Minél egyszerűbben, minél őszintébben
Csernik Attilával a zEtna XIII. (Triszkaidekafób) Irodalmi Fesztiválján Virág Zoltán beszélget

Virág Zoltán: Művészeti tanulmányaidba Újvidéken kezdtél bele, melyeket belgrádi művészettörténeti stúdiumaid követtek, az 1960-as évek közepén pedig Montréalba kerültél festészeti képzésre. Arra kérlek, vegyük sorra ezeket a fontos állomásokat!

Csernik Attila: Nem is tudom, hogy hol kezdjem. Számomra ezek nem voltak annyira fontos állomások. Egyedül az újvidéki Tanárképző Főiskola jelentett komoly fordulatot az életemben, mert addig egészen más szakmát tanultam, meg gyakoroltam is egy évig. Ez az életemben a legfontosabb változás, hogy olyan iskolába kerültem, amit szerettem és szeretettel csináltam. Kanadába én tulajdonképpen nem is azért mentem, hogy egyetemre járjak. Családi látogatásra érkeztünk egy hónapra, ami végül két évig tartott. Az elején tudakozódtam, hogy van-e egyáltalán képzőművészeti egyetem Montréalban. A nővérem szerint nem volt. Ezért abba is hagytam a keresést. Amikor annyira megtanultam a nyelvet, hogy tudtam mozogni önállóan, akkor fölfedeztem, hogy van egy akadémia Montréalban, ahová be is iratkoztam nagyon kedvező feltételekkel. Ők nagyon becsülik az európai papírokat. De akkor én már fél lábbal hazafelé indultam, csak pár napot voltam az egyetemen. Semmi különös nem történt, fizikai munkásként dolgoztam. De olyan hatások értek ott, kint, amikről majd bővebben szeretnék beszélni.

V. Z.: Akár most mindjárt megtehetnéd.

Cs. A.:Hogy is mondjam, az a világ akkor… Ez ötven évvel ezelőtt történt legalább, vagy hatvannal is… A montréaliaknak meg az amerikaiaknak nem is volt történelmük tulajdonképpen. Nem gátolta semmi őket abban, hogy új dolgok felé forduljanak. Abban az időben volt a világkiállítás New Yorkban, ahol a pop-art a virágkorát élte. Alkalmam adódott New Yorkban végigjárni a művésznegyedeket, ami totálisan fölforgatta az addigi nézeteimet. Az amerikai közönség meg a nép, azt hiszem, még mindig ilyen nép él ott, kint. Elfogadnak mindent, ami új. Nincsenek előítéleteik, hogy hogyan öltözködsz, meg mi van rajtad, hadd ne részletezzem. Ez engem teljesen fölszabadított minden alól. Bátran fogtam ahhoz hozzá, amit a mai napig is csinálok. Ma is azt vallom, hogy nem érdekel a közvélemény meg az, hogy a külvilág miként reagál az én munkáimra. Én ezt magam miatt csinálom. Azért mondom, hogy számomra ez egy döntő időszak volt, ami fölszabadította a gátlásaimat. Persze amikor hazajöttem, akkor szembetalálkoztam az itteni közízléssel meg világnézettel, és nagyon nehezemre esett, egyszerűen nem tudtam kibontakozni. De most már nyugdíjasként vagyok, nincsenek ilyen gátlásaim. Ezeket tudom elmondani, ha fontos fordulatról beszélünk.

V. Z.: Kialakultak-e esetleg olyan benyomásaid, amelyek segítségével különbségeket tudtál tenni, hasonlóságokat sikerült felfedezned a különféle oktatási rendszerek között, a tanítási menet és módszerek, a színvonal tekintetében? Vajdasági, jugoszláv fővárosi és kanadai nézőpontból miként ülepedett le benned ez a három fázisa, három változata alkotóművészi tapasztalatszerzésednek?

Cs. A.: Nem mondtam, de tanügyi munkásként szintén dolgoztam egypár évig. Az egy döntő szakasza volt az életemnek, amikor a tanügyben dolgoztam. Szívvel-lélekkel csináltam. A mai napig szeretem a képzőművészeti tantárgyat tanítani, hogyha tudom. A mai napig pedagógusként is tevékenykedek. Amikor az újsághoz kerültem műszaki szerkesztőként, akkor is az vezényelt, hogy tudom formálni a közízlést azzal, amit csinálok, és ezt jó szívvel tettem. Persze idealizmus volt az egész, mert sohasem tudtam megvalósítani azt, amit mint grafikus, mint sajtóban dolgozó ember szerettem volna prezentálni az olvasótábor felé. Mert mindig felbukkant egy „komoly szakember”, aki mindig sokkal jobban értett mindenhez, mint én. Ők a főszerkesztők voltak. Rendszerint mindig ők tudták legjobban, mit hogyan kell csinálni, mi a szép, mi a csúnya. Ott nagyon gátolva voltam abban, hogy kifejlesszem, hogy megmutassam azt, mire vagyok képes. Persze előfordultak kivételek is a munkám során. Volt olyan főszerkesztőm, aki hagyta, hogy szabadabban dolgozzak, sőt elismerte azt, hogy jobban értek ahhoz, amit csinálok, mint ő. De ez ritka esetnek számított.

V. Z.: Örülök, hogy említést tettél erről a váltásról az életedben, hiszen az 1960-as évek végétől már különböző lapok grafikai szerkesztőjeként dolgoztál, és egyre több remek könyvillusztráció kezdett hozzád fűződni. Szelíd iróniával jelezted, az egykori jugoszláv művészetpolitikai, uralkodó ideológiai monopolizmus több szempontból korlátozott az újságok és a könyvek arculatának megtervezésében, technikai kivitelezésében. További emlékezetes eseményeket fel tudnál-e idézni?

Cs. A.: Természetesen. Például a Forumot úgy hagytam ott, hogy éppen az irodalmi szerkesztővel dolgoztam együtt, és Radnóti Miklós volt a téma. Megbeszéltük, de, hogy is mondjam, nekem az volt a stílusom, hogy a képet vágtam, megpróbáltam belőle azt kihozni, ami szerintem a legfontosabb. Így én Radnóti arcát megvágtam, a főszerkesztő-helyettes pedig komolyan beleavatkozott a munkámba, ezért hát fölkeltem és mondtam, hogy köszönöm, én ezt itt tovább nem csinálom. Ez volt a legmarkánsabb. Persze mindenki engem vádolt, mégis hogyan viselkedek egy főszerkesztő-helyettessel. Ez volt a legmarkánsabb, de megesett több hasonló is. Zágrábban rendezték abban az időben Jugoszláviában a Grafikai Biennálét. A lényeg az, hogy engem is mindig felkértek, küldjek a Képes Ifjúságból, s alig tudtam minden második évben olyat kiválasztani, ami a legközelebb állt ahhoz, amit alá is írhatnék. Mert mindig a főszerkesztő mondta meg, mi a jó és mi nem az. Sokat szenvedtem emiatt, de hála Istennek, nyugdíjasként most már úgy élek, ahogy nekem megfelel.

V. Z.: Köszönöm, hogy beavattál bennünket ennek az engedélyezési mechanizmusnak a rejtelmeibe és abba, hogy a művészeti ismeretekkel, vizuális kultúrával kevésbé rendelkező, ámde hatalmi pozícióikkal annál inkább büszkélkedő potentátok, buzgómócsingok mennyire szerették eldönteni, mi a szép, mi az eszmeileg egészséges. Alkalmazott grafikai munkáidból, bármelyikből, legyenek azok aláírhatók vagy nem aláírhatók, sugárzik az erős tárgyszeretet, az anyagkezelés eleganciája. A szemlélőnek ezt azonnal illik észrevennie. Az utasítgatások lepergetésékor, az esztétikai ízlésficamok negligálásakor a finom megoldások szolgáltak művészi biztonságérzeted alapjául?

Cs. A.: Törekedtem mindig arra, hogy amit csinálok, eredeti legyen. Ha egy kioszknál megáll az ember, és előtte húsz-harminc újság, akkor az enyémet vegye észre. Én mindig azt vallottam, a címoldal az újság ruhája, ezért nem mindegy, hogyan néz ki. Ezek mára már elavultak, de abban az időben nagyon fontos volt – számomra legalábbis. Mindig igyekeztem valami elegánsat létrehozni. A grafikára ez jellemző, hogy nem lehet összecsapni, ott precízen kell csinálni a dolgokat. Igyekeztem olyasmit csinálni majdnem minden héten, hogy azt ki lehessen tenni a kirakatba, és mutasson is. De, mondom, ebben sokszor gátoltak, úgyhogy nem mindig sikerült. A pedagógia engem mindig vezényelt. A fiatalok lapjánál dolgoztam, kiállításokat szerveztem nekik, biennálékat. Állandóan foglalkoztattam őket. Ifjúsági művésztelepet is szponzoráltunk, fenntartottunk, díjat alapítottunk. Próbáltam a vajdasági képzőművészetet olyan irányba segíteni, amilyenbe tudtam.

V. Z.: Kiemelted a címlap jelentőségét az arculati elemek sorában. Most bárki, aki rád tekint, láthatja, a művészet a művész ruházataként is mennyire előtérbe helyezendő. Ami nemcsak nyugdíjasként demonstrálandó, hanem mindig a márkajeleid közé tartozott. Egyéni kiállítóként, csoportos tárlatok szereplőjeként, sőt egy igazán különleges és nevezetes művésztársulás tagjaként egyaránt forgott és forog a neved évtizedek óta. Topolyától Belgrádon, Budapesten, Balatonbogláron át Párizsig, Londonig és Barcelonáig tágult a kör, s fel sem soroltam az összes állomást. Melyek voltak a legemlékezetesebb pillanatok, a leginspirálóbb együttműködések?

Cs. A.: Több is volt. A Bosch+Bosch csoportba véletlenül kerültem. Amerikából hazajövet másként gondolkodtam, mint azelőtt. Ezért sok közös dolog volt bennünk, akkori fiatalokban. Ez is egy döntő momentum az életemben, hogy velük kezdtem el együtt dolgozni. Így olyan közegbe kerültem, akik értettek, meg ugyanúgy próbáltak munkálkodni. Dolgoztunk együtt, jól éreztük együtt magunkat. Balatonboglár például emlékezetes volt.

V. Z.: Elsőrangú dokumentációja könnyen hozzáférhető.

Cs. A.: Akkor a magyarországi kapcsolataink is gyönyörűek voltak. Aztán ez is megszakadt egy ponton, mert elkerültem a katonasághoz. Ez is érdekes, lehet, ma már inkább nevetséges. A katonaságnál az volt az első kérdés, kivel levelezek külföldön. Úgy gondoltam, ezt akkor sem fogom elmondani, és inkább nem levelezek. Elmaradtak ezek a kapcsolatok, de sokáig nagyon aktív kapcsolatban maradtam a magyarországi képzőművészekkel. De nemcsak én, hanem a többiek is, jó néhányan. Ez is biztosan erősen hatott ránk. Azután Kassák Lajos is. Meghatározó pillanat volt a pályafutásomban, amikor megismertem. Az özvegyével találkoztunk is. Meg egyáltalán, a magyarországi avantgárddal komoly kapcsolataink voltak abban az időben, ami biztosan hatott ránk.

V. Z.: Személy szerint valakit meg tudnál-e még említeni?

Cs. A.: Ács Jóskát például.

V. Z.: Az ő emléke bizonyos értelemben itt, körülöttünk a képeken is feltűnik.

Cs. A.: Az én életemben ő komoly, meghatározó szerepet játszott. Azért tudtunk olyan mélyen hatóan együttműködni, mert ő is olyan volt, hogy el tudta fogadni az újat. Ha nem is csinálta, de megértette, és engem is támogatott mindig, hogy csak csináld, amit csinálsz, ne hagyd abba! Úgyhogy rám Kassák Lajos mellett ő volt a legnagyobb hatással. Döntőbb hatást gyakorolt rám, mint a többi képzőművész.

V. Z.: Jó ezt emlékezetünkbe vésni. Ha már munkásságod részletezőbb áttekintésével folytattuk, maradjunk ezen a vonalon. A repro-fotográfiai eljárások variációi, a természet nem látvány- és díszletszerű, hanem egészében belakható és kibővíthető közegkénti felfogása, valamint az emberi test tárgyszerűsíthetőségében, objekt voltában történő megragadhatósága mind-mind arra engednek következtetni, hogy törekvéseidben a művész, az alkotó médium-szerepét eléggé kiemelten kezeled.

Cs. A.: Igen. Én mindig azt vallottam, az alkotó az nem csak akkor alkotó, amikor bevonul a műterembe, vagy a kép, a vászon elé ül, hanem úgy gondolom, hogy a környezetemnek is, amelyben élek, olyannak kell lennie, hogy ott én jól érezzem magam. Innen jön az, hogy a ruhára, a bútorokra meg a falra is festek. Én ezt a saját ízlésem szerint oldom meg, így érzem jól magam. A betű szerepéről, a szöveg szerepéről sokat beszélhetünk. Én azt hiszem, akkor kezdtem el komolyabban a változások felé fordulni, mikor testre kezdtem el a szöveget applikálni, írni. Nem értelemszerűen írom a szövegeket. Nekem a betűk azok, amik kifejezik a mondanivalót. Persze mindennel próbálkoztam. Filmmel is meg fényképekkel, komputergrafikával. Bevallhatom, úgy jutottam el a komputerig, hogy sírva fakadtam, amikor a Magyar Szóban azt mondták, meg kell tanuljak komputeron dolgozni. Akkor összedőlt bennem egy világ. De aztán nagyon sok élvezetet találtam benne, mert annyi újat adott nekem a számítógép, lehetőségeket, hogy a mai napig élvezettel kezelem. És próbálkoztam is mindennel: vizuális költészettel, filmmel...

V. Z.: Szerencsére ezek a tevékenységformáid tartósnak bizonyultak, érvényességük és aktualitásuk megmaradt.

Cs. A.: Bizony. Nyitott vagyok a mai napig. Attól félek, egyszer annyira megöregszem, hogy nem fogok tudni valami újabb felé nyitni. Megint az Ács Jóskához térek vissza. Nekem ő azért is példaképem, mert mindig csodáltam benne, hogy el tudta fogadni a legújabb dolgokat is. Akkor is, ha nem értette, ha nem abban a stílusban dolgozott.

V. Z.: Elismerte és méltányolta az új fejleményeket. Ráadásul nemcsak a praxisa részévé tette, kreatívan alkalmazta, hanem írt is róluk. Beszéltünk a betűformákról, a betűk konstellációiról. Feliratok az arcon, a végtagokon, egyéb testrészeken. Ezek uralkodó formajegyek művészetedben. Ugyanakkor a ráírás, a ráragasztás, a rápecsételés, a rányomdázás, a rávetítés szám- és betűcsoportosításai (nagyon sok van ezekből) nem elsősorban konkrét jelentésvonatkozásaikkal válnak kitüntetetté. Néhány nemzetközi műveltségszó azonban különösen feltűnő a szemlélő számára, mint amilyen az „object”, az „art” vagy a neveddel összetapasztott „attilart”, meg az egyik 1970-es évek eleji filmednél kötőjellel használt „O-pus” kifejezés, illetve az 1985-ös képversköteted címeként is funkcionáló TEXT betűsor.

Cs. A.: Igen. Az O-pus is egy meghatározó munkám volt. Úgy jött létre, hogy jó barátom, Póth Imre, a kamerman, aki a szomszédom is, meg jó haver, tulajdonképpen animálta az o betűket. Amikor ez megtörtént, akkor Ladik Katit megkértem, mivel vele jó kapcsolatban voltam, hogy ezt az o betűt próbálja énekkel kifejezni, hanggal. Ezt filmre vettük. Kati elvállalta, és gyönyörűen megcsinálta az o betű-variációkat. Balatonbogláron is evvel lépett föl. Fantasztikus volt. Akinek alkalma nyílt ezt hallani vagy látni, nem felejti. Döntő momentum volt az életemben az O-pus.
A betűk számomra nem… Hogy is mondjam? Persze, írok sokszor neveket meg minden egyebet. De nekem a betű nem a tartalom hordozására való, hanem a vizuális értékeit szeretem megmutatni. Meg ezt az oldalát keresem, kutatom. Eleinte finn újságokat tudtam beszerezni az egyetemről, és finn szövegeket vagdostam, azokat ragasztgattam. Hogy ne lehessen érteni, a szöveg micsoda. Mindenki azt kérdezi, hogy ez és ez mit jelent. Előfordul, hogy nálam a szövegnek jelentése is van, mint például itt, a hátam mögött látható képnél.

V. Z.: Amire hamarosan visszatérünk.

Cs. A.: A munkásságomban nem az volt a legfontosabb, hogy valamit jelentsen a szöveg, hanem hogy vizuálisan mondjon valamit.

V. Z.: Voltaképpen nem a jelentésképző határt kell érzékelnünk, hanem egy konfigurációs mintázatot. Ahogy Ladik Katalin elénekli, kiénekli, és amikor a fotóidon, a saját testeden vagy éppen Katalinén ez az „o” különböző méretekben szerepel, az pusztán a nyelvi realizáltság, a fonematikus strukturáltság, a betűszerűség látszata: hiszen lehet, hogy inkább láncok sorozata, buborékok sokasága, különböző akusztikai benyomások szólamszerveződése, más egyéb. Nem lehet biztonsággal eldönteni. Komoly kihívás, hogy morfondírozzunk rajta. A képverskötetedhez térjünk még egy kicsit vissza. Az ebben található betűhalmazokban, értelemmel felruházható szövegrészletekben többször felbukkan például Brasnyó István neve, ami valószínűleg nem véletlen, hiszen1978-as kötetét, a Másként s másként címűt te tervezted annak idején. Milyen személyes emlékek fűznek hozzá?

Cs. A.: Jó barátok voltunk, persze. Meg ő is Topolyán járt iskolába. Tőlem egy évvel fiatalabb volt, már gyerekkorunkban ismertük egymást. Meg hát én szerettem is a Pistát. Szomszédok voltunk Újvidéken. Sok szál fűzött hozzá később is, nem csak gyerekkorunkban. Szívesen csináltam azt a címoldalt, emlékszem. Próbáltam olyasvalamit létrehozni, ami nem szokványos.
Könyvillusztrációkat meg könyvcímoldalakat mindig szívesen készítettem. Hiszen végül is a szakmám volt, ott dolgoztam a Forumban. Lényeges állomása volt életemnek, hogy a Kiadóban kerültem munkaviszonyba, ami teljesen véletlenül alakult. Nem szándékosan mentem oda, hanem a feleségem Újvidékre akart költözni, s akkor úgy voltam vele, jól van, lemegyek én is, majd valamit csinálok ott. Ő elment a Forumba, azután engem is fölvettek a Képes Ifjúságba. Ez az én munkásságomat meghatározta, mert egy betűgyárba kerültem, ahol a betű volt a legfontosabb. A kézi szedők meg minden. Ott kezdődött nekem az, hogy annyira a szöveg és a betű hatása alá kerültem. Alkalmam volt használni a nyomdát, a technikát, mindent. Nagyon szerettem ott dolgozni.

V. Z.: Kanyarodjunk hát vissza a jelalakokhoz és a jelformákhoz, a tipográfiai elrendezés kombinatorikájához. Műveid ismerőit, érdeklődő szemlélőit mintha egyszerre részesítenéd a nyitottság és a polemikusság esztétikai sokkhatásában.

Cs. A.: Ez már tőlem független. Szándékosan nem keresem ezeket a konfliktusokat, a néző dönti el, miként viszonyul hozzá, hogyan ítéli meg. Ezeket pedig rajtam kívül álló erők irányítják. Engem ez is hidegen hagy, nem motivál. Én megcsinálom, hogy jó legyen, nekem megfeleljen. Ha van, aki reagál rá, akkor annak örül az ember.

V. Z.: Munkásságod ékes bizonyítéka annak, hogy a szelídség és a passzivitás lehet felforgató erejű is.

Cs. A.: Így van.

V. Z.: A visszahúzódásban jelentékeny kreatív potenciál rejtezik, amit az elmúlt évtizedek traumatikus tapasztalatainak értelmezésekor szintén kiaknáztál. Itt, a mögöttünk látható legnagyobb képen, de a teremben fellelhető többin egyaránt olvasható egy számomra is igen becses név: Juhász Erzsébeté.

Cs. A.: Ő meghatározó személyiségnek számít az én életemben meg a munkásságomban. Egymást támogattuk. Ő volt talán az első támaszom, aki azokban a kritikus pillanatokban mellém állt, biztatott. Ő is irodalommal foglalkozott, irodalmár volt: ebben is ott volt a betű. Az irodalmat ma is egészen másként látom, nem úgy, mint ahogyan általában az emberek. Nekem a betű a legfontosabb. Úgyhogy egy kis része az irodalomnak az, ami engem gondolkodásra késztet. Az irodalom mikrovilága érdekel. De Juhász Erzsébetnek is vannak könyvei, amelyekben közel áll az én gondolkodásmódomhoz, vagy én állok közel az ő gondolkodásmódjához. Hatott rám, persze. Sokat köszönhetek neki.

V. Z.: Ki kell emelnünk azt a megrázkódtatásodat, ami arra késztetett, hogy önálló alkotásokat szentelj neki. Ez a délszláv háborúkkal áll összefüggésben: bizonyos városnevekkel, a pusztulás regisztrálásával.

Cs. A.: A háború ideje alatti munkáim tükrözik az akkori eseményeket. Például leírtam szavakat százszor, például Szarajevó vagy Goražde nevét. Rám így hatott, én így reagáltam le. De ezt a ruháimon ugyanúgy csináltam. Nem csak a trikóimon. Volt egy pillanat az életemben, amikor éppen Szarajevóba mentem, és azt a trikómat viseltem, amin Szarajevó neve kereszt alakban volt kiirkálva százszor is. Lappangott bennem egy kis félelem, nehogy problémám legyen belőle. De nem lett. A háborús időket úgy reagáltam le… Tehetetlenségében mit csinál az ember? Mondom, leírtam százszor ezeket a neveket, hogy kijöjjön belőlem az az érzés. Akkor évekig ezt csináltam. De már el is felejtettem. Most, hogy mondtad, felidéződött bennem.

V. Z.: A figyelemfelhívó, emlékeztető ismétlés érzékelhető benne elementárisan. A felejtés, a rombolás, a pusztítás ellenében való szolidáris fellépés, ami historikus, kulturális jellegű és akcionista, konceptualista szellemiségű egyszerre.

Cs. A.: Mondom, abban az időben rengeteg keresztet csináltam városnevekből meg háborúra utaló szavakból. Akkortájt a kereszt nem volt népszerű szimbólum, úgyhogy ez sem volt veszélytelen. A Képes Ifiben sok mindent meg tudtam valósítani, például a Hornyik Miki idejében, amit máshol biztosan nem lehetett volna kivitelezni. Nekem egy időben a stílusommá vált, hogy a címeket is ismételtem. Vagy a címbeli szavakat az újságban. Persze rengeteg problémám lett emiatt, de azért volt, amikor sikerült.

V. Z.: Feliratokkal ellátott gömböket, ezekkel töltött dunsztos üvegeket, könyvimitációkat, könyvszimulációkat kezdtél el készíteni hosszú ideje.

Cs. A.: A könyvobjektum szintén kiemelendő része a munkásságomnak. Amikor elkezdtem járni ide, a zentai művésztelepre, sok-sok évvel ezelőtt, akkor is mindig csináltam valamilyen falra akasztható munkát. Akkor még a könyveket nem így munkáltam meg, mint mostanában, hanem dobozokat készítettem, és azután ezekbe a dobozokba raktam a kütyüket. Úgyhogy Zentán kezdtem én ezt el kiállítgatni. Utána a könyvet lassan elkezdtem objektumként, nem pedig olvasnivalóként kezelni. Hogy abból hozzak létre valamit, ami vizuálisan érdekes, meg van neki mondanivalója. A mai napig csinálom.

V. Z.: Hány jött létre belőlük?

Cs. A.: Rengeteg. Volt külön kiállításom, ahol csak ezeket állítottam ki. Újvidéken, az iparművészek kiállítótermében volt, de senkit nem engedtünk be, kiraktuk a könyveket, a barátokat összehívtuk, egy liter pálinkával leültünk, és megnyitottuk a tárlatot egymás között. Ez is a ’60-as, ’70-es években történt. Régen.

V. Z.: Időzzünk kicsit ezeknél a könyveknél, könyvszobroknál. Talányos objektek, objektumok. Jobbára fellapozhatatlanok. Ha pedig véletlenül kinyithatók, mégsem olvashatók. Oldalról oldalra haladni bennük, kimerítő próbatétel. Mesteri kivitelezésükben, páratlan formai kidolgozottságukban folyamatos titokzatosságukkal kísértenek. Erős a késztetés, hogy feszegetéssel, bontogatással, tépegetéssel jussunk nyomára a rejtélyességnek. Ugyanakkor úgy szolgálnak okulásul az olvasni szeretők számára, hogy egyidejűleg reprezentálják a kódex, a könyv esszencialitását és kimeríthetetlenségét. Ezért kíváncsiskodtam, mennyi készült, de a jelek szerint a számuk növekedni fog.

Cs. A.: Évente csinálok két-három könyvet legalább. Én másként kezelem a könyvet, mint az olvasó. Nem az a célom, hogy olvassam, hanem hogy csináljak belőle egy kis szobrot, egy kis tárgyat, olyan tárgyat, ami érdekes lehet, ami vizuálisan többrétű üzenetet foglalhat magában, a vizuális érzékenységre hathat. Gondolom, innen jön valahogyan a könyvnek ez a szerepe, hogy szobor, kis szobor.

V. Z.: Beszélgetésünk elején szó esett művésztanári munkásságodról. Említetted, mekkora odafigyeléssel viseltettél a diákok szemléletformálása iránt. Manapság van-e iskolai keretek között lehetőséged arra, hogy széles körű ismereteidet, technikai és egyéb tudásodat átadd, fiatal tehetségek, művészpalánták istápolására fordítsd?

Cs. A.: Egyre kevesebb, mert rosszul látok, rosszul hallok. Úgy fél éve illusztráltam egy meséskönyvet. Mondtam is már, hogy azt hiszem, az volt az utolsó. Mert nem tudom már úgy csinálni, ahogyan szeretném. De különben nagyon nagy szeretettel adtam a gyerekeknek azt, amit adhattam mind tanügyi munkásként, mind pedig meséskönyv-illusztrátorként. Mindig nagyon érdekelt a gyerekek lelki világa, hogy ahhoz hozzá tudjak szólni vizuálisan. Úgy néz ki, egyelőre ezt abba kell hagynom. Dolgoztam a Jó Pajtásban majdnem tíz éven át, tehát volt alkalmam szinte hetente illusztrálni a szövegeiket. Nagy szeretettel csináltam. Nekem a gyerek most is egy fantasztikus tünemény, olyasvalaki, akitől tanulni lehet mindenfélét – már ha nincs elrontva. Amikor nagyobbak, akkor már nem ugyanaz, de ameddig kicsik, fantasztikusan élvezem a munkát.

V. Z.: Amikor régebben tanítottál, milyen módszerekkel oktattad a fiatalokat?

Cs. A.: Még most is emlegetik, mire tanítottam őket. Hogy minél egyszerűbben, minél őszintébben csinálják a munkáikat. Meg a zenét is bevittem az órákra. Nálam mindig szólt a zene, mikor rajzóra volt, vagy ha volt, aki szépen énekelt, akkor ő énekelt, a többi meg rajzolt. Ezt a kettőt mindig összekötöttem, ha tudtam. Igyekeztem egytől-egyig meggyőzni őket, hogy az jó, amit csinálnak. Ne azt utánozzák, amit valaki mondott vagy látott, hanem azt, amit őszintén szeretnének. Azért mondom, hogy a kisgyerekeknél ez egy fantasztikus világ, ahogyan dolgoznak. Mikor nagyobbak, akkor már nem könnyű meggyőzni őket arról, hogy van tehetségük, érdemes nekik a sajátjukat kihozni magukból, hogy ne hallgassanak a külvilágra. Ez már nehezebb idősebb korban.

V. Z.: Van olyan tanítványod, akire büszke vagy? Aki a pályán maradt?

Cs. A.: Büszke vagyok mindegyikükre.

V. Z.: Természetesen egy tanárnak büszkének kell lennie minden tanítványára, de olyanra gondolok, aki esetleg folytatta a művészeti tevékenységet.

Cs. A.: Amikor még a topolyai gimnáziumban tanítottam, sem művészettörténész, sem pedig rajztanár nem dolgozott ott. Nem is becsülték az ilyen embereket Topolyán. Elvégeztem az iskoláimat, utána tengtem-lengtem. Véletlenül fedeztek föl Topolyán. Fociztam, és az edző megkérdezte tőlem, hogy na, dolgozol-e már? Mondtam neki, hogy nem. Így pártvonalon keresztül aztán minden iskolában kellett dolgoznom.
Öten-hatan érettségiztek képzőművészetből. Erre kifejezetten büszke vagyok, mert Nagyapáti Kukac Pétert is feldolgozta egyik-másik. Voltak efféle érdekes momentumok a tanügyi munkásságom során. Örülök, hogy sikerült ilyeneket is produkálni.

V. Z.: Amikor a saját munkáidról szóló reflexiók eljutottak hozzád, a kritikai észrevételeket olvastad, találtál hasznosíthatónak valamit belőlük? Vagy tényleg nem érdekeltek, ahogy a korábbiakban említetted?

Cs. A.: Nem, nem mondhatnám, hogy hasznosak voltak számomra. Én meg vagyok győződve arról, hogy jó úton járok, és számomra ez az egyetlen jó út. Az, hogy hogyan reagálnak rá, hidegen hagy. Nem mondom, jól esik az embernek, ha megsimogatják a fejét, az sosem árt. De inkább szeretem, hogyha valagon rugdosnak. Az engem jobban inspirál, hogy azért is csináljam, vagy hogy jól csinálom.

V. Z.: Rugdosásról kevéssé lehet tudomást szerezni, hiszen viszonylag ritka, hogy Csernik Attila művészetét ledorongoló jelleggel jellemeznék. Itt-ott némi tanácstalanság előfordul, de feltűnő hozzá nem értéssel, primitív felhanggal keletkezett megnyilatkozást aligha találni. Kiemelkedően komoly színvonalú a nemzetközi elismerésed. Az angol nyelvterülettől kezdve, a volt jugoszláviai szférán át a jelenlegi szerbiai művészeti és tudományos szcénáig, jeles szakembereket foglalkoztat életműved. Az egyik legfontosabb, teljes könyvet kitöltő értelmezés Miško Šuvakovićnak köszönhető 2009-ből, aki összeurópai léptékben, a világművészet térében helyezte el munkásságodat. Ez elégtétellel tölt el?

Cs. A.: Jólesik az embernek a simogatás, de nem ez a lényeg. Nemrégiben rendeztek például Milánóban egy kiállítást, amelyen szerepeltem. Jólesik az embernek, hogy valahol a világban is észreveszik, de itt, nálunk azért ez nem jellemző. De nem hiányzik nekem ez egyáltalán. Most is jött egy megkeresés, hogy szeretnék-e Zágrábban kiállítani. Én nem vagyok egy kiállító gyerek, de ha ez valakit érdekel meg akarja, akkor legyen.

V. Z.: Nemcsak számos elismerésnek, díjnak vagy a birtokosa, hanem a Nagyapáti Kukac Péter Képzőművészeti Díj bírálóbizottságának elnökeként is tevékenykedsz.

Cs. A.: A Kukac nekem régi szerelmem.

V. Z.: Miként Juhász Erzsébetnek, tegyük hozzá.

Cs. A.: Igen. Vele hoztuk létre azt a monográfiát, az elsőt, amit írtak róla. Nekem gyerekkoromban kezdődött a kapcsolatom a Kukaccal. Én a mai napig becsülöm, és állítom, hogyha nem ebben a kis, hogy mondjam, vajdasági pocsolyában nőtt volna föl, sokra vitte volna. Remélem, hogy így is ismerik és elismerik. Azt hiszem, hogy az egyik legnagyobb vajdasági, sőt szerbiai vagy jugoszláviai naiv festő volt. Nem akarom én őt klasszifikálni, de nagyon becsülöm, és szerettem mindig is.

V. Z.: Magának a díjnak a jelentőségét hogyan kell látnunk az itteni dimenzióban?

Cs. A.: Azt hiszem, egy valóban jelentős képzőművészeti díj ez nálunk. Olyan értékes emberek kapták eddig, akik tényleg megérdemelték. Azért is lett alapítva tulajdonképpen, hogy a fiatalokat elismerjék általa, hiszen ez a díj a Képes Ifiből indult, hogy legalább évenként vagy kétévenként elismerést adhassunk. Később Topolyához került, úgyhogy az újságnak semmi kapcsolata nincs vele. Időközben annyiban megváltozott, hogy immár nem kizárólag a fiatalok, hanem az idősebbek is megkaphatják. Én azt hiszem, eddig minden évben jó döntést hozott a bizottság. Olyan kapta, aki megérdemelte. Meg lassan a topolyaiak is rájönnek, hogy ez a Kukac jó alak volt.

V. Z.: Bizony, nem volt akárki.

Cs. A.: Ezt elértük legalább.

V. Z.: Mindezek fényében mi a véleményed a művészeti utánpótlás helyzetéről, szerepéről?

Cs. A.: Biztató. Nincs nálunk probléma ilyen téren, találni tehetséges fiatalokat. Komoly munkákkal jelentkező fiataljaink vannak. Valamikor én evvel nagyon sokat foglalkoztam, mert a Képes Ifiben ez volt az egyik feladatköröm. Ez a díj pontosan azért jött létre, hogy a fiatalokat jutalmazzuk. Volt a Forumé, ami szintén képzőművészeti díj, de ez arra fókuszál, hogy a fiatalokat is fölmutassa. Azt hiszem, rangos díjjá fejlődött.

V. Z.: Műalkotásaidat otthon rendszerezetten tárolod, gyűjtöd?

Cs. A.: Nem. Nem vagyok rendszerető ember. Amennyire lehet, azért vigyázok rájuk. Azt sem tudom, hol és merre volt kiállításom, meg mikor, mert abszolút nem foglalkozok vele. Nem tartom fontosnak. A képzőművészek rendszerint fontosnak tartják, hogy hol állítottak ki. Én ezt abszolút nem katalogizálom, nem rendszerezem, nem is tartom számon.

V. Z.: Beszélgetésünk során utaltál rá, hogy mindig valami újabb és újabb összefüggés foglalkoztat, tehát – Ács József nyomán – nem bírsz belesüppedni a kényelmességbe. Mostanság mi az, ami leköti a figyelmed, mivel bíbelődsz?

Cs. A.: Mögöttem látható egy murál, ezt fogom majd csinálni a könyvtárnak, a következő év elején lesz majd teljesen kész. Jelenleg ezzel foglalkozok, ez okkupál legjobban. A topolyai könyvtár Juhász Erzsébet nevét vette fel, és megkértek, hogy csináljam meg a logót. Akkor kezdtem el evvel foglalkozni. Tervben volt még, hogy mozaik lesz, de abból nem lett semmi, mert a mozaik roppant drága, annyi pénzt nem tudtunk volna összeszedni. Így eljutottunk egy olcsóbb anyagig, amiből méretesebb alkotás készülhet, s ki lehet világítani. A határidő megvan már, április 17-én, Juhász Erzsébet születésnapján helyezik fel. A nyomdai előkészítés fázisa elkezdődött, csinálják már a falra.

V. Z.: Kívánom, hogy senki ne tudjon beleszólni a munkádba. Ne akadályozhasson többé semmilyen régióbeli kiskirály és hatáskörével visszaélő főmufti.

(Nevet.)

V. Z.: Köszönöm szépen a beszélgetést.

Cs. A.: Én is köszönöm.

Készült 2016. november 4-én, a Zentai Alkotóház helyszínén. A hanganyagot feldolgozta Döme Szabolcs.