Vasagyi Mária: Caesarus II.
Gyöngyházhomlokú!

Gyöngyházhomlokú! Elképzelem, amint a véletlen úgy hozza, hogy összefut és egymásba forr némaságunk, mert ha már OTT nem egyesülhettünk, legalább itt, vigaszként megtörténjék a csoda. Dáriuszom! Így neveztelek el, persze titkon, magamban, de nem a rettegett királyról, hanem mert ebben a névben a DAR szó foglaltatik, ami szlávul ajándékot jelent, s mert életem legnagyszerűbb ajándékának tekintelek. Különben Klétusznak kereszteltek az atyák – számodra értelmetlen és fájdalmas szertartás volt, de életmentő –, tették ezt dogmás hitük bizonyosságának és egyedüli igaz voltának teljes tudatában, jóindulattal térítettek meg, Dáriuszom, hogy a rövid ceremónia után jegesre szikkadt tenyerüket fejeden nyugtatva összevont szemöldökkel rádparancsoljanak, felejtsd el a Szelimet, amivel telihold turbánú rettenetes Javuz Szelim nagybátyád iránti alázatos tiszteletből atyád megajándékozott, korai halála után mit sem hagyván rád, csak e nevet és anyád rőt hajkoronájából egy tűt – delfint formált hátán ülő, fölemelt kezű alakkal, talán gyermekkel –, s mint a lőrinci klastromban a fátyolos nővérek pusmogták a konyhán, édes szülőd már a hidegágyon feküdt, amidőn atyád a párna hűvösére omló fonatból a tűt magához vette, s ez abban a pillanatban halálos sebet ejtett ujján. Méregbe mártották gyilkos ganajok. Példakép lettél a klastromban és egész Hájszentlőrincen és tovább is, íme a megtért muszlim, bárha mindegyik követné, megszűnne a vész, az egyetlen igaz úton járó keresztény világot tűzzáporként fenyegető, bár még a keresztes háború idején megtért volna mind... És mutogattak téged, mint paradicsommadarat a vándorcirkuszban szokás, íme a megtért, s te úgy tettél, igen, éreztem, tudtam, megjátszottad, hogy semmit sem értesz az egészből, vagy legalábbis hidegen hagy a nagy ajándék, a morum mutáció, és úrfölmutatáskor nevetve ráztad a csengőt, mint játékát a kicsi gyermek. Joggal kérdezheted, mióta tudom, hogy köztünk vagy. Egy deres őszutó késő délutánján éreztelek meg ebben a gyülegben – a számomra oly fontos pillanatot, az ezerötszáz hatvankilenc november huszonhetedikét, tizennyolc óra kilenc perc húsz másodpercet, valamint az OTTANI időjárási viszonyokat friss jövevény, Hilda Menszel vízbefúlt lányka elmondásához viszonyítva pontosítom –, és akár hiszed, akár nem, az alábbi hallomásféléből intuícióm bizonyosságot nyert: egy Lőrinchez közeli falu korodbeli szülöttje, valami Fábris vagy ilyesmi nevű újságolta mellettem valakinek, hogy Klétusz is megjött, Franciszkusz orgonista sorstól meg nem adatott kedvese. Ki? Mi? Kinek a kedvese?, kapaszkodtam szavába, ám a fiú nem felelhetett, elragadta az ár, amelynek sodra az érzések és visszavágyódások, az egyéni némaságok közös némaságba sűrülése miatt éppen a szokásos hatalmasra izmosult – mint OTT, az Univerzumban mindenfajta emóciótól mentesen csapnak iszonyú magasra hullámai a téridőnek, valahányszor fölfodrozza holmi renitens anyagok gravitációromboló egymást kerülgetése, erről és hasonló képzeletingerlő dolgokról a huszadik században egy Hawking nevű tudós éjt nappallá téve elmélkedett kutatótársaival, ámde a világmindenség legnagyobb titkai továbbra is zárva maradtak az elméletek kalitkájában –, ennek a semmibéli vágytúltengésnek tünete, hogy eligyekszik mellőled minden mutus csácsogás, nincs kérdés, nincs válasz, nincs emlékezés, csupán sejtés van, s úgy érzed, ezt is elenyészti a némaságok némasága. De nem! Mert ahogyan OTT a Mindenség rendbe rakja rakoncátlan hullámait, előbb-utóbb itt is folytatódik a hangtalan csevej, süket duma, önmutogatás, és az őszinte szövegelés csakúgy, mint a pompakóros, pöffeteg proccok zagyválása a régi mederben ömleng.

Egyetlenem! Puszta megpillantásodért érdemes volt a Földnek nevezett göröngyre születnem, a szülőház kopott küszöbétől búcsút mondva torz járásommal bajtalan világomból kilépnem az ódiumok, világcsalók, vérvirágok és köpetek rondította vulgusba, hol behemót testem irtózatos látványát mindenütt, még szeretett mesterem – ó, bárha némaságom az övével is érintkezne! – szemében, a legőszintébb tükörben is viszontlátnom, az idomtalanságom miatt ért számtalan gáncsolásról és seggberúgásról, porig alázásról ne is beszéljek én, az augszburgi utcákon, műhelyekben és templomokban dunai kolosszusnak csúfolt szörny, Fettermassze, itthon Hájgóliát, röviden Hájgóli, még Hubertusz atya is így nevezett, akinek pedig én fogtam le a szemét, midőn lelke a porhüvelyt elhagyá. És te? Emlékszem a pillanatra, amidőn először észrevettél és a szemembe néztél. A gyönyör, az egész testemen átfutó, lélektépdeső fönséges káma azonnal hímtagom fájó feszülését idézé elő, ó, bárha meglágyítanál, ez volt első és egyetlen kába gondolatom, s akkor félájultan is észlelém nézésedben a döbbenetet. Szemed sárgájában meglátám idomtalan testem. Vonaglott benne, mint évmilliókkal előtte a gyantába fulladó csúf bogár.

(Folyt. köv.)