Várady Tibor
Szokol Sándor és a hazaárulás vádja – három megközelítésben
12 639/4 számú akta

Amióta néhány éve az iratokat nézegetem, igyekszem félretenni azokat, melyek érdekesek (vagy talán érdekesek lehetnek), feljegyezve, hogy az aktába rejtett történet miről is szól. Amikor a 12639/4 számú aktát vettem kézbe, úgy tűnt, hogy nem is kell átlapoznom, ott állt az iratborítón, hogy miről van szó. (Legalábbis azt hittem, hogy ott áll.) Aztán ez változott. Amikor végigolvastam a papírokat, úgy tűnt, hogy a dolgoknak van egy másik értelme is. És aztán – mivel Csókáról van szó – felhívtam Fehér Kálmánt. Ismerte a szereplők neveit, sőt kiderült, hogy volt a történetnek egy olyan szereplője is, akinek a neve nem lett rögzítve az iratokban, és akinek egy leszármazottja Kálmán szomszédságában él. Ez új dimenziót adott az eseményeknek. Most úgy érzem, hogy talán akkor állna a leginkább össze a kép, ha lépésről-lépésre rögzíteném, hogy mit is láttam.

Az első megközelítés
– az iratborító nyomán –

A Szokol iratcsomó nem kartonborítóban van. A borítólap egy jegyzetpapír. Az irodába a vádlott felesége jött be – a férj nem is jöhetett, mert vizsgálati fogságban volt. A feleség által megadott információ lényegét az apám (vagy talán az írnokunk, a Göttel bácsi) gépelte le egy papírlapra, aztán ez a papírlap félbe lett hajtva, és ez lett az iratborító. Az információ a következő:

„Szokol Julianna, Csóka Sutjeska ul. 29
Férje 1947-ben átszökött Magyarországra a nagy kötelező beszolgáltatások elől.
Ez év januárjában visszaszökött.
Zrenjaninban tartózkodik e hó 15. óta.
Amint megjött, azonnal jelentkezett. Azóta van vizsgálati fogságban.
Zrenjanin, 19.III. 1949.”

A vád hazaárulás volt, és emellett a közrend és biztonság megsértése. Szokol András – amint a vádirat bevezető sorai mutatják – 1906. június 24-én született Csókán, tehát negyvenhárom éves volt a vádemeléskor. Földműves volt, három hold föld tulajdonosa, nős, két gyermek apja, magyar, jugoszláv állampolgár, írástudó, büntetlen előéletű és munkaképes.

Amikor a borítólapra gépelt információt elolvastam, azt láttam a legérdekesebbnek, hogy milyen képek is alakulhattak (és módosulhattak) Szokol Andrásban Magyarországról és Jugoszláviáról, miközben ide-oda szökött 1947 és 1949 között. Mi volt ekkor Magyarországon és Jugoszláviában?

Magyarországon Rákosi Mátyás van. Ő a világháborút Moszkvában töltötte, majd 1945. január 30-án Pestre jön. Türelmetlen. Ezt mutatja egy beszéde, kevesebb, mint egy hónappal Pestre jövetele után. A Magyar Kommunista Párt budapesti nagygyűlésén 1945. február 25-én Rákosi ezt mondja:

Elképzelhetik az elvtársak, hogy én egy kicsit türelmetlen vagyok. Huszonöt évig vártam arra az alkalomra, hogy a Kommunista Párt végre teljes erejével belenyúljon a nemzetépítő munkába. Nálam türelmetlenebb bajosan van a hallgatóság között.

Amikor Szokol János 1947 májusában úgy dönt, hogy ő is Magyarországra jön, Rákosi már miniszterelnök-helyettes, és jócskán belenyúlt a dolgokba.

És mi volt nálunk a Vajdaságban? Azt is leírhatnám, hogy ezt mindenki tudja. Ami igaz is, meg nem is. Keresve, hogy mit láthatott Szokol András, próbálom azt is felidézni, hogy én magam, pontosan mit is láttam, és mi maradt a nagytörténelemtől függetlenül az iratok között. Olvasom egy ládából kihalászva az 1946. szeptember 2-ai Magyar Szót (a „Vajdasági Népfront napilapját”). A harmadik oldalon a vastagbetűs cím „Tilos az új kukoricát eladni”. Magyarázat is van, hogy miért:

„Az új kukorica szabad eladása pillanatnyilag teljesen egészségtelen jelenség és ezért néphatóságaink ezt erélyesen meg fogják akadályozni. Az új kukorica, tekintet nélkül arra, hogy csöves vagy morzsolt állapotban van-e a tervszerű szétosztás és felhasználás rendelkezései alá tartozik.”

A harmadik oldal jobb felén képek vannak. A legfelső kép mutatja, hogy a „leadott gabonamennyiségért kapott bónért” milyen szövetet lehet kapni. És hogy mennyire örül egy férfi, aki előtt ott van a szövet. Aztán ott van egy másik kép, „rohammunkások csoportja a noviszádi kábelgyárban”.

A becskereki házunkban félretett (vagy csak egyszerűen ki nem dobott) újságok között ott van a Magyar Szó 1946. szeptember 15-ei száma is, mely a címoldalon nyílt levelet közöl „az első petrovoszelói földmegmunkáló szövetkezettől”. A szerkesztő egy hozzáadott címben igyekezett összefoglalni a lényeget: UJ ÉLETBE UJ UTAKON. A levélben egyebek között ki van hangsúlyozva, hogy „helytállóak a mi szeretett Tito Marsalunknak a szövetkezetekről alkotott véleménye”. (Talán egyes számban is maradhatott volna a „helytálló” – mondanám megkésve a szerkesztőnek, de hát én is vétek ilyen hibákat.) A péterrévei szövetkezet nyílt levele azzal zárul, hogy „A Magyar Szó szerkesztőségét pedig kérjük, hogy beszámolónkat fordítsa le és juttassa el szláv dolgozó testvéreink harcos lapjának, a Borbának.” A szeptember 15-ei számból az is kitűnik, hogy Tito marsallt nem csak Péterrévén becsülték. A második oldalon ott áll dr. Zdenyek Nejedli csehszlovák külügyminiszter nyilatkozata, aki szerint: „Európában két nagy, általánosan ismert személy van: Sztálin generalisszimusz és Tito marsall.” (Az ismertség ilyen szintjére Churchill és De Gaulle nem jutottak el.) Valamikor félretettem egy Churchill-nyilatkozatot. Egy újságíró azt kérdezte, hogy miért működött együtt Sztálinnal. Churchill válasza egyszerű volt: „Sztálinnak hatalma volt, és nekem nem Oroszországban kellett élnem.” Churchillnek Jugoszláviában sem kellett élnie. Szokol András itt élt.

Egyébként, az emlékezetemben nagyon összesodródtak a háború utáni negyvenes évek. Mint összeragadt penészes papírlapok. Ezért óvatosnak kell lennem, és ellenőriznem a dátumokat, mert hol ez, hol az volt az igazság. Kevesebb mint két évvel azután, hogy Tito csehszlovák szempontból (és magyar szempontból is) Európa egyik legmegbecsültebb személyisége, jön az igazságváltás. Jugoszláviát kizárják a Kominformból (ellenőriztem, 1948. június 28-án), és Tito szakít Sztálinnal. Ezután ha Magyarországon azt mondja valaki, hogy az „imperialisták láncos kutyája”, az emberek tudják, hogy Titóról van szó. Ha miniszter maradt, feltehetően Nejedlinek is ez lett a véleménye.

Visszatérve a szeptember 15-i Magyar Szóra, Nejedli nyilatkozatától balra ott áll az is, hogy „A jugoszláviai magyarságra nagy feladat hárul a jugoszláv-magyar barátság megteremtésében.” Ezt azóta sokszor és sokan mondták. Ilyen vagy olyan őszinteséggel.

Tovább böngészve a ki nem dobott Magyar Szókat, látom, hogy 1946. szeptember 24-én ott áll a címoldalon, hogy:

„A Népfront a legerélyesebb harcot indítja azok ellen, akik a beszolgáltatandó kukoricafeleslegüket a feketepiac céljaira vonják el.”

Az utolsó oldalon, a hirdetések között, ismét felbukkan egy péterrévei téma. Majsai Ilonka megvételre keres „jó állapotban lévő 220 Voltos Dauer-gépet és egy hajszárító burát” – ami mutatja, hogy maradtak félreeső sarkok, melyeket nem borítottak el a lelkesedés hullámai. Folytatódtak ideológiától és „helytálló véleményektől” független tevékenységek is, például a hajfodrozás.

Míg élvezem a szabad csúszást a Rákosi – Sztálin Generalisszimusz – Tito marsall magaslatról az irónia szánkóján, felötlik az is, hogy mennyire fáradságmentes ez a mozgás. Könnyű (túl könnyű) most, 2016-ban, szidni a kommunizmust.

1946-ban én még nem olvastam Magyar Szót. Akkor indultam első elemibe. Tudtam, hogy Tito van, ott volt a képe mindenfelé, az iskolából hazafelé indulva, kórusban mondtuk, hogy „Titóval a hazáért előre!” Hogy ki is volt pontosan Tito, azt nem tudtam – tulajdonképpen most sem tudom. Sokféle kép kering. Utólag különösen. Néhány éve Rijekán a helyi napilap egy bárka fényképét közölte. Ott ült evezővel a kezében a (nálam valamivel idősebb) tulajdonos, a bárka oldalára pedig nagybetűkkel ki volt írva:

DOK JE BILO TITA
DIZALA NAM SE I KITA

Egy kicsit szabadabb – de a lényeg mellett kitartó – fordításban ez így hangzana:

Míg Tito regnált
a farkunk is felállt

Tehát – legalábbis a bárkatulajdonos szemszögéből – a Tito-idők voltak a régi szép idők.

Én csak össze nem függő részletekre emlékszem azokból az évekből, amikor Szokol András elszökött, majd visszaszökött. Tito mindenütt ott volt, de a családi ebédeknél mégsem. Egyszer verset kellett írnunk Tito marsallról és május elsejéről. Aránylag könnyen összehoztam egy verset. Volt egy Eszter nevű osztálytársnőm, akinek nem ment. Csak nyolc évesek voltunk, de nekem Eszter nagyon tetszett. Korábban egyszer megkérdeztem, hogy nem akar-e hozzánk jönni. Nem csak aznap délután, vendégségbe, hanem hozzánk költözni. Utána körülbelül 30 évig nem tettem ilyen hosszú távú ajánlatot. Eszter nem adott rögtön egyértelmű választ. Azt mondta, hogy gondolkozik a nagyszünetig. A nagyszünet után igent mondott. Az órák után az előírt napi adag lelkesség („Titóval a hazáért – Előre!”) kinyilatkoztatása következett. Ma azt is mondhatnám, hogy a „Titóval a hazáért – Előre!” password volt. Csak nem belépő, hanem kilépő jelszó. Miután kiléptünk a tanteremből, elmentünk Eszterhez. Nem messze lakott az iskolától. Közöltük az anyjával is a tervünket, de az anyja azt mondta. hogy várjunk még. Ebben maradtunk. Viszont büszkén segítettem neki néhány hónappal később a Titót és május elsejét egybefonó vers megalkotásában. Megmaradt Eszter piszkozatának néhány sora, melyekről akkor azt mondtam, hogy próbáljunk még jobbat kitalálni. A további megfontolásra javasolt sorok így hangzottak:

azt hallja mindenki, aki hall,
hogy éljen Tito Marsall

A megőrzött füzetemben ezek a sorok át vannak húzva. Nincs azonban áthúzva egy strófa, melyet Eszter a végén beadhatott. Eszkábáltunk. Arra már nem emlékszem, hogy ez inkább Eszter munkája, vagy az én soraim voltak. Mindenesetre így szólt a strófa:

A gyárkémény sivít
és azt kiáltja dalba
éljen május elseje
a dolgozók napja

Tito marsall és május elseje így ahhoz is hozzájárultak, hogy valami tekintélyt szerezzek Eszter előtt. (A költészet előtt kevésbé.)

Azt a menetelő logikát, mely szerint egészségtelen jelenség az új kukorica eladása, tehát a Népfront legerélyesebb harcát vonja maga után, nem láttam igazán fenyegető közelségben. Talán annyira, mint lovaskocsikat az utcán, melyek elől nagyobb csoportban is vissza kell vonulnunk a járdára. Nyolcévesen tudtam, hogy a családom és az ismerősök nem igazán Tito-pártiak, de a május elsejei nagy felhajtásnak örültem, mert sok barátom is odajött. A beszédek zavartak, mert míg tartottak, nem lehetett játszani, és igen sokáig tartottak. Most már nem járok majálisokra. Itt-ott látok képeket a tévén, vagy néha valami mozgást a városban. Közben azon veszem észre magam, hogy valamivel rokonszenvesebbekké váltak számomra a munkásrendezvények. Lehet, hogy azért, mert ezek most kisebbségi események. Valami olyasmi, mint mondjuk a becskereki magyarok vagy a szabadkai zsidók rendezvényei. A többség képviselői (vagy a politika) még ceremoniálisan jelen vannak, de azt is éreztetik, hogy ez az egész már nem igazán fontos.

Kisiskolás koromban sok mindent nem láttam. Tudtam persze, hogy vannak fél kilométeres sorok, néha magam is álltam egy-két órát, míg valamely idősebb családtag fel nem váltott, tudtam más dolgokról is, de nem kellett UJ ÉLETBE UJ UTAKON menni. Apám folytatta az ügyvédi munkát, magánirodája volt. Egyszer, ha jól emlékszem, az ötvenes években, hoztak egy olyan törvényt, mely szerint csak szövetkezetben lehet ügyvédi tevékenységet folytatni. Ekkor alakult is egy szövetkezet apám két kollégájával. Sava Grujić volt az egyik, Mojse Molkuc a másik. Molkuc regényeket is írt, írói álnéven, románul. Lényegében mindhárman folytatták a korábbi ügyvédi munkát. Amikor megszűnt a szövetkezet-kötelezettség, szétváltak, fenntartva a barátságot. Ugyanakkor, mivel a házunkban „felesleges” terület is volt, családtagok költöztek be. Így a családi házban kissé túl sokan lettünk, de magunk közt voltunk. Szokol András gyermekei közelebbről érezhették azt a sistergést, mely a Magyar Szóból idézett cikkekből csap ki. A kötelező beszolgáltatás volt az izmusváltás egyik fő gyakorlótere. A világháború végén néhány őrületet eltapostak, de a kíméletlen hitkövetés megmaradt.

Pesten, a Hadtörténeti Múzeumban, az 1956-os forradalom kiállítási tárgyai között láttam egy papírlapot, melyre kézzel ez volt írva:

„Marx Lenin és
Kommunizmus
Nem kell többé
Semmi izmus”

Izmusok azóta is alakulnak. Gondolkodom, hogy egy mai forradalmár – ha volna – vajon papírkosárba dobná-e a liberalizmust és illiberalizmust is? Orwell hagyott egy cinikus kiskaput. Szerinte: „Az egyedüli izmus, mely igazolta önmagát, az a pesszimizmus.”

Szokol Andrást nem izmus vezette Magyarországra és vissza. Előbb a közelinek hitt ismeretlenbe szökhetett. Utána, miután jobban megismerte ahová jutott, és szembesült a családtól elszakított élettel, visszaszökött az új perspektívában kevésbé rossz sajátjához.

A második megközelítés
– miután figyelmesen elolvastam az iratokat –

Ez az alcím alapos munkára utal, de tulajdonképpen nem volt nagy munka mindent elolvasni. Nem sok papír van az aktában. Legtöbb munkám a vádirattal volt. Ez ugyan csak egyetlen egy gépelt oldal, de halvány a másolat, mely az irodának jutott. A betűk világos lila színűek, kivéve két hivatkozást a büntető törvénykönyvre, melyek fekete betűkkel íródtak – és jobban olvashatók. Az irat alsó felében az olvasást tovább nehezíti egy barna folt – minden valószínűség szerint fél évszázaddal ezelőtt gondatlanul odatett nedves kávéscsésze nyoma. (Rendszeresen kávéztak apám is, és az írnokunk a Göttel bácsi is, most már nem tudom, ki lehetett a tettes.) A vádirat mellett ott van még a meghatalmazás, melyet Szokol Julianna, a vádlott felesége írt alá, majd idézés a tárgyalásra (1949. március 29-ére), melyben elírás folytán nem Szokol András, hanem Szakács András van megnevezve. Aztán ott van még Szokol Julianna kézzel írt levele, az apám három levele Szokol Juliannához, egy boríték és egy tértivevény. Ennyi.

Két napra rá, hogy fel lettek jegyezve a Szokol Julianna által megadott adatok (és ez a feljegyzés lett az iratborító), apám tájékoztatja az asszonyt, hogy mi áll a vádiratban:

Az iratcsomóban levő papírok közül az említett vádirat nyújtja a legtöbb információt. Valamennyit Szokol Andrásról, jóval többet arról, hogy hogyan készültek akkoriban (1949-ben) vádiratok. Harcos a hangvétel. Ez persze nem példátlan. Ma is találkozom – külkereskedelmi perekben is – beadványokkal, melyek hithű lendülettel adják elő az egyik fél érveit, a másik oldal érveire pedig, ha egyáltalán, akkor ádáz iróniával reagálnak. Itt (a vádiratban) azonban egy sajátos ötvözete alakult a hevületnek és kényelemnek. Ha egyszer hazaárulásról van szó, akkor (az ügyész) hátra dőlhetett.

A vádirat indoklása azzal indul, hogy mit állapított meg az UDBA jegyzőkönyve. E szerint Szokol András bevallotta, hogy 1947. május 5-én törvénytelen határátlépést követett el, és Magyarországra szökött, mert „állítólag az államnak kötelező feleslegként 700 kiló kukoricát és 309 kiló gabonát kellett volna, hogy átadjon, de ilyen mennyiséggel nem rendelkezett, és félt a felelősségtől”. Egy pillanatra megállnék a „kötelező felesleg” kifejezésnél. Ez a szerb eredetiben sem hangzik logikusabban: „obavezni višak”. Az új világot teremtő tülekedésben nemcsak emberek, de fogalmak is elszakadtak a helyüktől, aztán szétsodródtak vagy összesodródtak. Amikor csillapodott a törtetés, lassan visszatért a köztudatba, hogy honnan is jött egy-egy szó, vagy fogalom. A „felesleges” fogalmát a szociális igazság keresésének lendülete és az újraelosztás igénye mozdították mindenféle irányba. Most – 2016-ban – könnyű ezen felülről mosolyogni. De a dolgok nem egyszerűek. Nem csak a kommunista retorika által alkotott álproblémákról van szó. Kényszerhelyzetek továbbra is vannak.

Míg írom ezt a szöveget, olvasom, hogy az OXFAM amerikai emberi jogi szervezet megállapította, hogy több amerikai tyúkfarmon a dolgozókat nem engedik illemhelyre menni (mert ezzel időt fecsérelnének). A minnesotai tyúkfarmokon dolgozók között folytatott felmérés szerint, ők hetente legfeljebb két illemhely-szünetet (bathroom break) kaphatnak. Ezért a munkáltatók (más kifejezéssel a nagyvonalú „munkahelyteremtők”) pelenkákat biztosítottak a dolgozóknak. A pelenka epizód nem egy Amerikára korlátozódó jelenség. A globalizáció korszakában élünk. Ezt a módszert („racionalizációt”, amint mondani illik) Szerbiában is bevetették. 2016. április 27-én olvasom a Danas napilapban, majd május 16-án a Nedeljnik hetilapban, a leskovaci JURA gyár történetét. A JURA tulajdonosai dél-koreaiak. Felmondással fenyegetik azokat, akik szakszervezetet igyekeznek alapítani. A bruttó átlagfizetés havi 362 euró. Nettó kb. 25 000 dinár (valamivel több mint 200 euró). A szerb államtól viszont minden munkahelyért 10 000 euró serkentőpénzt kaptak a befektetők. Külön figyelmet fordítottak a munkahelyteremtők a WC használatával kapcsolatos reformokra. Először nyilvántartásba vették, hogy a dolgozók közül ki mikor indult a WC-re, és mikor jött ki, hogy így feltérképezhető és ésszerűsíthető/korlátozható legyen a szükségletvégzés. Fegyelmi eljárás indult azok ellen, akik túl sok időt fecséreltek saját szükségleteikre. Aztán – az újsághírek szerint – a JURA munkásainak megtiltották, hogy a munkát megszakítva WC-re menjenek. Ehelyett pelenkát hordhatnak. Hasonló a hozama a korrupció elleni harcnak is. A szerb sajtó – mint minden sajtó – tele van a panamai adóparadicsom élvezőinek adataival. Rengeteg név mellett, több mint 30 szerbiai név is van az adót-nem-fizetők listáján. Ezek ellen nem indult (egyelőre) eljárás. Következetesen és keményen léptek fel azonban az adóhatóságok a belgrádi vasútállomás illemhelyén. Amint erről beszámol a belgrádi Politika napilap 2016. május 17-én, meg lett állapítva, hogy az illemhely használói – bár fizettek a belépésért – nem kaptak áfás számlát. Ezért le lett zárva az illemhely. A szorongatott helyzetben levő utasok talán szintén pelenkát használhatnak – vagy esetleg panamai illemhelyek felé vehetik útjukat. Hogy ne hagyjam ki Magyarországot sem a témakörből, hozzáteszem, hogy néhány éve olvastam sajátos szabályokról, melyek egy nemzetközi üzletlánc (a Tesco, ha jól emlékszem) pénztárosnőinek illemhely-látogatásait igyekeztek ésszerű keretek közé szorítani. Megszorítások voltak, de a havibajjal rendelkező pénztárosnőknek valamivel nagyobb mozgásterük alakult. Ezzel az járt ugyan, hogy kötelező volt vörös szalagot viselni a havibaj napjaiban, hogy világos legyen, kik érdemelnek gyakoribb félrevonulást.

És vannak más témák is.

Szóval létezik felháborító egyenlőtlenség és kiszolgáltatottság, nem logikátlan, ha valaki azt érzi, hogy valamit azért kellene tenni. Van változtatni való a kapitalizmusban is. Csak azt nem könnyű megmondani, hogy pontosan mit is és hogyan kellene megváltoztatni. 1947-ben ez egyszerűbb volt. Nem voltak kételyek. Ha valakinek nagyobb lakása volt, akkor ezt (vagy legalábbis ennek egy részét) hirtelen befedte a „felesleges” fogalma. Márpedig ha neki felesleges, akkor logikus, hogy másnak kell, hogy jusson – és így következtek a belakoltatások. De hogyan kapcsolódik a „feleslegeshez” a „kötelező”? Ezt az összesodródást leginkább a földművesek ismerték meg. Az új világlátás szerint, aki több búzát termel, mint amennyire a családnak szüksége van, annak „felesleges” búzája van. De hol a határvonal a szükséges és a felesleges között? Ennek a megítélését nem a földtulajdonosokra bízták. Nem maguk a parasztok mondhatták, önszántukból, hogy mi az, ami felesleges, hanem az állam szabta meg kötelező erővel. Így állt össze a „kötelező felesleg” szókapcsolat. Amennyire tudom, ez nem ritkán több volt annál, mint ami tényleg felesleges, sőt néha annál is, amennyit valaki egy évben összesen megtermelt. Szokol András esetében 700 kiló kukorica és 309 kiló gabona volt egy évben a kötelező felesleg. (A gabona esetében nem vagyok egészen biztos. A vádiratban a hármas szám előtt van egy egészen kifakult betűhely. Vagy átugrott egy betűhelyet, aki gépelte, vagy volt ott valamikor egy szám, de kifakult. Szóval lehet, hogy nem 309, hanem mondjuk, 1309 kiló gabona volt a kötelező felesleg. Nem tudom.)

A vádirat azt is megállapítja, hogy Szokol András a családját is át akarta vinni Magyarországra, de a többi családtagot „elfogták a mi határőreink”. Az UDBA jegyzőkönyvére hivatkozva a vádirat hozzáteszi, hogy Szokol András beismerte, hogy „különböző személyeknek mesélte, hogy a mi hazánkban letartóztatják és molesztálják azokat, akik nem tesznek eleget a kötelező átadásnak”. Ez volt a hazaárulás. Ott áll még, hogy a vádlott 1949. január 20-án tért vissza Jugoszláviába ismét törvénytelen határátlépés útján. Az ügyész szerint mindebből „világosan következik, hogy a vádlott azért szökött el az országból, mert ellenségesen viseltetik a mi társadalmi berendezésünk iránt, és ugyanebből az okból mesélte ott különböző személyeknek, hogy Jugoszláviában letartóztatják és molesztálják azokat, akik nem tettek eleget a kötelező gabonaátadásnak”. Mindezt annak ellenére tette, hogy tisztában volt vele, hogy a letartóztatottak és elítéltek „ellenséges és kapitalista elemek voltak a faluban, kik azzal a céllal mulasztották el, hogy eleget tegyenek a kötelességüknek, hogy ezzel veszélyeztessék hazánk gazdasági politikáját”.

Ennyit mond a vádirat. Megismételném, hogy kényelemérzetet is tükröz. Nem igyekszik utánajárni, hogy kivel is közölt Szokol András ilyen vagy olyan állításokat (ami több fáradságot követelt volna). Voltak az ügyésznek – vagy az UDBA-nak – valamilyen magyarországi hírforrásai? Nem igazán valószínű, bár elképzelhető, hogy baráti magyar-jugoszláv belügyi együttműködés nyomán jutott a „rágalom” a jugoszláv hatóságok tudomására. Mark Twain szerint együttműködésre van szükség, hogy valakit megsérthessen egy rágalom: „Szükség van az ellenségedre és a barátodra is, hogy együttműködve szíven szúrjanak: az egyik úgy, hogy rágalmaz, a másik pedig úgy, hogy elhozza hozzád a hírt.”

Szóval nem lehetetlen, hogy volt a háttérben valami elvtársi együttműködés is, de a legvalószínűbb mégis az, hogy jugoszláv hatóságok egyszerűen feltételezték, hogy Szokol András panaszkodhatott a kötelező beszolgáltatásra, mert logikátlan lett volna, hogy ezt ne tegye. Ezután az UDBA alá is íratta vele, hogy ezt tette. Utána már hiába tagadta. Az ügyészre most már csak az maradt, hogy elmondja, hogy az ország szíven lett szúrva, meg hogy hazafiasan cáfolja, amit Szokol András vélhetően mondott, magyarázva, hogy ha voltak is letartóztatások, bebörtönzések a „kötelező felesleg” kapcsán, ez csak azért volt, mert a faluban (Csókán?) ellenséges kapitalista elemek is vannak.

A vádiratot olvasva az is világos, hogy a megfogalmazáskor még közel volt a háború. A harctér után marad a megrögződés, hogy aki velünk szemben áll, az ellenség. Csak ellenség lehet (és nem csupán kapitalista) az is, aki helytelenül tesz vagy elmulaszt valamit. Mozdulatok néha még azt a megszokást tükrözik, hogy a vállon puska van. 1997-ben Mostarban is láttam, hogy a háború nem tűnik el könnyen. Valamilyen megbékélésnek szentelt konferencián vettem részt (egyiken a sok közül), az „Ero“ hotelben. Mindenfelé lerombolt házak, bevert ablakok. A város két részében kétféle rendszámtábla volt az autókon, és ezek nem is nagyon mentek át a város másik részébe. Az Ero Hotel liftjében, az emeleteket jelző gombok felett oda volt festve egy nagy vörös kör, ferdén áthúzva. Ilyen ábrában szokták jelölni, hogy tilos a dohányzás. Ami át volt húzva a körben ezúttal azonban nem cigaretta volt, hanem gépfegyver. Tilos gépfegyvert vinni a liftbe. (Vagy tilos gépfegyverezni a liftben.)

Szokol András ügyében a tárgyalás egyszerű lehetett. Az ügyész nem javasolt tanúkat – nem is igen volt mire. Valószínűleg a védelem sem kérte tanúk kihallgatását. Ennek nyoma maradt volna az apám és Szokol Julianna között folytatott (és megőrzött) levelezésben. Az sem biztos, hogy értelme lett volna tanút javasolni (aki esetleg azt próbálta volna bizonyítani, hogy Csókán nem „ellenséges elemként” ismerik Szokol Andrást). Több politikai színezetű perben látom a negyvenes és ötvenes években, hogy a bíróság nem hajlandó meghallgatni a védő által javasolt tanút, vagy ha mégis hajlandó, a tanú nem jön el (esetleg nem mer eljönni, mert ezzel a rossz oldalra iratkozna). A jog korábban is szembesült a távol maradó tanú problémájával. Rendszerint a bíróság hatalma a megoldás. A tizenkét táblás törvény, a római jog alapkövei közé sorolt egy lehetőséget a kiábrándult magánrésztvevő számára is. A II táblában ott áll:

„Akinek tanúja távol maradt, menjen háromnaponta a háza elé, és hangosan vonja felelősségre.”

Csakhogy Szokol Sándor ezt sem tehette volna, mert börtönben maradt a tárgyalás után.

Az ítélet nincsen az iratok között. A nagybecskereki irattárakban sem maradt meg. Ismét egy feljegyzés segít. Az egyik papíron ott áll apám kézírásával, hogy „8 hónap”. Ezt igazolja apám levele is, melyet 1949. július 4-én ír Szokol Juliannának. Ebben leírja, hogy Szokol András már letöltötte büntetésének a felét. Január 20-án került vizsgálati fogságba, innen számítják az időt. Január 20. és július 4. között nem sokkal több, mint 5 hónap van. Ha 5 hónap letöltése után már túl volt a felén, akkor logikus, hogy 8 hónap lehetett a büntetés. Ez nyilván kevés hazaárulásért. Sikerült cáfolni a hazaárulás vádját, és csak tiltott határátlépésért ítélték el? Lehet. Vagy valami mini-hazaárulást állapított meg a bíróság, és így jutottunk el a 8 hónap büntetésig? Sikerült a védelemnek kizökkenteni a bíróságot „a haza jó, az ellenség rossz” ütemes bólogatásból, és arra irányítani a figyelmet, hogy tulajdonképpen mit is tett Szokol András? Lehet, hogy az is szerepet játszott, hogy Tito marsall, Sztálin generalisszimusz és Rákosi elvtárs 1949-ben nem alkottak már baráti hármast. Így a visszaszökés már valamennyire hazafiasnak is tűnhetett. Miután Tito szakított Sztálinnal, kételyek merültek fel a kötelező beszolgáltatással kapcsolatban is – bár nem azonnal. 1953-ban a Magyar Szó egy „választási mellékletet” ad ki. Ennek egyik alcíme: „A mezőgazdaság felszabadítása a kényszerintézkedések alól”. A második bevezető mondat szerint: „Ezenkívül a szovjet kolhoz-gyakorlat bizonyos tapasztalatainak alkalmazása még csak megerősítette a mezőgazdasági szövetkezés válságát.” Szóval – bár a vádirat még zárt és tömör – létezett már az ismét új köztudatban valami rés, melyen keresztül talán azt is látni lehetett, hogy tényleges problémákat is okozott a kötelező beszolgáltatás. Jó lenne látni az ítéletet, de ennek már nincsen esélye.

Egyébként, akármennyire enyhe is volt – a hazaárulás perspektívájában – az ítélet, Szokol Julianna úgy látta, hogy valamit még tenni kellene, hogy a férje „legalább a legnagyobb munka idején” ne börtönben fecsérelje az időt. 1949. június 29-én ezt írja Csókáról:

Talán úgy is össze lehetne foglalni a levél mondanivalóját, hogy valami határok, csak kell, hogy legyenek. Jó, legyen helytálló (vagy akár „helytállóak”) Tito véleménye, kapjon plecsnit az ügyész, de most már komoly dologról van szó. Julianna nem tud egyszerre földet is művelni, háztartást is vezetni, jöjjön András legalább a legnagyobb munka idején haza. Ha muszáj, az izmusok (fasizmus, kommunizmus, más izmusok) legyenek ott a plakátokon, legyenek velük tele az újságok, ihlessenek ítéleteket, szolgáljanak vesszőparipaként ilyen-olyan karrierek építésében, de hagyjanak Andrásnak és Juliannának valami kis teret legalább a legnagyobb munka idején.

Nem tudom, hogy ez sikerült-e. Julianna levelére válaszolva az apám leírja, hogy a börtönbüntetést nem lehet ugyan megszakítani, bármilyen fontos munkáról is van szó, de kérni lehet, hogy Szokol Andrást helyezzék feltételesen szabadlábra, miután letöltötte a büntetése felét. (Ebben a levélben van kiszámítva, hogy le is töltötte.)

Itt állnak meg a borítólapban megőrzött iratok.

Harmadik megközelítés
– folytatást keresve az ügyvédi iratokon kívül -

Megpróbáltam a hivatalos irattárakban választ keresni a nyitva marad kérdésekre. Ugyanazt a választ kaptam, mint Tóth István ügyében. 2016.május 16-án a Nagybecskereki Városi Irattár közölte, hogy nem lettek megőrizve a Szokol ügy iratai. Valaki valamikor úgy dönthetett, hogy ez nem tartozik a történelembe.

Aztán próbáltam hasonló ügyeket keresni az ügyvédi iratok között is. Ilyet többet is találtam. Úgy látszik, a törvénytelen határátlépés nem volt ritkaság. Hogy Csóka mellett maradjak, a 12 538-as aktát veszem elő. Ebben tíz hódegyházai lakosról van szó, akiket tiltott határátlépéssel vádoltak. Egyeseket tiltott határátlépés szervezésével is. Szokol Andrással ellentétben a vádlottak nem elszökni akartak, hanem kereskedni vagy másokat átszöktetni. Bacsó Mariska egy Nikolacki Ljuba nevű embert segített át a határon. Ami súlyosbította a helyzetet, átsegített egy „Nemica logorašicat” is, aki előzőleg megszökött a gyűjtőtáborból. (Nem könnyű magyarul visszaadni a „Nemica logorašicat”. Szerbül elég esetlenül hangzik. Talán „német gyűjtőtáborosnőt” mondhatnék. De szerbül még rímel is, és ez a rím szinte dal felé irányítja a vádirat mondatát.) A vádiratban nincsen leírva, hogy hogy hívták a német asszonyt, aki megszökött a gyűjtőtáborból, és akit Bacsó Mariska némi pénzért átsegített a határon. Ebből arra következtetek, hogy ha az ügyész nem tudta a nevét, akkor valószínűleg nem fogták el, sikeres volt a szökés.

Piri Pál 1947-ben tollat és zsírszódát vitt át Magyarországra, és szövetet hozott vissza cserébe. Úgy látszik, hogy a hódegyházai tollexport különböző izmusokat is túlélt. Tóth István esetében libatollról volt szó, és ezt 1942-ben és 1943-ban német uralom alatt levő területről vitte, a fasizmussal dacolva. Lehet, hogy Piri Pál is libatollat vitt (a vádirat nem pontosítja, hogy milyen toll volt), de ő Jugoszláviából vitte, a kommunista gazdasági elvek ellen szegülve. Egyébként mindketten Hódegyházáról vitték a tollat. Csak a célpont, azaz Magyarország mozdult odébb, és idomult a hódegyházaiak szervezőkészsége is.

Az egyik hódegyházai vádlott azzal is védekezett, hogy nem lehet nagy a tett „társadalmi veszélye”, mert Magyarország demokratikus, baráti ország. (Talán még azt is hozzátehette volna – 1947-ben – hogy Rákosi is a Vajdaságban született. Igaz persze, hogy Rákosi bácskai, Csóka és Hódegyháza pedig Bánátban vannak.) Több iratban látom, hogy néha a vádlott is igyekszik valami hasznot húzni az éppen uralkodó kontextusokból. Megpróbálja a menő elvek hirdetőtáblájára, a plakátok közé, a saját cetlijét is odatűzni. Csak az nehezíti a dolgot, hogy alacsonyabb ponton áll mint az ügyész, ágaskodni kell, rendszerint nem sikerül rendesen beszúrni a rajzszöget.

Ebben a perspektívában valószínűnek tűnik, hogy Szokol Andrást mégis felmentették a hazaárulás vádja alól, hisz csak nyolc hónapot kapott, kevesebbet, mint a hódegyházai határsértők. A tíz hódegyházai vádlott büntetései egy és három év között mozogtak. A legsúlyosabb Bacsó Mariskáé volt, ő három évet kapott. Fellebbezés nyomán, a Vajdasági Legfelsőbb Bíróság 1948. február 6-án két vádlott esetében enyhítette a büntetést. (Ez az ítélet megvan az ügyvédi iratok között.) Magyar Julianna egy évet kapott másfél év helyett, figyelembe véve, hogy beteg, és maga tartja el kiskorú gyermekét. Bacsó Mariska másfél évet kapott három év helyett. Bacsó Mariska akkor 19 éves volt.

Aztán kerestem aktákat, melyek azt mutathatnák, hogy mi elől is szökött Szokol András. Jó néhány ügyet találtam, melyekben a kötelező beszolgáltatás „szabotálása” a vád. A Szokol üggyel körülbelül egy időben az apám fellebbezést ad be Miroslav Dimitrijević védelmében. (Ez a 12 671/1 számú akta.) Az első fokú eljárásban a vádlottnak nem volt védője, utána kérte az apám segítségét. Dimitrijević Miroslav becskereki földműves volt, a lakcíméből látom, hogy a Vásártér körül lakott. Becskereken is született. Négy évvel volt fiatalabb Szokol Andrásnál. 35 hold földje volt. Ő valamit be is szolgáltatott, csak nem eleget. 11 125 kiló gabona helyett csak 8 166 kilót. Emellett elmulasztott átadni „1 sovány malacot és 5 darab kövér disznót”. Az elsőfokú eljárásban Dimitrijević azzal védekezett, hogy több gabonája nem termett, sovány malaca nem volt, disznója sem. Az állatállománya mindössze egy tehénből áll. A bíróság azt állapította meg, hogy a vádlott bevallotta a tettét. (Azt valóban bevallotta, hogy nem szolgáltatott be mindent, amit követeltek tőle, de azt nem mondta, hogy ez módjában is lett volna.) A bíróság azt a következtetést vonta le, hogy a népgazdaság érdekeivel ellentétes gazdasági tevékenységet folytatott, szabotázst követett el, veszélyeztette a gazdasági tervet, melyért síkraszállnak hazánk dolgozói. Mindez „minden kétséget kizáróan bűnöző és felforgató szándékot mutat, amit az is megerősít, hogy a vádlott azt nyilatkozta, hogy nem érzi magát bűnösnek”. Miroslav Dimitrijević 3 év börtönbüntetést kapott, és a bíróság elrendelte a házának, földjének, és minden ingóságának az elkobzását. Lehetséges, hogy – hazaárulást végezve – Szokol András pontosan ilyen történeteket mesélt el. A fellebbezés Dimitrijević büntetésének a csökkentését kéri. Felhozza többek között azt is, hogy a vádlott részben mégis eleget tett a kirótt kötelezettségeknek, és hogy el kell tartania kiskorú lányát. Látok egy feljegyzést, melyben az áll, hogy „különösen fontos az ingóságok visszaszerzése”. (Ezt valamelyik családtag mondhatta.) Ebben az ügyben sem tudtam megtalálni, hogy milyen döntés született a fellebbezés nyomán.

Megnéztem nagyapám Naplóját is. 1947. április 22-én, a kötelező beszolgáltatásokról ír feljegyzést, annak alapján, amit az irodába sodródó emberek tapasztaltak.

„A falu, de még a városok gazda népét is erősen sújtja a búza és kukorica beszolgáltatásának kíméletlen forszírozása. Ott is ahol a gazdák a korábban előírt mennyiséget teljesen beszolgáltatták, most – utólagos kivetéssel – oly mennyiségek pótlólagos beszolgáltatását követelik, amit, a legjobb szándék mellett sem képesek teljesíteni; mert nincsen. Erre mindenfelől csoportosan hajtják be a gazdákat az ún. lágerekbe, s mivel már mind megtelt, különböző házak pincéibe szorítják a szerencsétleneket. Sok helyt, a szokatlanul magas belvíz miatt, vízben kénytelenek szenvedni. A kiszabadulást olyanoknak helyezik kilátásba, akik a kívánt búzát, kukoricát valahonnét felhajtják. Ez újabbi nagy dilemma elé sodorja a gazdanépet, mert hisz akinél még volna, az nem szabad, hogy eladja, mert le kell szállítania; ha azonban valahonnét mégis csak valamiképp előszed még valamelyest s ezt – persze méregdrágán – eladja, ekkor „szabotázsért” úgy a vevőt, mint az eladót külön büntetik. Maradt mégis út a megoldásra. S állítólag erre maguk az elöljárók mutatnak reá a megszorult gazdáknál. A telepesek mentesek a beszolgáltatás kötelezettsége alól. Ezek a búza métermázsáját 3000, de sőt hallom, hogy most már 5-6000 dinárjával adják el e gazdáknak. Így a telepesnek szabad az uzsorázás, szabad a feketézés. Bajba jutott gazdák, csakhogy kiszabaduljanak börtöneikből, mindent pénzzé tesznek s vesznek a telepesektől. Akárhányan már meghagyott földjeikből árusítanak, vagy eladják lovaikat, teheneiket.”

Szokol András két héttel e naplófeljegyzés után (1947. május 5-én) indult Magyarország felé.

Próbálkozva, hogy valami közvetlen adatokhoz is jussak Szokol Andrásról, kiderült, hogy Csóka maradt az egyetlen esély. Aztán Fehér Kálmántól megtudtam, hogy a határátlépéskor más is történt, mint amit a vádirat rögzít. Hogy nem csak az volt, hogy Szokol András átjutott, a többi családtagot pedig „elfogták a mi határőreink”. Szokol Andrással át akart szökni a felesége is és két gyermekük. A lányuknak vőlegénye is volt. Ő is át akart szökni. A vőlegényt (Szűcs volt a vezetékneve) a határőrök lelőtték. Szokolék fiát (Bandi volt a neve) súlyosan megsebesítették. Fejlövést kapott. Szűcsék most Fehér Kálmán szomszédságában laknak Csókán. (A Tito marsall utcában.)

Most, hogy ezt is tudom, úgy érzem, hogy más tartalom szövődik a már elolvasott iratokba, mondatokba. Másként látom, hogy mi történt Szokol Andrással. Azon töprengek, hogy hány helyzetet, történetet, embert látnék másként, ha ismernék még valamilyen részletet.