Böndör Pál
Megetetem a kutyákat

Nem voltam, és nem leszek.
A kert tetszhalott, de mindent tud.
Tudja a tavaszt, a nyarat,
tudja hogy én hol vagyok.

Nem voltam, és nem leszek.
Az órák már nem ketyegnek,
némán pulzálva kergetik
a megismételhetetlen pillanatokat.

Nem voltam, és nem leszek.
Keveset tudok, semmit sem mérek.
És ha lemerült bennem a telep,
nincsen amivel újratöltsenek.

Nem voltam, és nem leszek.
Elültették bennem a reményt,
a szomszéd ágyásba pedig a kételyt.
Elburjánzott még miegyéb más is:

Ez vagyok én e pillanatban.
– Akkor ez egy pillanatfelvétel?
Megetetem a kutyákat.
Nem fér hozzá kétség: vagyok.