnek kell lennie a novella mögött is. Közben lett tényleg egy csomó novellám. Ezek közül lesz olyan, amit lehet, hogy folytatok, lehet, hogy nem. Az a baj, hogy ezek az emberek velem vannak, egy csomó szereplőről többet tudok, mint amennyi itt kiderül. Lehet, hogy még muszáj lesz róluk írni. Lesz még egy másik kötet novellám, amiben csupa olyan novella lesz, amik itt folytatódnak folyamatosan. Az ÉS-ben is közöltem minden hónapban egy novellát, és azok is olyanok, hogy két nagy ciklus volt. Most indult el a harmadik.

J. M.: A kötetet anyagát egyébként milyen hogyan szerkeszted meg? Azért a regény teljes szövetét mégis meg kell szőnöd. Gondolom, hogy módosulnak azok a dolgok, amiket korábban...

D. Gy.: Nem.

J. M.: Nem módosulnak?

D. Gy.: Nem. Amikor regényt írok, akkor tudom, hogy közben fogom megszerkeszteni. Amikor kész, akkor én már nem nagyon változtatok azon.

J. M.: Az elejétől a végéig írod?

D. Gy.: Nem. Soha semmit nem írok az elejétől a végéig. Nem lineárisan haladok. Én egy ilyen egészen furcsa kupolaszerkezetet szoktam látni, és akkor látom, hogy mi hova kell. A regény harmadánál, mikor már látom, hogy a regényidő hogy működik, akkor kiderül, hogy honnan mi hiányzik. Szavak vannak a fejemben a különböző részekből. Nincs jegyzetem, nincs vázlatom. Semmi ilyenem nincsen. Fejben megy az egész. Egy ilyen kötetnél pedig a novelláskötethez képest sokkal egyszerűbb. Mindig irigyeltem a költőket, hogy milyen jó lehet verseskötetet szerkeszteni. Megvannak már a versek, és végigvonulni rajtuk, hogy milyen ívet alkotnak. Itt is ezt csináltam. Megnéztem, hogy mik azok a szövegek, amik ebbe beleférnek. Az egyik kötetembe azok kerültek, amelyekben sok a monológ. Szeretek monológokat írni egyébként. A regényeimben is vannak gyerekmonológok, de a novelláimban is egy csomószor. Azokban nem gyerekmonológok vannak, hanem mindenféle emberek – kiégett testépítők, heavy metal-rajongók, zenészek, énekesnők – megszólalásai. Ebben a könyvben sok a zene. Tehát azok a szövegek kerültek ebbe a könyvbe, amelyek monológok, vagy valamilyen módon a zenéhez kapcsolódnak, vagy fontos bennük a ritmus, vagy úgy éreztem, hogy ebbe illenek. Vannak ezek a titkos szövegek, amelyekről beszéltem korábban, azok a másik könyvben lesznek. Nagyjából már írás közben láttam, hogy ez milyenfajta könyv lesz. Utána pedig, amikor az egésznek a szerkezetét építettem, akkor arra figyeltem, hogy lehetőleg ne kövesse egymást két monológ, mert az zavaró, hogyha két különböző monológ jön egymás után.

J. M.: Két különböző hangon elmondott monológ.

D. Gy.: Igen. Nagyon különböző hangok ezek egyébként. Tényleg elég szerteágazó a kötet. És én ezt élveztem is, mert a regényeim egy irányba húznak, és én közben mindig csináltam mást, csak az nem mindig látszott, és akkor most itt van a többi is.

J. M.: Könnyen írsz?

D. Gy.: Nem. Nagyon nehezen.

J. M.: Hallgatsz valakire? Mondjuk, szerkesztőre?

D. Gy.: Nekem nagy szerencsém van. Együtt élek a szerkesztőmmel huszonöt éve. Rá hallgatok, amennyire lehetséges. Ő is hallgat rám. Ennek az az eredménye, hogy igen nagyokat tudunk veszekedni különböző szövegeken. Általában igaza van, meg nekem is igazam van, és a végére valami lesz. Ő tényleg tudja, mit csinálok, én is tudom, hogy ő mit csinál. Ez egy nagyon szép harc, amit keményen vívunk.

J. M.: És tényleg a konyhában írsz, a sámlin?

D. Gy.: Most már nem. De sokáig írtam a konyhában egy fotelben. Igazából sámlin sose írtam. Fotelekben szeretek írni. Most egy nagyon jó fotelem van, már hat éve abban írok. Akkor ijedtem meg, amikor egyszer voltunk Jeruzsálemben Spiró Gyurival, és azt mondta nekem, hogy ő már nem ír több regényt, mert annyira fáj a háta. Aztán szerencsére írt. Ez egy nagyon valid dolog, mert tényleg ott kell ülni az asztalnál. Rájöttem, hogy nekem is kezdett fájni a hátam. Tehát pont Jeruzsálemben is fájt a hátam, végig fájt a hátam, és minden reggel tornáztam a szállodában, hogy ne fájjon. És akkor azt mondtam, hogy oké, ebből elég volt, most megnézem, hogy mit lehetne ez ellen tenni. Az egyik legfontosabb dolog, megtalálni a lehető legjobb fotelt. És akkor beszereztem a legjobb fotelt. Most abban írok, de azelőtt a konyhában írtam. De mindegy nekem igazából. Én elhatároztam az elején, amikor elkezdtem írni, hogy egy dolgot nem szabad nekem soha: a körülményekre hivatkozni. Tehát azt nem lehet mondani, hogy azért nem írok, mert a körülmények nem adottak. Azt nem lehet. Nem lehet erre hivatkozni. Az az én hibám, ha nem tudok írni. Nem mondhatom azt, hogy nincs szobám, nem mondhatom azt, hogy nincs csend, nem mondhatok semmi ilyet. Mert láttam ilyet, hogy az ember erre hivatkozik. Ezt nem lehet csinálni. És azóta ezt be is tartottam. Mikor észrevettem, hogy van egy laptopom, ami a szívemhez nőtt, egy nagyon régi laptop volt, és már málladozott róla a műanyag, azon írtam az első regényemet, elkezdtem azon gondolkodni, hogy mi lesz, ha elromlik ez a laptop. És azonnal vettem egy másikat. Aztán elkezdtem kézzel írni egy darabig, meg írógéppel, tehát hogy ne lehessen a körülményekre hivatkozni.

J. M.: Hogyha áramszünet van, akkor is tudjál írni.

D. Gy.: Nem, hanem, hogy ne lehessen erre hivatkozni. Elég baj az nekem, hogy nehezen írok, eleget küszködök az írással. Nem hiányzik még egy ilyen külső körülmény, hogy el lehessen mondani, hogy jaj, nem tudtam írni, mert nem volt csend. Ilyen nincs. Nekem zenére is tudni kell írni. Nagyon sokszor zenére írok: a fülemen a fülhallgató és egészen vad zenéket hallgatok lumpolva.

J. M.: Összefügg-e az a zene, amit hallgatsz, azzal, amit a zenéről írsz?

D. Gy.: Nem. Sőt, nagyon nem függ össze. Például itt van egy novellaciklus, amiben a Cry me a river című dzsessz-sztenderd előbukkan ötször, és arra például konkrétan emlékszem, hogy amikor ezt írtam, akkor chilei anarchista punk zenét hallgattam. Nagyon változatos zenéket hallgatok egyébként, amikor írok. A lényeg, hogy nem lehet benne nagyon markáns szöveg. Magyar zenét alig hallgatok, épp azért, mert magyarul van. Rengeteg norvég vagy spanyol vagy koreai zene van, amit nem értek rendesen, amiben nem értem a szöveget. Ez fontos. Vagy olyan, hogy nem lehet érteni rendesen a szöveget, mert, mondjuk, hörögnek benne folyamatosan. De szerintem a zene nem hat arra, amit írok. Nagyon furcsa folyamat ez. Általában januárban szoktam új zenéket keresni. Általában egy évig tart egy adag. Ez nem olyan sok, általában nyolc-tíz dolgot találok, és aztán azokat lumpolom, azok között válogatok. Van olyan, hogy egy Tom Waits-számból megy például fél perc, és azt hallgatom három hónapig ismételgetve. De fülhallgatóval, tehát szegény családom ennek nincs kitéve. Ez jó dolog. Tulajdonképpen ez mindent pótol, mert akárhol vagyok, ezt berakom, és tudom, hogyha oda tudok figyelni a szövegre ennek ellenére, akkor eléggé tudok koncentrálni, hogy megpróbáljak írni. Ez nem azt jelenti, hogy tudok is akkor írni, de legalább az állapot, az adott.

J. M.: Tudsz írni, mondjuk, vonaton vagy repülőn?

D. Gy.: Tudok. Ha tudok, akkor mindenhol tudok. Ha nem tudok, akkor sehol sem nem tudok. De azért próbálok. Bennem van egy adag aszkézis ebből a szempontból, hogy ezt egy küzdő-aszkézisnek fogom fel, hogy akkor nincs mese. Ha nem tudok írni, az egyedül az én hibám, de kötelességem megpróbálni és szenvedni. Egy szabály van: nem szoktam megnézni, hogy mennyit írtam. Az nagyon nem jó, mert általában negatívan hatna. Nem szoktam betűket számolni. Üres képernyővel írok. Olyan a képernyőm, hogy fehér, nincs rajta semmi, csak a szöveg meg a képernyő. Írtam egy programot, ami ezt jól megcsinálja. Néha vannak oldalt jegyzetek, de én egyébként mást nem látok.

J. M.: Nem értem. Nem látod, hogy milyen hosszú a szöveg?

D. Gy.: Nem akarom tudni, hány betűt írtam. Ma már minden szövegszerkesztőben ott van, hogy hány betű, hány szó meg hány ív az egész. Én ívben számolok, és rögtön átszámolom fejben, hogy a regényem, például, már tíz ív. Ezt nem jó tudni előre, hanem majd a végén megnézem.

J. M.: Egyébként a női hangot honnan tanulod?

D. Gy.: Nem gondolom, hogy olyan nagy különbség van a nők és a férfiak között. Emlékszem, tizenéves koromban nagyon figyeltem a lányokat. Akkor megtanultam, hogy milyen egy lány – gondolom. De ez annyira nem érdekel engem. Én az az ember vagyok, aki nem olvas életrajzokat. Legszívesebben a szerző nevét sem akarom tudni. Persze nyilván tudom, de nem érdekel. Az egyik kedvenc íróm Pat Barker, aki az egyik legjobb regénytrilógiát írta az első világháborúról Angliában. Róla tizenöt év után tudtam meg, hogy a Pat, az nem Patrick, hanem Patricia. Igazából nem érdekel a szerző neme, őszintén szólva.

J. M.: De azért kell, hogy érdekeljen, ha már használod, mint eszközt.

D. Gy.: De ez nem eszköz, hanem az van, hogy egy nőt láttam meg. Akkor meg miért ne írhatnék az ő hangján? Eleve egy másik ember. Szerintem monológot írni, egy másik ember hangján megszólalni nehéz. Nekem nem nehezebb egy énekesnő monológját megírni, mint egy testépítőét. Mert testépítő sem voltam soha. A nyelvet ugyanúgy meg kell konstruálni. Az egyik ugyanúgy egy szubkultúra, mint a másik. Benne kell lenni. Annyit fogadtam meg, hogyha nőkről írok, akkor nem fogok ezen szórakozni. Vagyis nem csalok. Tehát nem fogok csak azért írni szexről női szempontből, mert nő vagyok abban a monológban. Igyekszem nem engedni a kísértésnek soha. Ez egy nagyon fontos szabály az írásnál, hogy ne engedj a kísértésnek. Ez egy kísértés, hogyha már nőről írok, akkor miért ne használjam ki ezt a lehetőséget. Nem szórakozni akarok ezzel, hogy egy női hangot használok, hanem egyszerűen egy nőt látok. De nyilván sokat köszönhetek annak, hogy együtt élek egy nővel, akiről mindent tudok. Vagy ha nem is mindent, de nagyon sokat tudok róla. Ő is rólam. Meg sokat beszélgetünk. Huszonöt éve beszélgetünk, mondjuk, napi négy órát. Ennyi idő alatt kiderülnek dolgok. De nem gondolom azt, hogy ez a nő az a nő, ez az ember az az ember. Én nem hiszek abban, hogy olyan nagyon nagy különbség lenne egy nő meg egy férfi között. Sokszor szoktam azt mondani, hogy én ugyanúgy íróférj vagyok, ahogy a feleségem írófeleség. Nem szoktam ennek nagy feneket keríteni. Ez mindegy szerintem. Nem számít annyira.

J. M.: És a gyerekhangjaid, azok a saját hangjaid? Gyűjtöd őket? Nagyon nehezen szakadsz el a gyerekhangoktól. Szinte mindenütt van gyerek.

D. Gy.: Jól emlékszem a gyerekkoromra. Én nagyon korán elkezdtem arra figyelni, hogy mit látok. Az emlékezés, az már kicsi koromban fontos volt nekem. Idegesítően jól tudok emlékezni arra, hogy mi történt, mondjuk, kétéves koromban. Pontos emlékeim vannak minden időszakból. Ezek fizikai emlékek. Tehát nem tárgyakra emlékszek, szagokra emlékszek, hanem mindenre emlékszek már óvodáskoromtól. Ez a látásmód, azt hiszem, valahogy megmaradt. Emlékszek, mondjuk, hogy milyen volt kétévesen az asztal alatt enni. Látom magam előtt anyám kezét, ahogy leadja a krumplit az asztal alá – még mindig. Valószínű, nekem könnyű visszamenni ebbe a nézőpontba. Ezért sok gyerekhangot látok. Gyakran írtam gyerekmonológokat. Nekem, ugye, két regényem is végig kamaszmonológ, és ebben is felbukkannak gyerekhangok, de lehet, hogy most egy darabig majd nem csinálok ilyet, mert most más érdekel, azt hiszem.

J. M.: De azért a gyerekhangok és a gyerekmonológok... Egyáltalán, mind a két gyerekhangon szóló könyvedben, A fehér királyban meg a Máglyában is a szenvedés meg az elnyomás, a kiszolgáltatottság metaforái vannak. Tehát a gyerek, az egy olyasvalaki, aki szenved?

D. Gy.: Gyereknek lenni szerintem nehéz. Az az egyik legdurvább időszak, mert soha máskor annyian nem akarnak beleszólni az életedbe, mint amikor gyerek vagy. Szerintem gyereknek lenni nem egy vidám dolog. Egyfolytában mindenki elmondja, hogy mit csinálj. Nagyon nehéz szabadnak lenni, mindenki beleszól. Valaki egy írott interjúban azt mondta rólam, hogy én úgy mosolygok a könyvem hátulján, mint egy jóllakott óvodás. Én ezt kikérem magamnak. Azt, hogy mosolygok, azt nem. De az óvodától durvább időszak nincsen. Ott találkozol kétszer akkora emberekkel, mint te, akik el akarnak verni. Később már nem. Az egy nagyon vad, diktatórikus helyzet, amit mindenkinek újra és újra át kell élni. Nem hiszek abban, hogy a gyerekkor a felhőtlen boldogság időszaka. Az arról szól, kicsi vagy, és a többiek nagyok. Ez már önmagában is egy brutális dolog. Valószínűleg mikor erről írok, akkor ezt tudom látni, erre emlékszem. Kevés vidám emlékem van gyerekkoromból. Minden emlékemben van valaki, aki nálam fizikailag nagyobb.

J. M.: Minden írásodban, minden könyvedben van valamilyen ország, ami számodra, hát... Szóval, hogy élted túl Romániát?

D. Gy.: Nem tudom. Azt is lehet mondani, hogy nem éltem túl. Vagy nem én éltem túl. Amikor eljöttem, akkor felnőttem, tehát valaki más lettem. De közben meg emlékszem rá, hogy milyen volt. Úgy éltem túl, hogy azóta is arról írok. Most már, azt gondolom, ennek vége lesz egyébként. Amit kellett, azt megírtam. Még egy könyv van talán, amiben oda visszamegyek, és utána talán már elmondtam, amit el kellett erről mondani.

J. M.: Merthogy ide is belecsorog ez a kérdés.

D. Gy.: Persze. Nyilván bele is fog csorogni. Ezt a kérdést újra és újra meg kell támadni. Hol jobbról, hol balról, hol felülről, hol lentről. Ebben is egy csomó történet van, amik lehet, hogy egy másik kötetbe kerülnek bele. Szerintem akárhogy is van, de sajnos, nem beszéltünk eleget arról, hogy mi is volt az a diktatúra. Azt gondolom, hogy ezt nem dolgoztuk fel úgy, ahogyan kellett volna. Én legalábbis a magam szempontjából még mindig küzdök vele, és fogok még küzdeni egy jó ideig, hogy ez egyáltalán mi volt: mit csináltunk, hogy történt, mi történt és mért történt.

J. M.: Meg szerintem nincs is meg a kellő történelmi távolság.

D. Gy.: De igen. Most megvan. Mert eltelt már huszonöt év. Azt ne felejtsük el, hogy eltelt huszonöt év, és látom a gyerekeimnél, hogy milyen gyorsan el fog telni még tizenöt. Már tizenhárom éves a nagyfiam. Mindjárt el fog telni negyven év, és ez lassan több lesz, mint amennyi ez az egész cucc volt. És én nem hiszem, hogy most hirtelen tizenöt év alatt túl fogunk jutni ennek a feldolgozásán. Az a durva, hogy ezt ilyen mitikusan kezeli mindenki, különböző mítoszkonstrukciók vannak arról, hogy például mit jelent az, hogy „kommunisták”. Vagy egyáltalán: mindenről vannak ilyen jó kis címkéink, amik nem jelentenek sok mindent vagy nem jelentenek semmit tulajdonképpen. Nem hiszem, hogy ez most hirtelen meg fog változni, és lassan több idő telt el azóta, mint amennyi ez az egész dolog volt. Ebből a szempontból elég kilátástalannak látom a helyzetet. Nem gondolom azt, hogy az irodalom ezt meg tudja oldani. De nyilván ez engem érdekel, tehát nem fogok az ellen küzdeni, hogy erről írjak. De ebben a könyvben már egy csomó olyan sztori van, ami itt játszódik és most. Vagy nem itt, hanem Koppenhágában, de most. Nem gondolom azt, hogy mindig csak erről fogok írni. Látok olyan regényeket, amik Pesten játszódnak, és működnek, de azok se sokkal vidámabbak. A probléma ugyanaz: ez a szabadság-dolog mintha még nem létezne. Még ha meg is éljük, mintha nem létezne. Nyilván engem valahogy mindig az érdekel, hogy a konfliktus hogy működik, és abban mindig van valaki, aki megpróbálja elnyomni a másikat.

J. M.: Ugyanakkor ahhoz, hogy mi az, ami meg van írva és mi az, ami nincs: tegnap este Topolyán éppen arról beszélgettünk, hogy az első világháború sincs megírva a Kuncz Aladár-szám kapcsán. Nagyon kevesen írtak erről.

D. Gy.: '48 sincs megírva. Igazából egy csomó dolog nincs megírva, amit meg lehetne írni. Azt látom, hogy az utóbbi huszonöt évben például viszonylag kevés klasszikus történelmi regény született. Mondjuk, az angolszászoknál megvan, hogy újra és újra megpróbálják megírni a vietnami háborút, az amerikaiak újra és újra megpróbálják megírni még a polgárháborút is. Szinte évente nekimegy valaki. Nekünk meg nincs, mondjuk, '56-os regényünk. Nincs az, hogy kétévente valaki nekivág, és megpróbál '56-os regényt írni. Nincs az, hogy kétévente valaki nekivág, és megpróbál második világháborús regényt írni. Ezek végül is elég fontos, kijelölhető korszakok, amiknek neki lehetne menni mindenféle nézőpontokból. De ez nem történik meg. Valahogy a mi irodalmunk nem ebben a térben mozog. Érdekes látni, hogy mennyire történelmi, mondjuk, az angolszász irodalom, hogy mennyire történelmibb az igénye.

J. M.: Markó Béla is kiszúrta, te is kiszúrtad ezt a két képet, Benes Józsefnek ezt a két képét?

D. Gy.: Nem lehet nem kiszúrni. Hát nyilván.

J. M.: Tegnap este, amikor itt volt a kiállításmegnyitó, akkor azt mondtam, hogy „Jé, ezek között a képek között fogok én Dragománnal beszélgetni?” Nagyon élénken reagáltál arra a Facebook-on meg különböző internetes felületeken, amikor ez a menekültáradat itt volt a határon. Ez téged nagyon megérintett.

D. Gy.: Én utálom a határokat. Én meglátok egy kerítést, akkor azt mondom, hogy le kell szedni onnan. Nekem semmilyen pozitív határélményem nincsen. Romániában éltem, és utána elkerültem Szombathelyre. Ez is vicces, hogy miután kikerültem Romániából Magyarországra, akkor Szombathelyre kerültem, ami határmenti város. Az első munkám, amiből nagyon sokat tanultam, az volt, hogy tizenöt évesen tolmácsoltam a határon. Éppen csak kijöttem a gyerekkorból, és ott elég vad dolgokat láttam. Embercsempészeknek tolmácsoltam, meg aranycsempészeknek, meg mindenféle érdekes embernek, aki a hatósággal viszonyba keveredett. Örököltem ezt a munkát, mert korábban a szüleim csinálták, amikor nem volt munkájuk. Utána, amikor lett munkahelyük, nem értek rá. Jöttek a határőrök, hogy tud-e itt valaki románul, és akkor mondták, hogy én tudok. De azelőttről is volt már tolmácstapasztalatom, mert '86-tól '88-ig volt az a videókalóz-korszak, amikor jöttek a videók, amiket mindenki nézett, csakhogy azok angolul voltak meg németül. Akkor én már tudtam angolul meg németül, és fordítottam szinkronban, hogy mi megy a tévében. Valószínűleg így lettem író. Mert utána másnak el is meséltem. A lényeg, hogy volt már ilyen tapasztalatom, így a határon jól tudtam fordítani románból magyarra ezeknek a szerencsétlen embereknek – meg fordítva. De láttam ott néhány elég durva dolgot, amire egyáltalán nem voltam felkészülve. Tolmácsolni, szerintem, az egy komoly etikai feladat, és ehhez pszichológusnak kell lenni legalább, erre készülni kell. Nagyon durva mesterség. Tizenöt évesen én ezt úgy éltem meg, hogy bedobtak a mély vízbe, úgyhogy ott se szerettem meg a határt jobban. Ugye, az osztrák vasfüggöny akkor kezdett leomlani. Nekem az egy euforikus élmény volt, hogy azt a rohadt kerítést végre le lehet szedni. Énnekem az nem tetszik, hogy építünk egy másikat. Mindent lehet mondani, de ha én meglátok egy kerítést, akkor nem tudok racionálisan gondolkodni. Egyáltalán: szerintem ez nem egy racionális válasz amúgy sem. Mikor Magyarországon arról kezdtek beszélni, hogy úristen, majd jön a 23 millió román hirtelen, akkor azt gondoltam, hogy milyen könnyű elképzelni, hogy az emberek csak úgy fogják magukat és lelépnek. Mintha olyan könnyű lenne elmenni valahonnan valahová. Mintha az nem egy súlyos döntés lenne, hogy elköltözöm. Ha ez így van, akkor miért nem költözik mindenki egyfolytában mindenhonnan valahova máshová? Valahol újrakezdeni az életünket, az nem egy nagy sikertörténet. Általában az első generáció, aki felnőtt fejjel költözik valahonnan valahova, az majdnem biztos, hogy megjárja, különösen akkor, ha egy másik kultúrába költözik.

J. M.: És aki kamaszként költözik?

D. Gy.: Az, ha szerencséje van, megúszhatja. Én, mondjuk, ezzel jól jártam. Nekem ez nagy szerencse volt. Nem tudom, mi lett volna, ha nem jövünk el. Még traumatizál bizonyos szinten.

J. M.: De alapvetően egy pozitív érzés benned.

D. Gy.: Igen. Mert szerencsém volt. Pont a legjobbkor jöttem el. Pont felnőtt lettem, aztán szerelmes lettem, pont összejött a rendszer. Akkor volt egy nagy szabadságélményem, hogy igen, most akkor ennek vége van, és valami új kezdődik. Vad eufória volt bennem. A Máglyában ezt is akartam megírni valahol. Ezt a faligelmegyünk-, mindenlehetséges- sőt átmegyünkafalon-típusú, totálisan vad, kamaszos, utópisztikus szabadságvágyat akartam megcsinálni. Azért olyan az a könyv, amilyen, mert ezt akartam látni. Akkor ez nekem ilyen volt. Én ezt átéltem. Kijöttünk az anyaországba, ahol még nem volt szabadság, de én azt hittem, merthogy Romániához képest szabad volt. Amikor az iskolában először felálltam, vigyázzállásba vágtam magam, és úgy válaszoltam, kiröhögött a tanár. Arra gondoltam, hogy ez milyen hely: én meg vagyok nevelve, fegyelmezetten felállok, vigyázzállásban válaszolok a kérdésre, mert így kell, és akkor a tanár kiröhög. „Ez ennyire nem veszi komolyan azt, hogy ő tanár?” – gondoltam. Rögtön tudtam, hogy ez egy komolytalan hely abból a szempontból, hogy ez nem diktatúra. Ami itt van, valami puha hülyeség. „Ezt így nem lehet csinálni, ennek előbb-utóbb vége lesz” – gondoltam. Mert Erdélyben nem tűnt úgy, hogy annak ott egyszer vége szakad. Mikor mi eljöttünk onnan '88 szeptemberében, akkor nem gondoltuk azt, hogy ez valaha véget ér. Akkor úgy tűnt, hogy az nem fog soha véget érni. Mindig arra gondolok, hogy az nem is evidens, hogy véget ért. Ott van az a szép Észak-Korea: ott nem ért véget. Egy csomó helyen nem ért véget. Mondjuk, A fehér királyt úgy is lehet olvasni, hogy egy olyan helyről szól, ahol nem ért véget. Tehát Magyarországra kerültem, és akkor láttam, hogy ez nem fog menni. Emlékszem, mikor először mentem iskolába, akkor másnap volt az október 7-i ünnepség. Ünnepeltük a nagy október 7-ét.

J. M.: Október 25-e és november 7-e.

D. Gy.: Jó. Mindegy. Akkor fordítva. A lényeg az, hogy azt ünnepeltük, és akkor kiderült, hogy én nem tudom a szovjet himnuszt. Mert, ugye, Romániában senki nem tudta a szovjet himnuszt. Ott a román himnuszt kellett tudni, és amikor ez kiderült, akkor azt gondoltam, hogy az lesz, hogy húzzál a sarokba, és azonnal meg kell tanulni húsz perc alatt, és kész. De ők csak röhögtek, hogyha nem tudom, hát nem tudom. Arra gondoltam, hogy itt senki nem fél attól, hogy egy ember nem tudja a szovjet himnuszt. De nem féltek. Már ebből is láttam, hogy ebből nem lesz semmi. És aztán még szerelmes is lettem, meg jött a következő év márciusa, amikor ez az egész összedőlt. Nekem ez olyan érzés volt, hogy felért egy forradalommal.

J. M.: Jársz egyébként Erdélybe?

D. Gy.: Nem. Magamtól nem. Akkor megyek, ha hívnak. Akkor viszont el szoktam menni. Egyszer mentem vissza, még '89-ben, a forradalom előtt, amikor már lehetett. Mert gyorsan megkaptuk az állampolgárságot. A lényeg az, hogy nem lehetett menni. Amikor először lehetett, akkor utána nekem nagyon rossz volt. Tehát elmentünk három napra Kolozsvárra, és amikor visszakerültem Szombathelyre, akkor lett igazán durván honvágyam. Akkor kezdett az lenni, hogy mentem, és az az érzézés, hogy ez „majdnem úgy néz ki”, vagy „ez pont olyan mintha” , hogy „ez majdnem az a város”, „hogyha itt úgy fordulok, akkor az az ablak az pont olyan mint az a másik”. Ez nagyon szörnyű volt. És akkor azt mondtam, hogyha ez velem ezt csinálja, akkor nekem vagy vissza kell menni, ami nem lehetséges, vagy pedig soha többet nem megyek. És nem mentem soha többet. Mármint úgy soha többet, hogy 2005-ig nem mentem, mert akkor megjelent A fehér király, és meghalt apám. Utána hívtak Vásárhelyre felolvasni. Akkor azt mondtam, hogyha most nem megyek vissza Vásárhelyre felolvasni, akkor biztos nem fogok többet soha az életben visszamenni. És akkor mondtam anyámnak, hogy menjünk el ketten. Azt mondta, hogy jó, menjünk. Elmentünk ketten, és jobb volt, mint gondoltam. Nem volt nagyon jó, de nem volt annyira szörnyű sem. Azt mondtam, hogy jó, ez egy másik város, de nem fogok eltévedni. Akkor kezdtem el érezni, hogy végül is már eltelt annyi idő. Az, hogy ez a dolog azért mégsincs annyira feldolgozva, az abból látszik, hogy például a gyerekeim nem jártak még Erdélyben. És tizehárom éves a nagy, tehát erre igazából nincs mentség.

J. M.: Anna ugyanúgy viszonyul ehhez a dologhoz, mint te?

D. Gy.: Nem tudom, ő hogy viszonyul, mert ő sem nagyon megy.

J. M.: Huszonöt év alatt nem beszéltetek erről sose?

D. Gy.: De igen. Beszéltünk. Mikor mondta, hogy ő akar menni, akkor mondtam, hogy én nem megyek. Úgy emlékszem, hogy ő egyszer-kétszer ment a szüleivel. Közben pedig, ha hívnak, megyek. Tavaly is voltam Vásárhelyen a könyvfesztiválon. Azelőtt is voltam pár helyen.

J. M.: Most is voltál Kolozsváron.

D. Gy.: Most is voltam Kolozsváron. Meg voltam Temesváron meg Aradon. Tehát megyek, ha hívnak, de magamtól nem megyek. De máshova sem igen megyek magamtól. Az író ül otthon a seggén, és ír. Nem tudok mindenhova folyton elmenni. Ez a baj az írással: sokat utazom, de az mindig úgy van, hogy magamtól ritkán. Az, hogy Erdélybe nem mentem magamtól, az ennek is köszönhető. Tehát ez a dolog nincs úgy lejátszva. Most még azt is bevállaltam, hogy a litera.hu azt mondta, hogy menjünk el Erdélybe, és ők majd lefilmezik, hogy én hazamegyek Vásárhelyre. Egy gyenge pillanatomban hívtak fel, és mondtam, hogy ez végül is egy érdekes kísérlet lenne, nézzük meg. Érdekes kísérlet volt, mert három napon keresztül rajtam volt a mikroport, és közben végig filmeztek két kamerával, hogy én mesélem, hogy mi hol volt, meg hogy volt. Igazából jobb is volt, mint gondoltam, meg rosszabb is volt, mint gondoltam. Egyrészt elég fájdalmas volt, másrészt érdekes is volt, hogy közben reflexióval kellett viszonyulnom. A tanulság pedig az, hogy az a város, ahonnan én eljöttem, az tényleg nem létezik, annak már nyoma sincs nagyon, pláne azért nincs, mert arra én végképp másként emlékszem. Mert én büszke vagyok rá, hogy milyen jól emlékszem mindenre, és mikor én eljöttem Vásárhelyről, valószínűleg nem akartam onnan eljönni igazán, mert két éven keresztül, míg vártuk az útlevelet, gyakorlatokat végeztem, hogy megjegyezzem a várost. Tehát minden nap, amikor elmentem valahova, akkor azt mondtam magamban, hogy lehet, hogy most vagyok itt utoljára, akkor meg fogom nézni, meg fogom jegyezni, hogy ez hogy néz ki, milyen ez és ez az utca. Mindig másfele mentem, direkt csináltam sportot abból, hogy igyekeztem bejárni az ismert részeket, amiket szerettem. Mikor este elaludtam, előtte végiggondoltam, hogy akkor mit is láttam ma. Ez egy nagyon szép memóriagyakorlat volt. Akkor még nem tudtam, hogy ez a gyakorlat a középkorban is létezett, ez egy létező technika: építeni egy nem létező házat vagy egy nem létező teret, és ahhoz kötni emlékeket. Giordano Brunónak van egy szép esszéje erről. De ezt akkor még nem tudtam, hanem magamtól találtam ki. Így miután kijöttem Magyarországra, a fejemben volt egy bizonyos város. Amikor elkezdtem írni, akkor először nagyon nosztalgikusan írtam erről, az nem volt jó, azt kidobtam, leromboltam. Tulajdonképpen A fehér király meg a Máglya ebben a nem létező városban játszódik, ami egyáltalán nem Vásárhely, egyáltalán nem valamilyen létező város. Most, ahogy visszamentem a városba, azok után, hogy például kilenc éven át gondolkoztam egy kerten, ami a nagymamám kertjének egy változata, most éreztem azt, hogy valahogy sikerült az emlékeimmel kitörölni ezt a helyet a fejemből, ahonnan én eljöttem, tehát ez egy totálisan másik város. Egy pillanatra, miután eljöttem onnan, tényleg azt gondoltam, hogy ide nem jövök többet, mert minek is jönnék. Nem tudom, valószínűleg egész életemben ezzel fogok küzdeni bizonyos szinten.

J. M.: Érzelmileg mit jelent neked az, hogy megjelent románul A fehér király?

D. Gy.: Örültem neki. Amikor először megkaptam A fehér királyt románul, akkor azt éreztem, hogy ez olyan, mintha egy tükörbe néznék, egy nagyon homályos tükörbe. Elég jól tudok románul, de mégsem tudok annyira jól, hogy stilisztikailag meg tudjam ítélni, hogy a szöveg milyen. De közben a zenéje benne van. Meg szeretem a nyelvet. Mondjuk, a Dzsátá, az egy román név. A fehér királyt, ugye, Dzsátának hívják, ami egy olyan szó, hogy sem nem román, sem nem semmilyen. Van egy szó románul, az, hogy szödzsátá, ami azt jelenti, hogy nyílvessző. Nekem volt az a gúnynevem, hogy Szödzsátá Neagrá, így hívtak a barátaim, a magyarok meg úgy hívtak, hogy Nyíl. Ez a kettő összekombinálódott, és úgy hívtak, hogy Szö Nyíl. Két becenevem volt tulajdonképpen: az, hogy Szö Nyíl, meg az, hogy Dzsátá. Mikor kellett egy név A fehér királyba, akkor döntöttem el, hogy na jó, akkor legyen ez a Dzsátá. De az a vicc, hogy ez magyarul, ugye, semmi. Nem tudjuk, hogy mit jelent. Semmilyen nyelven nem tudjuk. Minden fordításban fonetikusan van írva, kivéve a románt, ahol nem fonetikusan írják. Tehát ha a románok fonetikusan írták volna, akkor látták volna, hogy ez egy torz román szó, vagy egy román szó fele, de nem, mert a román kiadásban valamiért a magyar fonetika szerint van írva. Ez a „d”, „zs”, „á” a románoknak egy haláli erotikus dolog. Szerintük ez egy magyar név. Tehát egyik nyelven sem lehet tudni, hogy milyen nemzetiségű ez a gyerek, de a románok szerint magyar. Mert ez a „d”, „zs”, „á” nem jelent nekik semmit. Lehetne akár Szabolcs is, vagy nem tudom. Ez a dolog is jól jelzi, hogy milyen a viszonya a könyvnek a román valósággal. De úgy láttam a recepcióból, hogy amennyire lehetséges, a románok magukénak érzik ezt a könyvet. Ennek viszont örültem. Ez egy szép pillanat volt 2008-ban, mert nem csak ez jelent meg románul, hanem megjelent Bodor Ádám is meg Bartis Attila is. Ez a három könyv egyszerre jelent meg. Hirtelen rájöttek, hogy vannak ilyen írók, akik elmentek Erdélyből, és erről írnak mégiscsak. Meg olyat is írt valaki, hogy a román irodalom legnagyobb ajándéka, hogy ezeket az írókat megtalálták, vagy valami hasonlót. Nekem ez jólesett. Azt gondoltam, hogy végül is jó ez, ha már van közös történelmünk. De ez nehéz dolog, mert a regényemben például az etnikai kérdésről nem tudtam írni, mert egyszerűen azt gondoltam, hogy én már nem vagyok ott, és nem tudok ebben a kérdésben igazságot tenni. Tehát én egyszerűen nem tudok arról írni, hogy ott mi történik. Az erőszakról tudok, de hogy ez pontosan hogy nézett ki, arról nem tudok. Tehát ez a szál nem jelenik meg a könyveimben. Úgyhogy ebből a szempontból biztos könnyebb is a románoknak ezt szeretni.

J. M.: Igen. Meg azt szokták időnként mondani a románok, hogy román nyelven is eléggé hiányoznak az olyasfajta regények, amelyek ezzel a korszakkal szembenéznek. Úgyhogy kvázi ez így jól jön nekik.

D. Gy.: Igen. Lehet.

J. M.: És egyébként milyen a recepciója?

D. Gy.: Jó, egyelőre. Most jelent meg a Máglya, két kritika volt róla, azok nagyon-nagyon szépek. Úgy tűnik, hogy jó a recepció.

J. M.: És a nemzetközi? Értesüléseid szerint melyek azok a területek, ahol jobban veszik és értik? Lehet, hogy a régióban jobban értik, lehet, hogy másutt.

D. Gy.: Megjelent például A fehér király Brazíliában, és kiderült, hogy nagy sikere volt. Ez abból derült ki, hogy amikor megjelent a Máglya, akkor rögtön mondták, hogy ezt is kiadják Brazíliában. Amúgy én nem tudok semmit. Nem jártam ott, meg egyáltalán, semmit nem tudok. Ez elég meglepő volt nekem, hogy ez Brazíliában fontos könyv lett – állítólag. Vannak ilyen történetek. A régióban is működik. De ezt igazából, azt gondolom, hogy nehéz látni. Kicsit szomorú is, hogy miután megjelenik, mennyire elveszíti a gyökereit egy könyv külföldön. Hogy, mondjuk, az amerikai recepcióban nem lehet arról írni, hogy mennyire fontos nekem Bodor Ádám, mert ott az nincs. Vagyis hát most már van, de akkor még nem volt. Így hirtelen magányos lesz egy könyv, máshová kezd kapcsolódni, és más irányban kezd működni. Ezzel együtt kell élni. Azt gondolom, hogy ezáltal meztelen lesz a könyv, valahogyan önmagában áll, lepusztul róla a hagyomány. Így a magyar könyv végül mégiscsak egy másik könyv lesz.

J. M.: És mi a helyzet a filmmel? Az se Magyarországon készül.

D. Gy.: Magyarországon forgott. Annak örültem. A fehér királyból film lesz. Vagyis már van is tulajdonképpen. Most éppen a zenét írják, meg az utószinkron vége készül hozzá. De ez egy angol-amerikai független film amerikai színészekkel. A főszereplő például egy fiú, akit úgy hívnak, hogy Lorenzo Allchurch. Ő félig angol, félig olasz. A nagyapát Jonathan Pryce játssza, aki a Brazil nak a főszereplője volt például. Tehát nagyon érdekes színészek vannak benne. Hogy milyen lesz, azt nem tudom. Meglátjuk. Nagyon örülök, hogy Magyarországon forgatták. Eredetileg Detroitban akarták forgatni, de én azt mondtam, hogyha lehet, akkor, végül is vannak Magyarországon is romos épületek, amik megfelelnének. Végül ott forgatták. Voltam kint forgatáson, és nagyon szép. Mondják, hogy az írás az olyan dolog, hogy azt minek csinálod, meg mi értelme van, de most végül is adtam háromszáz embernek munkát egy nyáron át. Az jó, nem? Most például Stockholmban dolgozik egy csomó ember azon, hogy a tűz úgy égjen, ahogy égnie kell. Íróként nehéz ezzel szembesülni. Emlékeztem én arra, amikor azt kérdezték tőlem, hogy az írás, az mire jó. Vagy a közgazdász barátaim az egyetemen azt mondták, hogy nem termel értéket az írás. Erre egyfajta választ adtam, hogy lám, igenis termel értéket. Tehát az írásnak van ilyen hatása is, és ezt viccesnek találom.

J. M.: Ugyanígy örülsz akkor is, amikor a nyomdászok kinyomtatják a könyvedet?

D. Gy.: Örülök. Mert nekem olyan nehéz írni, hogy amikor nem írok, akkor általában örülök. Amikor írok, az nem egy szép látvány. Nem is nagyon szoktam mutogatni. Úgy vagyok ezzel, hogy én nagy energiát fektettem abba, hogy túléljem az írást, tehát én nagyon tudatosan törekedtem arra, hogy tudjak örülni. Mikor nem írok, akkor én igenis tudok boldog lenni. Akarok is. Egyszer beszélgettem egy német barátommal, Martin Jankowskinak hívják, költő. Ő annak idején nagyon keményen harcolt a berlini fal ledöntéséért. Azt mondta nekem, hogy amikor ennek vége lett, nem avval kezdett foglalkozni, hogy arről beszéljen, hogy mi volt, hogy volt, hanem rögtön elment Balira. Ő azt mondta, hogy ha már eddig nem lehetett utazni, akkor most utazni fog. Tehát nem szabad elfelejteni, hogy mi ellen harcoltunk, hogy miért harcoltunk. Azért harcoltunk, mondta ő, hogy lehessen szabadon élni, hogy tudjunk örülni is. Ez fontos szerintem. Hogyha az ember kijön a börtönből, akkor ne akarjon oda visszamenni. Nekem, ugye, muszáj. Mert arról írok. De amikor nem arról írok, akkor igenis megpróbálok örülni. Megpróbálok vigyorogni, meg egyszerűen élni. Tehát örülök, és ezt vállalom is. Nem szégyellek örülni. Lesz, ami lesz.

J. M.: A film neked munka volt, vagy csak úgy, távolról követted a dolgot?

D. Gy.: Én tíz évig dolgoztam egy filmes magazinnak, úgyhogy nagyjából mindent tudok a filmkészítésről. Mármint abból a szempontból, hogy tudom, hogy nem kell odamenni egy írónak. Az írás olyan, hogy abba bele nem szól senki. Én azt írok, amit akarok. Semmilyen megkötés nem érvényes. A film meg arról szól, hogy függ minden mindentől: az időjárás, és a felhők, és a pénz... És a színész nem ér rá, és írd át. Legyen más a címe, és ezt a jelenetet hagyjuk ki, és írd át tizenötezerszer. Én megmondtam mindjárt az elején, hogy nagyon nehezen írok. Én nem fogok forgatókönyvet írni, mert tudom, hogy ez hogy megy. Én nem dolgozom a filmnek, dolgozzon a film nekem. Mert én nem tudom átírni, amit egyszer megírtam. Mert olyan nehezen írok. Eszem ágában nem volt forgatókönyvet írni, eszem ágában nem volt semmit csinálni. Már az elején megmondtam, hogy mit gondolok erről. Beszélgettünk sokat, és utána azt mondtam, hogy akkor csinálják meg a saját filmjüket, legyenek szívesek, mert én nem tudom megcsinálni. Mert ott van már a fejemben. Nekik kell megcsinálni. Ha nem lesz jó, az az ő bajuk, az ő hibájuk, az ő felelősségük, az ő filmjük. Az én könyvem. És ez ezután is így lesz. Nagyon remélem, hogy nem hiába dolgoztak, mert tényleg rengeteg ember munkája van ebben benne, de én nem gondolom azt, hogy valaha is fogok forgatókönyvet írni. Vagy ha igen, akkor azt megírom egyszer, és akkor az kész van. De én nem fogom átírni. Sajnos, a színházzal sem vagyok jó viszonyban ebből a szempontból, mert én nem járkálok be a dramaturgokhoz, hogy akkor most beszéljük meg, hogy mi lesz benne abban a bizonyos jelenetben. Én megírtam a darabomat, tessék azt megcsinálni. Na most, lehet, hogy megcsinálják, de nem volt eddig sok szerencsém a színházzal. Nem vagyok egy nagyon diplomatikus alkat. Nem szeretem a hatalmi játékokat. És láttam már olyat, hogy valaki írt egy darabot, és odaadta a dramaturgnak, amit, ugye, a dramaturg szerint át kell írni. És annak a valakinek valaki tanácsot adott – én. Adja oda ugyanúgy megint! Utána azt mondja a dramaturg, hogy ég és föld, annyit változott. Szerintem ez egy hülye hatalmi játék. Ezt velem ne játsszák. Én ezt nem tűröm el. Ennek az az eredménye, hogy nem is mutatták be a darabjaimat. De most úgy néz ki, hogy Kolozsváron megrendezi Szász János a Kalucsni című darabomat. Meglátjuk. De én abba sem akarok beleszólni. Én nem vagyok ilyen beleszólós. Én a hatalmat utálom. Sose volt főnököm, sose volt beosztottam. Soha senkinek nem szóltam bele a munkájába, és az enyémbe sem szólt bele soha senki. Egész életemben erre törekedtem. Ha a színházba elmennék, hogy megpróbáljam megnézni a saját darabomat, akkor az arról szólna, hogy bele kell szólni. A múltkor beszélgettünk Visky Andrással Kolozsváron, és ő azt gondolta, hogy a színház, az egy hermeneutikai dolog, ahol különböző értelmezések vannak, és végül kialakul egy konszenzus. Én meg azt gondolom a színházról, nem tudom, miért, hogy a színház, az egy diktatúra. És én ebben nem akarok részt venni mint diktátor.

J. M.: Nem változik meg a véleményed, amikor meglátod a végeredményt?

D. Gy.: De, lehet. Csakhogy én megírtam, a többi pedig nem érdekel. A filmmel is ez van, hogy nagyon remélem, hogy jó lesz, mert sokat dolgoztak rajta, de a könyv, az az én könyvem. Eleve reménytelen vállalkozás szerintem jó filmet csinálni egy könyvből, de azért van rá példa. A darab is lehet jó. Meglátjuk. Igazából az a jó, hogy én elvagyok a magam dolgaival. Én már megírtam. A sorsa, ebből a szempontból, már nem nagyon érdekel, mert a következőn dolgozom úgyis.

J. M.: Mi a második számú művészet, ami vonz téged? Ha nem írnál, mit csinálnál?

D. Gy.: Borzasztó szívesen lennék festő, ha tudnék festeni. De nem tudok. Az nagyon jó lenne. Az egy fizikai munka. Az írás, az nem egy fizikai munka. A legnagyobb baj vele szerintem az, hogy fejben zajlik az egész. Jó, lehet írni, meg a papírral lehet szórakozni, de az nem úgy fizikai, mint húzni egy vonalat, fizikait. Az borzasztó szívesen lennék: jó festő. De, sajnos, nem vagyok. De nagyon jól emlékszem arra a pillanatra, amikor rájöttem, hogy nem tudok rajzolni. Akkor kezdtem el írni. Egy gyerek tudja, hogy ő tud rajzolni, neki nincs kétsége afelől, hogy ő tud rajzolni. Emlékszem arra a pillanatra, amikor megláttam, hogy nem az van a rajzon, amit én szeretnék.

J. M.: Én is emlékszem a saját ilyen pillanatomra.

D. Gy.: Ugye? Ez megvan? Borzasztó egyébként.

J. M.: Szóval nem bocsájtottál még meg a gyerekkorodnak.

D. Gy.: Nem hiszem, hogy valaha is meg fogok. Azt hiszem, hogy az fogja ezt megoldani, ha majd írok egy rendes gyerekregényt, amiben kardoznak, és akkor az egy önfeledt gyerekregény lesz. Akkor valószínűleg az egy másik irány lesz.

J. M.: A gyerekeid nem segítettek ebben?

D. Gy.: Nem. Amikor megírtam A pusztítás könyvét, és megjelent, akkor született meg az első fiam. Gondoltam, hogy ez mégiscsak egy nagy dolog, egy gyerek, hogy akkor én majd biztosan pozitívabban fogom látni a világot, és hátha vidámabb könyveket írok. És akkor megírtam A fehér királyt, amiről, miközben írtam, azt gondoltam, hogy hátha egy vidámabb könyv. Amikor vége lett, és elolvastam, akkor rájöttem, hogy nem. Úgyhogy valószínűleg ez megmarad.

J. M.: És tényleg tudsz makarónit sütni?

D. Gy.: Tudok.

J. M.: Mit jelent neked a főzés?

D. Gy.: Hát, hogy lehet szórakozni. Lehet másra koncentrálni, mint az írás. És ezt fanatikus elszántsággal lehet csinálni. Elég fanatikusan főzök. Mindent elolvastam, amit el lehetett. Van makarónimerőm, különböző konyhai eszközökkel bírok, ami csak létezik. Van saját szuvidáló gépem, építettem ilyet. Tudok vákuumban főzni, mindent tudok. Jó, nem tudok mindent, de ha valamire ráállok, akkor megtanulok. Feltaláltam egy rántott hús sütési módszert, ami annyira elterjedt, hogy most már kapom a leveleket folyton az anyáktól, hogy köszönik, hogy a konyhában csak félórát kell lenni, és tizennégy gyereknek rántott húst tud sütni. Bizonyos szempontból van bennem kreativitás, amit szeretek ebbe az irányba elmozdítani.

Közönségből: Mondd el, hogy kell rántott húst sütni!

D. Gy.: Olyan sokszor elmondtam már. Kint van a honlapomon. Tök jól leírtam. Nem mondom el, mert akkor az tizenöt perc. Az a lényeg, hogy egy dobozban kell rázni, és nem kell panírozni külön. Gyorsan elmondom, hogy a sült krumplit hogyan kell csinálni. Szalmakrumplit nagyon könnyű csinálni. Azt nem kell rázni, hanem azt úgy kell csinálni, hogy az ember veszi a két kiló krumplit, amit szalmakrumplivá akar átalakítani, meghámozza és felvágja. Amikor létrejött a szalmakrumpli, akkor azt úgy, ahogy van, beteszi egy vaslábosba, és azt felönti olajjal hidegen. És felteszi közepesnél nagyobb lángra sülni, és nem csinál vele semmit. Semmit sem kell csinálni vele. Ott kell hagyni békén. Húsz perc múlva kész a krumpli, és jobb lesz, mint bármilyen másfajta krumpli. Azért is van fent a honlapomon. Csak meg kell google-izni engem, és azonnal kijön, és ott vannak ezek a receptek. Most például egy fizikust keresek, mert egy lágytojás-sütési módszert akarok tökéletesíteni, amit én tudok csinálni a vákuumozómmal, de ha valaki nekem kiszámolná pontosan az egyenletet, akkor szerintem működne.

J. M.: Van egy ilyen applikáció.

D. Gy.: Tudom, hogy van, de ahhoz, amit én akarok, ez nem elég. De például most jöttem rá arra, hogy milyen zseniális a birsalma barna sörrel. Ha az ember húst süt, akkor a birsalma és a barna sör nagyon passzol egymáshoz mint párolóalap. Erre most jöttem rá. És ez nagyon jó dolog.

J. M.: Szerintem itt kívánjunk jó étvágyat mindenkinek a vacsorához. Köszönjük szépen!

Készült 2015. november 7-én a Zentai Alkotóház helyszínén. Feldolgozta Döme Szabolcs. Gondozta B. I.