Gobby Fehér Gyula
Ismeretlen lakó
(Részlet a Kijárat című regényből)

Ott álltunk hevesen lihegve az általam kiásott gödör fölött. A feliratot némi kapkodás után sikerült ráragasztanom a keresztrúdra, de Jóska lecövekelt a frissen kihányt földkupacon, és tapodtat se mozdult, mikor odacipeltem a készítményemet. Már majdnem annyira elfogott az indulat, hogy szívesen pofán vágtam volna, elvégre az én házamban, a saját kertemben azt csinálok, amit akarok, de éreztem, hogy valamit nagyon titkol. Nem meri kinyögni, ami a bögyében van.

– Mi van, Jóska? – kérdeztem. – Engem nem tudsz becsapni. Mondd ki! Mondjad meg, amit még tartogatsz.

Úgy viselkedett, mint a rossz tanuló a tanárja előtt. Szívta a fogát. Nyögött. vakarta a fejét.

– Megérezte – állapította meg.

Bólintottam.

Ez is a mesterségemhez tartozik, magyaráztam fensőbbséggel. Még Darwin rájött, hogy minden érzelemben egyedi cselekvésmódra sarkalló prediszpozíciót látott. A félelem megdermeszt. A harag harcra, az öröm meg ölelésre késztet bennünket. Nem lehet el nem árulni, ami a bensődben van. Már órák óta nem engedtél benyitni az ajtón. Mi van a házban, nem tudom. De ettől el nem szökhetsz. Meg fogom tudni.

Nyögött újra. A teóriám az emberi érzelmek átviteléről nem nagyon érdekelte, de a lényeget felfogta, talán meg is könnyebbült egy kicsit. Aztán elővett a zsebéből egy kulcscsomót.

– Kicseréltem a zárat – mondta. – Új zár van a konyhaajtón is.

Átvettem a kulcsokat. Leeresztettem a keresztemet a földre, aztán megindultam a gang felé. Legalább egy pohár vizet iszom. Jóska a nyomomban trappolt, de nem szólt semmit.

A konyhában újabb meglepetés várt. A heverőn négy fehér színű csipkés bugyi száradt, a hokedlikon két kombiné volt kiterítve. Ránéztem a szomszédra.

– Lakót fogadtál be?

Vállat vont.

– Hát nem éppen lakó… csak ideiglenesen… Gondoltam, úgy sincs itt senki…

– Ez mégiscsak az én házam. A kulcsot is azért kaptad kézbe, mert megbíztam benned.

Kezdtem megszokni a nyögéseit. Az ember hamar lekottázza a másik viselkedését, ha néhány percnél több időt tölt vele.

– Ki az?

Most már nemcsak nyögött, topogott is. Mint aki csendben csárdásozik. Kettőt erre, kettőt arra. De aprózva.

– Egy tanítónő, jobban mondva, most óvónőként dolgozik a faluban. A végzettsége szerint tanítóképzője van – mondta bizonytalanul. – Nem volt hova lennie, ezért segítettem neki.

Pattogni kezdtem, még mindig nem mondja önként meg, amit ebben a helyzetben kötelessége megmondani.

– Mit fizet?

Ez a gyakorlatias kérdés meglepte. Azt hitte, engem csak a teóriák érdekelnek, a pénz nem számít. de aki eladni készül a szülői házat, azt bizony érdeklik az anyagi szempontok is.

– Mennyit?

A csárdás felgyorsult. Hersli szomszéd arca kipirult.

– Hát az a helyzet… Most került ide, még csak most szeretne beilleszkedni… Gondoltam, jó lenne segíteni, mint kezdőnek…

Egyre idegesebb lettem ettől a dadogástól. Tudtam, hogy többre megyek, ha nyugodtan kérdezem ki a szomszédot. A pattogásomtól csak megrémül, a megtörténteken meg úgysem változtathatok semmit. De belül szorított az a bizonytalanság, ami áradt belőle.

– Mégis mennyit fizet havonta? Ingyen csak nem adtad ki a nevemben a házat?

Be kellett vallania, hogy kiadta ingyen. Lakót vett fel a nevemben, engem nem értesített róla, a számlákat továbbra is velem fizettette. A falubeliek meg azt hitték, én küldtem ide ezt a lányt dolgozni. Nem sokat számított nekem, ki mit hisz, de hogy tulajdonképpen kitartottam egy hölgyet, és nem is tudtam róla, az dühített. Tulajdonképpen nevethettem volna a dolgon, helyesebben teszem, mintha tovább duzzogok, de még valami titkot sejtettem a háttérben.

– Jóska, neked szeretőd ez a lány?

Gyorsan rázta a fejét. De túl gyorsan rázta.

– Nem vagyunk még ott…

Még. Ez a szó belém szúrt. Tudtommal csinos felesége volt Jóskának, két apró csemetéje. Erre azt mondja: még. A jövőt festette maga elé. A terveit árulta el.

– Még nem, de majd igen?

A kelleténél keményebbre sikeredett a hangom. Megtorpant, a lábai megmerevedtek. Viszont az arca kivörösödött.

– Arra gondoltam… Nem hiszem, hogy ez olyan fontos… De neked megmondhatom, valóban csinos a lány, viszont nekem családom van. Két szép gyerekem, ismered őket. Néha lopják tőled a barackot, ősszel a körtét. Nem rendelkezem… Nem vagyok szabadúszó… Legény se vagyok…

Néha az is baj, hogy túl nagy hatásfokkal érezzük meg beszélgetőtársunk érzelmeit. Mi közöm van hozzá, elválik-e majd a szomszéd vagy sem. Nem én fogom a döntését megmagyarázni a feleségének, nem én fogom erről értesíteni a rokonságot, főleg nem a két kisfiát. Nem akartam, hogy szenvedjen, viszont ő kevert bele engem a dologba, nem én intézkedtem az ő nevében.

Ha már ott álltunk a konyhában egy csomó száradó női alsónemű között, eszembe ötlött, miképpen lehet itt élni, ha nincs bekötve a folyóvíz a házba. Fel is tetem ezt a kérdést Jóskának, aki addigra már nem vörösödött, hanem izzadt. Sietve magyarázta, hogy nem kérdezett meg a vízről sem, azt bekötötték a mesterek, beszerelték a mosógéphez való szerelékeket is, úgy hogy minden funkcionál. Ez megint gyanakvóvá tett. Mi funkcionál? Mi az a minden? Úgy döntöttem, hogy mivel a ház üresen áll, pénzem nem sok van, egyelőre nem ásatom meg a nagy pöcegödröt, amely majd elnyeli a szennyvizet.

– Mi történik a szennyvízzel?

Hersli szomszéd fintorogva nézett az arcomba. Megmondtam neki, hogy amíg nem készíti el a falu a levezető csatornákat, addig nem szabad megengedni senkinek, hogy a régi kútba eressze le a fürdővizet meg a mosogatógép vizét, mert tönkretesszük a terület ősidők óta megőrzött ivóvizét, amire bármikor szükség lehet.

– Mindenki bevezette a régi kutakba a szennyvizet. Minek uraskodnánk mi? Minek kellene különbnek lenni másoknál? Különben a mester nem is kérdezett semmit tőlem… Esküszöm, nem kérdezte meg, mit tegyen. Mire idejöttem, már lefúrtak a kútig. Akkor már megvettem tőle a kútnyílást lefedő vaslemezt. Úgyis beszámította volna az árát. Az már benne volt a fürdőszoba árában.

Tehetetlen düh fogott el. Miért kellett nekem rábíznom egy marhára a házat? Végül saját magam lettem a marha, akivel úgy kitoltak, ahogy megérdemelte. Szinte fuldokoltam a méregtől. Képzeletemben megjelent, amint úszik a házam egy nagy mocsoktenger tetején. Ott állunk a Jóskával a konyha közepén, még kis sem akasztottuk a kisasszony kombinéját zászlónak, de már elragadott bennünket a szürkés sárga áradat, és dobál bennünket fel és alá. Beleremegtek a lábaim. Hallottam a hullámok harsogását, a zötykölést, amellyel a dagály csapkodta a ház alját, a puha csapódásokat, amikor a szar meg a csomókba összetapadt piszok nekiütköztek a falaknak. Nem csak mi úsztunk ebben a világot elöntő szutyokban, ott úsztak a szomszédházak is, meg az egész falu. Az udvarokban lebegtek a kiteregetett ruhák, a szobákban bömböltek a tévék, ömlött belőlük a butaság, és az egész Bácska elindult a forgatagban, noha senki sem tudta, milyen irányban halad a világ. A zuhatag irányított mindent, és aki úgy tett, mintha ő lenne a kapitány, az is kíváncsian tekingetett szerteszét, legfeljebb néha beleszagolt a levegőbe.

Azt hittem, elhányom magam, de mikor eszembe jutott, hogy a fürdőszobába kellene szaladnom, nagyokat nyeltem, és összeszorítottam a fogam.

Az volt a legrosszabb, hogy láttam a szomszéd arcán, még mindig van valami a tarsolyában, amit nem adott ki magából. Majdnem ráordítottam, hogy lépjen már elő, vallja be, amit tartogat, de megelőzött.

– Mindjárt hozom a whiskyt, meg a jeget – mondta. – Már előkészítettem, csak haza kell szaladnom érte, van egy kis ropi is, meg szódavíz, ahogy illik.

Nem tudtam türtőztetni magam, a hangom elég ércesen zengett.

– Én nem kérek se whiskyt, se jeget – mondtam. – Nincs itt mit ünnepelni. Sajnálom, de az lesz a legjobb, ha hazamégy, és otthon is maradsz. Majd én intézem a továbbiakat. Remélem, abba nem fogsz beleszólni.

Ismét toporgott egyet-kettőt. Kettőt erre, kettőt meg arra. De nem indult el.

– Szükség lesz arra az italra – mondta. – Lehet, hogy hozok egy kis száraz pogácsát is, hátha elropogtatjuk.

Mérgesen tekinthettem rá, mert lesütötte a szemét.

– Semmit sem ropogtatunk – közöltem vele. – Nem hívtam senkit vendégségbe. A faluban nem is tudják, hogy itthon vagyok.

Még szaporábban járta. Aztán a karórájára nézett.

– Én hívtam vendégeket – mondta. – Attól tartok, nemsokára meg is érkeznek. Ha nem haragszol, hazaszaladok az italokért. Mindjárt itt leszek.