Balogh István
Csepűrágónk ébredése
Csepűrágónk túlságosan is teli hólyaggal ébred, nehezen száll ki ágyából, összegörnyedve, álmosan botorkál ágyától a szobán át, fáj minden lépés, a WC-be tér, előrenyúl, fölemelné az ülőke tetejét, de visszahőköl, mert foglalt az ülőke. Paul Hindemith ül a kedves helyen, nem rég érkezett meg Frankfurt am Mainból, fejfedője félrecsapva, por és apró göröngyök tévedtek rá, mintha a föld alól mászott volna elő. Hüvelyk- és mutatóujja között tartja karmesteri pálcáját, a legkopottabbat, néha szájához emeli, úgy tetszik, mintha fogait piszkálgatná az értékes ereklyével, amelyet alighanem egy svájci emlékszobában őrizgetnek egy rokokó faragásokkal díszített vitrinben. Csepűrágónk meglepetése véget ér, fáj a hólyagja, összegörnyed és hangosan nyögdécsel. A nagy zenész akkurátusan papírt szakajtgat a gurigáról, kissé fölemelkedik az ülőkéről, félrefordul, jobbjával maga alá nyúl, szép lassan törülgeti alfelét.
– Te szagos papírral dédelgeted popsidat? – selypít Csepűrágónk felé.
Választ nem vár, ellép a csésze elől, húzni kezdi gatyáját fölfelé.
– Lépjen arrább! – kéri hősünk váratlan látogatóját.
Paul Hindemith kicsit előbbre csúsztatja bal lábát.
Csepűrágónk csöpögni kezd, durvábban ütközik a zenésszel. Gyorsan fölhajtja az ülőke tetejét, aztán kissé imbolyogva sugároztat. Míg vizel, csak a csobogás hallatszik. A vége szaggatott. Ásítozik.
– A fene egye meg magát! – dohog Paul Hindemith. – Mit lökdösi az oldalamat! Most kicsúsztatta kezemből a gatyamadzagot, s kezdhetek mindent az elejétől. Vagy leesik rólam az alsóm. Azt meg nem szeretem, mert nagyon zavaró. Egyszer New Yorkban vezénylés közben kioldódott a csomó, és éreztem, hogy tökömig csúszik a gatyakorc. Rettenetes zavaromban, azt hiszem, össze-vissza pálcáztam a bőgőket, puzonokat, kürtöket meg a tubát, ők elnyomták a többi száz hangszert, szinte rám szakadt a plafon. Képzelheti, az a nagy díszes csillár épp a fejem fölött szórta sugarait. A kritika aztán agyondicsért, soha nem hallott még ilyen pompás Mahler-szimfóniát.
Miután fölhúzza nadrágját is végre a mester, ráül a szennyesládára, kezébe veszi violaszín hangszertokját, kinyitja fedelét, szerelmesen szemlélget, kiemeli szent, püspöki belsőből a mélyhegedűt, azon nyomban fölpattan rá, mezítelen sarkával oldalba bökdösi, a vonóval meg abriktolja, s hatalmas irammal fut és akadályokat ugrál a brácsa, így Hindemith pár pillanat alatt megnyeri első versenyét.
Csepűrágónk egész idő alatt pisilget, kisfiúsan élvezi a folyamatot, néha a csésze mellé is spriccel, Hindemith versenyéből észre sem vesz semmit. Első mozdulattal nem találja a lehúzót, keresgélni kénytelen, de végül csak lezúdul a víz!
Megfordul.
Körbetekint.
A tükörhöz lép.
Szemlélgetni kezdi a képét, kézzel babrálja szakállát, borzolgatja a haját, grimaszokat vág.
Torkát, köszörüli, hörög.
Megszólal.
– Hű, de ronda a pofám!
A tükör nem válaszol.
Paul Hindemith újra a szennyesláda tetején, vonóját csavargatja, feszes lószőr a kívánatos.
Csepűrágónk a tükörbe bámul.
Vakargatja szakállát, grimaszokat vág, torkát köszörüli, hangpróbába kezd. Mély és magas hangokat hallat, lassabban, gyorsabban. Végül olyan gyorsan teszi a hangváltozásokat, hogy köhögés lesz a vége. Prüszköl.
– Hangom repedt fazék!
Torkát köszörüli.
A szakállát simogatja, haját borzolja.
– Még mindig ronda a pofám!
Fölordít.
– Repedt, ronda a gigám!
Megnyitja a csapot, mosdik, prüszköl. Fölnéz a tükörbe. Vizsgálódik.
Elmosolyodik.
– A szemem már nem csipás.
Fogat mos.
Törülközik.
Belenéz a tükörbe.
Fésülködik, szakállát rendezi.
Végül elmosolyodik.
– Nem is olyan ronda a pofám!
Hangpróba, lallázás.
Nagyot nyújtózik, csontok, ízületek ropognak.
Paul Hindemith a viola húrjaira helyezi vonóját.
Fölzeng a hangszer.
Csepűrágónk meglepődik.
Fülig szalad a szája.
A tükör visszapillant rá.
– Nocsak! Mi van ma velem? Kedves mosoly?
Táncra mozdul a lába. Először lassan, majd gyorsul, végül lerúgja papucsát, mezítlábas legényes. Közben kurjongat. Hangosan liheg, kifullad, leáll. Zihál.
– Halihó! Mi a fene van velem ma reggel? Micsoda ébredés!
Tükör.
Kicsit liheg még, igazgatja a képét.
– Miről álmodhattam az éjjel?
Töpreng.
– A száraz borocska jól megvetette ágyam. Asszony, gyerekek elutaztak a mamához, a macskát kicsuktam.
Tovább töpreng.
– A rendezőnek meg a dramaturgnak jól odamondogattam ez este! Kellemes kis borozgatás volt! Milyen jólesett a lelkemnek meg a májamnak, hogy elhalt mindkettőnek a lélegzete, elfehéredett az az ocsmány képük.
Paul Hindemith halkan ujjgyakorlatokba kezd.
– Idefigyelj, rendezőkém! Édes, kedves Lajoskám! Rávettél egy szuperhős szerepére, holott magad is nagyon jól tudod, kikapós férjek alkata vagyok!
A-dúr, egy húron, egyféle fogásmódban.
– Hogy Zrínyi Miklós nem szuperhős?
Gyorsabb A-dúr a másik húron..
– Mit jelent az, hogy csak szigetvári hős? Hogy mered kimondani a csak módosító szót? Egy szigetvári hős az neked csak?
Erősödő A-dúr, harmadik húron.
– Te meg, Lajoskám, csak egy rendező vagy!
A-dúr, negyedik húron.
– Csakcsakcsakcsakcsakcsakcsak! Csóka vagy te, Lajos! Csóka! Csóka!
D-dúr, bariolage technika.
– Kikéred magadnak?! Önérzetes csóka! És vigyázz, mert kitépem a farktolladat!
Csúfolódó D-dúr.
Nem csóka? Nem madár? Hess madár!
Dühöngő D-dúr.
– Csicsóka vagy, Lajos! Nem is Lajos. Ilyen névvel királyok uralkodtak. Nagy királyok is! Éppen ezért nem lehetsz te Lajos! Csak Lajoska! Lajoskaka! Lajoskaka!
Nyelvöltögető D-dúr.
Kikérem magamnak! Én nem azt mondtam rád, hogy szar vagy! Az túl férfias lenne számodra. Te csak egy rendező vagy! Csak rendező. Mi más? Csak!
Hőzöngő D-dúr.
– Miért lenne elég a csak-ból? Éppen te kezdted!
Fekvésváltás.
– Hogy nem te? Hát ki mondta Zrínyi Miklósról, hogy csak szigetvári hős?
Fekvésváltás, összevont szemöldökkel.
– Nem te? Tán én?
Paul Hindemith kezében megáll a vonó.
– Hogy én sem? Tán ez a borissza dramaturg, aki az asztal sarkáról lesi a potyát? Nagy szakember és még nagyobb művész, de halvány fogalma sincs, mi fán terem a színészi beszéd? Most is csak hallgatózik és vigyorog!
Paul Hindemith csodálkozik.
– Hogy ő sem?
Paul Hindemith maga mellé teszi a vonót.
– Akkor valamely spicces csóka csúfolódik velünk! Csakcsakcsakcsak! Hallod-e már Lajoskaka? Csakcsakcsakcsak! Hallod már e szent igét Lajoskaka?!
Paul Hindemith jobb mutató ujjával mérgesen megpengeti a húrokat!
– Hogy te? Hogy te, a nagy rendező? Hogy ez így végül is szar? Azt már nem! Csak kaka! Bizony, bizony, kicsiny rakás, Lajoskaka! Csak kaka! Csakcsakcsak! Csak kicsike kaka! Csókakaka!
Paul Hindemith veszettül pengeti a legvastagabb húrt.
– Hogy a csóka azt selypíti, tyaf-tyaf? És a szarka recsegi a rohadt pofámba bele, csakcsakcsak?
Paul Hindemith szájába kapja jobb mutatóját.
– Be is bizonyítod nekem? Rajta!
Paul Hindemith szopja az ujját.
– Hogy azt írja… És idézed fejből a legnagyobb magyar költőt, Gyulai Pált! A Szarka és gilice című versét! Brávó, rendezőcském! Gyulai Pál: „ … Csak így, csak úgy, csakcsakcsak!
Paul Hindemith kiveszi szájából jobb mutatóujját.
– Meghajolok hatalmas érved előtt! Nem vagy csókaka, Lajoskám, hanem szarkaka! És mondd! Hosszú a farkad, szarkaka?
Csepűrágónk kiölti nyelvét, majd hangosan felröhög.
– Aztán kihozattam még egy palack pompás rajnai rizlinget a szomjasoknak. Csoda történt asztalunknál! Szó nélkül hörpölgettünk, míg tartott az áldott nedűből. Nem csak igazság és nóta terem a borban, de néha, nagyon ritkán, jótékony csönd is.
Paul Hindemith kezébe veszi a vonót.
– De az utolsó kortynál a rendezőm cigányútra ment. Először csak elvörösödött, aztán köhögött, rikácsolt, csapkodta szárnyait, mint egy spicces kakas.
Paul Hindemith gyantázni kezd.
S gyanta susog lófaroknak:
– Te… színészkém… majd megformázod a hőst. A hős Zrínyi Miklóst…
A nagy hőst… A nagy várvédőt… Mondtam már, hogy nem szuperhős…
– De a ma szuperhősöket kíván! – Nyögi Csepűrágónk.
– Mit… mit… mit…
– Már dadogsz is a köhögés mellett?
A rendező kirobban.
– Mit akarsz? Színpadra hozzuk a csatát?
– Pompás lenne, Lajoskám! Az lenne csak az igazi! És valódi szablyákkal hadakoznánk! Te lennél a török császár, Lajoskám, nagy arany turbánod lenne, én meg a nyílt színen csapnám le a fejedet!
Paul Hindemith hősünkre néz.
– Hogy én nagyon hülye vagyok?
Csepűrágónk belenéz újra a tükörbe. Simogatja a szakállát, a haját, grimaszokat vág.
– Egy hülye nem így néz ki!
Tovább vizsgálódik a tükörben.
– Különben is, az irigy rendező sajnálja tőlem a hatalmas, a mindent elsöprő tapsorkánt? Nem csak engem éltetnének, te, bambaság! Mekkora meglepetés lenne, ha aranyfej röpdösne a nézőtér fölött? A világsajtó címoldalon közölné képriportjait a színházi üstökösről. A világhálón pillanatok alatt sokmillió megosztás lenne, milliárd kattintások! Meggazdagodnánk, Lajoskám!
Újabb vizsgálódás.
– Jó, jó. Azt megengedem, hogy ronda a pofám, ez talán igaz is. Mondom, talán!
Paul Hindemith elteszi a gyantát.
– De azt ne állítsa rólam senki, hogy hülye vagyok! Te nem vagy teljes eszű, Lajoskaka! Mit becézgetlek? Te félnótás csókaka! Te buggyant szarkaka!
Paul Hindemith álla alá fogja violáját.
– Azt mondod, én, a színész, gondolkozzam el azon, hogyan áll Zrínyi Miklós, a szigetvári hős, de nem szuperhős, katonái elé, hogy közölje velük a kirohanást.
Paul Hindemith halk fogásgyakorlatokba kezd.
– Azt mondod, rendezőm, hogy ez a darab csúcsa, a fordulópont? Hogy ezen a néhány perces alakításomon áll vagy bukik a siker? A darab sikere? Tehát a te sikered? Meg ezé a potyaleső dramaturgé? Meg a társulaté? Hát az enyém hol marad?
Vizsgálódik Csepűrángónk..
– Még hogy én lennék a hülye? Mondd csak, te, szarkaka rendezőm? Közölnöm kell katonáimmal a kirohanás tényét. Az egy egyszerű közlés csupán. Legények, néhány fertályóra és mi mindannyian halottak leszünk!
Vakarózik.
– Az biztos, hogy Zrínyiék kirohantak. És az is igaz, hogy rövidesen ripityára vágták valahányát! De mit mondott a vezér a harcosainak, hogy vakon követték őt a biztos halálba?
Paul Hindemith vonója megéled. Skálázásba kezd.
– Hogy mondjam én a mit, rendezőm? Mely szónoklat rejlik e névmás begyében? Tudom, ez ma is érvényes. Ma is van tartalma e kérdő névmásnak. Napjainkban önkéntesek robbantják fel magukat tömegekben, ők darabokra szakadnak, körülöttük halottak és sebesültek hevernek, jajgatnak.
– Napi szükségletem a skálázás – dünnyögi Paul Hindemith.
– Japánban is a második világháború alatt léteztek az élő torpedók és a kamikázék. Önként mentek halálba. Mit mondtak nekik azok, akik rávették őket erre a fanatizmusra?
Csepűrágónk könyökével megtörli a tükröt.
– Én nem áldoznám föl magam.
Paul Hindemith még mindig skálázik.
– Akármit mondanának vagy ígérnének nekem, én akkor sem mennék önként a halálba. Van itt valaki, aki valamilyen ígérgetésre odacsapná az asztal lapjához a kanalat?
Vizsgálgatja arcát.
Belekapaszkodik a szakállába.
– Ezt a rohadt szakállt is miattad növesztem, csókaka! Szerinted a valódi szakáll tesz majd igazán hitelessé a nagyjelenetben. Most az mi, hogy igazán hiteles? Ha valami igazi, akkor az igazi. Ha valami hiteles, akkor hiteles. Nincs ilyen, hogy a hitelesnél hitelesebb! És én miattad csúfoskodom! Az asszony is rám fogta, hogy végre magamra találtam, a pofám már ördög, le a cipőt! A patám akarta látni, te, rendezőcske!
Paul Hindemith csodálkozik. Kezében megáll a vonó.
– A kolleginák is furcsán mosolyognak rám. Kicsi sajnálat, több kajánság van mosolyukban. A kórista lányok is, szarkaka! Azok bizony, akik egymásnak minden titkot megsúgnak. Rólad is tudják, hogy születésedkor kitépték a farktollaidat! Rólam is tudják és egymásnak tovább is adják, hogy nálam mi az újság. Engem, kicsi barátom, kedves és jóravaló bába fürösztött. Méghozzá sárkányvérben.
Paul Hindemith különös akkordot produkál.
– Hogy ezért ronda a pofám?
Paul Hindemith újra zengeti akkordját. Most már nem különös.
– Ha ronda, hát ronda! Nem neked akarok tetszeni, csókaka! Különben a kedves közönség minden fenntartás nélkül elfogadja a színésztől az álszakállt. Most így, saját szakállal, szebb leszek? Igazán hiteles? Milyen szakálla volt Zrínyi Miklósnak? Ősz? Valószínű. Ötvennyolc éves volt a kirohanáskor. Én negyven vagyok.
Paul Hindemith tekintetét a plafonra veti.
– A szakállam nem ősz. Az én szakállam fekete!
Csepűrágónk szeme a tükörbe dülled.
– No, a fene nem enné meg! Itt-ott már van egy-két világosabb szál. És a bajuszom se dús, lelógó, mint Zrínyié egy rézkarcon. Ámbár lehet, nem is igazán hiteles az az ábrázolás. Manapság már semmi sem hiteles. Talán a nap huszonnégy órája, az óra hatvan perce. a perc hatvan másodperce… No, de a tizedmásodpercek, a századok, az ezredek, amelyek olimpiai és világbajnokokról döntenek, azokról biztosan tudjuk, hogy hitelesek?
Paul Hindemith tovább skálázik.
– Hé, te nagyfejű dramaturgom! Emeld koponyádat ég felé, és ne engedd, hogy valami borok miatt újra koppanjon homlokod az asztalterítőn! Honnan szeded, hogy hiteles az a Zrínyi mondat, „ Mi nem lehetünk indepense”… a fene a szódat! „ Indepense… independe..! Kettőbetört a nyelvem miattad, te orvgyilkos!
Hirtelen vált. Nyelvtörőket gyakorolgat. Mindig hangosabb. „Mit sütsz kis szűcs? Sós húst sütsz kis szűcs?” Aztán megtörli a tükröt.
– Teleköpködöm a saját pofám egy ilyen szó miatt.
Lassan szótagol.
– In-de-pen-den-sek. No, így még elmegy. De hát ismerhette ezt a kifejezést Zrínyi? Igaz, ő tudott latinul. Valamelyest. Ám a hallgatói? A magyar és horvát vitézek? A halálba készülők? Milyen nyelven beszéltek? He?!
Fölordít.
– A velem szemben ülő közönség tudja-e, mit jelent a szó, in-de-pen-den-sek? Az író képes volt ilyen kifejezéssel élni? Nem hiszem. Ő talán gondolt egy csöppet a valódi Zrínyi Miklóssal is.
Paul Hindemith vonója alatt sírnak, zokognak a húrok.
– Igaz, ma mindent átírunk, jelenkorba ágyazunk. Még a szigetvári kirohanást is.
Paul Hindemith homlokáról legördül az első izzadtságcsöpp.
– Minden dramaturg elvetélt író. Önállót alkotni képtelen, ezért belemászik, beletenyerel más alkotásába. Színpadképessé teszi azt. A jó színész mindent el tud játszani. Még az éhséget is! Mert most megeszlek, dramaturgom. Elemésztelek és a végén… No, mi vár rád a végén? De beszélhetek neki, újra csak lekoppant tar koponyája. A potya nagy művésze becsöcsölt. Az örök potyás, a mindenben potyázó.
Paul Hindemith két orcáján két izzadtságpatak.
– Most figyeljetek rám, ti, három alkotók! Azt mondja a katonáknak Zrínyi: „Mi nem különcködünk, hanem indivisbili…Indivisibili..! Majdnem serbli lesz belőle! De annak zenélni kellene! Bilit manapság csak az apróságok használnak. Főleg zenélőket. És ágy alja sincs már sehol, hogy ott pihenjen és várjon sorára ez a kedves edény!
Paul Hindemith zihálni kezd.
– Mik nem lehetünk, drágáim? Szótagolva mondom. In-di-vi-si-bi-li-te-rek.
Paul Hindemith kezéből kihull a vonó.
– Ez meg mi? Törjem szét megint a nyelvem? Röhögjenek rajtam a katonák és a közönség? Röhögjék ki a drámai pillanatot? A mű tetőpontja pokolba dűl, drágáim! Ilyet mondott Zrínyi a lelkeket gyújtó beszédében követőinak: „Mi nem lehetünk in-de-pen-densek, mert in-di-vi-si-bi-li-ter ac in-se-pa-ra-bi-li-ter része vagyunk a nagy európai közösségnek.” Nagyfejű triumvirátus! In-di-ví-zi-bi-lis hidra! Kegyelmezzetek!
Paul Hindemith újra fölpattan hangszerére, második versenyét nyeri immár, s ennek igencsak örvendezik.
– Melyiketek találta ki, hogy Zrínyi e szóval fordul katonái felé: „Emberek!” Jó lenne, mert ez tényleg megszólítás, csak nincs benne élet!
Egy betévedt méhecske döngicsél.
– „Katonák!” – minimum így kiáltana. Ebben már van összetartozás. De miért nem idézzük a dédunokát?
Csepűrágónk könyvet vesz kezébe.
„Vitézek, látjátok,
Mi állapotban velem együtt vagytok,
Nem csak kárt hoznak ránk törökök, tatárok,
De tűz, de vas, de minden elementumok.”
Csepűrágónk szemével bűvöli a tükröt.
– No, ez eddig el is menne, de a folytatás? Hát lehet ilyet mondani színpadon manapság, az átírások korában?
„Mindenképpen próbál Isten bennünket,
Valamint az ötvös tűzben arany művet,
És mivelhogy látja az mi hűségünket,
Égben szép koronát nékünk készíttetett.”
– Különben is! Nagytekintélyű író, rendező, dramaturg uraimék! Milyen nyelven szólt katonáihoz a szigetvári hős? Magyarul? Horvátul? A vele harcoló vitézek neveit sorra véve alighanem horvátul. Manapság már multikulturális világ lenne Szigetben is!
„Za pregrihe našše vech sze Bog naszardi,
Za biche najvišše…ovu szmart nam tvardi,
Kinč nam odluchišše… na nebeszkom bardi.
Gdi dike najlipšše nigdov nepogardi.”„Ne irtózzunk azért mi halálra menni,
Mely örök örömre grádicsot fog adni,
Ma, vitézek, életünket el kell veszteni,
és ma minden próbánkat lepecsétölni.”„Viteški šivismo… viteški vmrimo,
Szvitu dično hodmo… de peldu pusztimo,
Glas pošteni szamo… za sze obdaršimo,
Još ov dan šivimo… da sze poštenimo.”„Nem hurcol bennünket pogány eb pórázon,
nem visz minket császár kötve triumfuson;
Végső óránkon is az török romoljon,
Lássa kereszténnyel, hogy az Isten vagyon.”„Kad szilni nemremo oganj izmagati,
Z – Bošjom voljom chemo zoru dočekati,
Z – Grada pak hochemo… onda izhajati,
Kiszmo i poch gremo… dat chemo sze znati.”
Paul Hindemith visszatér és újra a szennyesládára telepedik.
– Micsoda szép beszéd! Erre bizony fölbuzdulnak a vitézek! De ti nem!
Paul Hindemith lassan föláll, átlép a falon.
Csepűrágónk ezt észre sem vette.
– Sok baj van ma ezekkel a szövegekkel. Lassan négy évszázada született meg a nagy beszéd e két nyelvi változata. Ma ki kéne dobni belőle a koronát, mert a Habsburgokra hajaz és nem az Úristenre. Kihagynátok az Úristent magát is, mert valakiket megbánthat fölemlegetése. És az a szókapcsolat egyenesen égre kiált, „Végső óránkon is az török romoljon!”.
– Ezt meg már ki sem merem mondani, mert halálos bűnt követek el vele.
A tükörre kiált.
– „Lássa kereszténnyel, hogy az Isten vagyon.” A költő Zrínyi ugyan pontot tett a mondat végére, de ez ordító monda ám, kedveseim!
Halk brácsaszó éled a szennyesláda felől. Paul Hindemith mester helyett Verebes Antal, alias Puszi bácsi telepedett be, Csepűrágónk legénykora ismert zentai brácsásikonja. Kalapján por, göröngyöcskék. Megmozgatja állkapcsát, hunyorít, kezében megáll a vonó, mosolyog és rákérdez. Úgy jártál, fiacskáim, mint a villanyégő? Csüngsz, lógsz, oszt ég a beled?
Puszi bácsi bőszen húrjába csap.
– És ehhez mit szóltok, kedveskéim?
„…megmutassuk,
Kik voltunk életünkben, most is azok vagyunk.”
Csepűrágónk megperdül tengelye körül, a világnak beszél.
– Hogyan elemeznék ezt a kijelentést a magyarokról vagy a horvátokról a mai minden apróságot agyonboncolgató, szőrszálhasogató, patikamérlegen méricskélő kritikusok? Meddig jutnának el a minősítésekben?
Puszi bácsi bölcselete, úgy jársz fiam, mint a tyúkunk. Megsütik a tojásodat!
Bumm bele a húrokba!
– Amit ti alám raktok, hogy elmondjam, az csak egy halotti beszéd. Arra nem mozdul senki. Nem emelik vitézek a kardokat, nem rohannak a dicsőséges halálba, az azonnali föltámadásba! Ha elmondom a színpadon, persze minden pátosz nélkül, de életuntan, hiszen tulajdonképpen kollektív öngyilkosságra készülünk… Ez manapság menő téma. Közben minden pillanatban eldördülhet a rengeteg török ágyú, odakint vérszomjas üvöltés a válasz az imám áldására. Százezer keleti torok tutul! Mind a halálunkat akarja! Mind a vérünket ömlesztené! Eget-földet rengeti az Allah akbar!
Puszi bácsi újabb bölcselete. Ha sokat ugrálsz, és szél ellen is pisálni mersz, ráordítanak: járj úgy, mint egy zokni! Húzzanak föl!
Bumm, bumm a brácsa!
Csepűrágónk a színpadra képzeli magát.
– Mi maroknyi élők, a várrom védői, szembeszállunk velük! Egyre száz ellen jut! Áradat dübörög! Mindent elsöprő! A ti fejetekben meg ott a nagy üresség. Három nagy semmi!
Belekezd a nagy monológba.
– Ezzel tömitek a színt. Mert díszlet az nincs. A közönség képzelje el a helyet! Különben is minimális a pénz egy színházi előadás elkészítésére. Ezzel a darabbal meg pályázni sem lehetett, mert a nagy és hosszas előkészítések és nyögések miatt kifutottatok az időből, a szigetvári ostrom ötszázegyedik évfordulójánál tartunk, nagyokosok! Várjatok huszonnégy évet, akkor újra ünnepelünk! Akkor talán kaphattok piciny alamizsnát.
A semleges nemű kritikusok egy része meg azt nehezményezné, hogy a multietnicizmus pompás jelenség e darabban, de miért a négy évszázados barokkos megnyilatkozás, és főleg, miért éppen horvát nyelvű a beszéd fenséges, befejező része?
Mások azt vetnék az alkotók szemére, miért mondjuk magyar nyelven az első két szakaszt?
Megint mások azt feszegetnék, mi az hogy horvát nyelven? Lehetséges ilyesmi? Különben is ez politikai csúsztatás és ordenáré provokáció! Nem is létezik ősi horvát nyelv! A nem létezőnek meg nem is lehet barokk stílusa!
Egyesek hiányolnák darabunkból a törököket, az angolt, a németet, talán még Jézus anyanyelvét is, az arámit, mert Isten fiát is számtalanszor fölemlegetik a szigetiek, ami talán nem is ildomos manapság.
Erre begerjed az én rendezőm: nem engedek cirkuszt a színpadomon! Ez az én világom!
Lófa..! … Azt.. Azt! No, szelídebben kisasszony!
Szent csődörünk szép szerszáma, amellyel nemes célokba lő, a puska. Lópuska. Nem jó a hangzása! Lópisztoly.
A lópisztoly kellemes hangzású, sejtelmesen csúszkáló kellemes kifejezés.
A lópisztoly.
A lópisztoly, kedves rendezőm, csak hogy tudd, a tatárok nemzeti eledele: mazsolával töltve.
Minthogy a tatárok szegről-végről rokonaink, bizony a magyarok nemzeti eledele is a lópisztoly: mazsola nélkül!
Ez egy igazi ezeréves multietnikus örökségünk!
Miután megettük legkedvesebb eleségünket, fölsorakozunk a vár udvarán.
Kirohanás előtt vagyunk: pár perccel halálunk előtt.
Föladatom, a buzdítás, katonáimnak hinniük kell, ez egyetlen megoldásunk. Itt ér véget a világi élet.
Ha túl határozottan lépdelek a színpad közepéig, nagydobbá válnak a világot jelentő deszkák. A közönséget rabul ejti a föltámadt zörej, nem is figyelnek a bevonulásomra.
Ha hangtalanul megyek, kandúr mászik a tetőgerincen. Talán ki is röhögnek.
Ha normálisan lépkedek, normális embernek látszom, nem egy hősnek.
Én nagy hős leszek a beszédem pillanatában, aki előre megfontoltan önként szánja halálra magát.
Vitézeim is velem masíroznak.
Aztán futólépés!
Várkapu nyílik, kirohanunk!
Ez a legnagyobb tettünk.
Világszenzá…
Csepürágónk torkában bennakad a szó.
Rövid szellentés hangzik.
– Jaj! Hajaj! – sóhajtja Puszi bácsi violája.
A szellentés hangosabban repeszt, jó hosszan. Hősünk a kagylóhoz fut, ráül. Fölsóhajt.
A rotyogás zenébe megy át.
Puszi bácsi akkordjai függönyt lebegtetnek.
Zene halkul.
Hősünk újságot vesz kezébe, lapozgat, olvasgat trónolás közben.
– Olcsóbb a sárgarépa… Elözönlötték Európát a menekültek és migránsok… Kit érdekel?!
Hirtelen szeméhez közel hozza a lapot.
– No, nézd csak! Hát ez meg mi?! Hogy nem láttam én meg ezt a beszámolót, amikor friss volt? Mert soha nem érek rá, csak átfutom a nagybetűket! De itt a klotyóban csak összegyűlik az érték. Mert ez az igazi világszenzáció!
Puszi bácsi föláll a szennyesládáról, beletekintene az újságba.
Hősünk nagy hangon olvassa:
Hogyan dönthet az UEFA?
Női labdarúgás. Utánpótlás válogatottak selejtezői
A selejtezők D csoportjában Skócia együttese 11:0 arányú győzelmet aratott Albánia megfelelő válogatottja felett. Minthogy a Szerb válogatott csak 10:0-ra nyert, így a skót kisasszonyoknak már a döntetlen is elég lett volna, hogy továbbjussanak. Ám a skót hölgyek nagy örömükben hatalmas dáridót és ivászatot rendeztek, így a szerbek elleni mérkőzés kezdetének időpontjában is mélyen horkolt a teljes válogatott. Az UEFA fegyelmi bizottságának kell eldöntenie, Szerbia küzdelem nélkül jut-e tovább, vagy egy későbbi időpontban tartják meg az elmaradt selejtező mérkőzést.
E pompás hírre visszajön a mester is. Újfent átlép a falon. Paul Hindemith kezet fog Puszi bácsival. – Hallottam már rólad, Puszi! – szól barátságosan. – Te meg ki lennél, édes egykomám? – kérdi a kedvesen mosolygó Puszi bácsi.
Csepűrágónk ül a klotyón és ordít. Újabb nagymonológ.
– No, ez aztán igazi világszenzáció!
Nyakaltak ám a skót gödénykék! Kortyolgatták a viszkit, vedelték vödörszám a sört!
A küzdőtér helyett ágyban horkoltak.
Huszonkét szép, szende szűz.
A világsajtó címoldalán mosolygós képük.
Nehéz ébredés után a zuhany alá támogatják egymást, lassan észhez térnek, lemossák magukról a saját mocskukat.
Étvágyuk még nincs, de ismét nagyon csinosak.
A dürrögő UEFA dönt majd a sorsukról. A fogatlan férfiak gyülekezete ítélkezik! Kit is érdekel mindez?
A hímek hímes világa azon csodálkozik, csámcsog, vigyorog és röhög és irigy a csajokra, mert ők olyat mertek és tudtak megtenni, amilyet előttük soha senki!
Berúgtak, mint a csap. És kanrókákkal háltak!
Haj, rendezőm! Ha én, mint Zrinyi a kirohanó hős, azt mondanám a nagy nap hajnalán az én kedves vitézeimnek, akik vérüket hullatták a várért, Jézusért, a királyért azt mondanám, igyunk, testvérek! Van itt bor hordószám! Jó siklósi nedű, mennyben termett pompás itóka!
Kupára vitézek!
Két brácsás két brácsát zenget immár.
– A hatalmas nyakalás végezetül csak ledöntene minket, hörögve, horkolva eldöglenénk a vértől szutykos várudvarrá tett színpadon. A hősök legderekabbjai, akik kortyolgatás közben kendert szívogatnának, most női hangfekvésben rikoltoznának és négykézláb járkálnának körbe-karikába! Se ember, se szolga nincs közöttünk, aki két lábára állhatna, hogy kitárja a várkaput! Hess, hess, kurafi rókák! Hess, veszett vörös némberek!
No, jeles dramaturgom, emeld föl potyaborral töltött fejed, aztán vedd az ötletet, mert, szerinted, mindenképpen bele kell foglalni jelenünket a Zrínyi Miklós szigeti kirohanásáról szóló drámába! Csak az ilyen produkciókat hívják meg mindenféle komoly fesztiválokra!
Hé! Emeld a magasra a lábad! Valami hülye rókák itt szaladoznak körülöttünk! Bizisten itt rohangálnak!