Döme Szabolcs
Most ez van

Pattogott a tűz. A megkormolódott üstöt lángnyelvek nyaldosták körül, mintha bele szerettek volna kóstolni a halászlébe.

Egy téglakunyhó előtti keskeny, nyírt füvű tisztáson zajlott a fiatalok összejövetele. Távolabb nagy faasztal állt, amin színes halomban, különböző színű és alakú üvegek és flakonok, eldobható poharak sorakoztak.

Három fiú volt a bogrács körül. Ketten cigarettáztak, és guggolva figyelték a főzőedény vörös színű, fortyogó tartalmát, a harmadik összefont karral a kunyhó előtt elhaladó úton túlra tekintett. Fatörzsek sötét rácsozata között a folyó hullámain megtörő fény nyugtalan, ezüstfehér kalligráfiáit nézte. Lányok ültek az asztalnál. Négyen. Beszélgettek, a telefonjaikat nyomkodták, időnként kortyoltak az italukból.

Aztán Szifó, a fiú, aki eddig az áramló víztömeg csillogó felszínét kutatta a szemével, lendületet vett, majd váratlanul, a többiek legnagyobb megdöbbenésére erőteljesen a bográcsba rúgott. A háromlábú, láncos állványzat csörömpölve felborult, a forró, gőzölgő halleves a fűre ömlött.

Elment az eszed? Te állat!, kiáltotta az egyik fiú, aki eddig békésen cigizett a tűz mellett.

Fenyegetően Szifó elé lépett, majdnem összeért a két fiú orra. Keményen taszított egyet Szifó mellkasán, ellökte magától.

Ezt meg miért kellett?, üvöltötte.

Szifó nem hátrált meg, védekezett: megvetette a lábait, dulakodni kezdtek, de harmadik társuk ügyesen közbelépett, komolyabban nem akaszkodhattak össze. A lányok felkapták a fejüket, figyelték, mi történik a fiúk között, értetlenül a halászlétócsára pillantottak, ami körül azonnal elkezdtek rajzani a legyek.

Ráuntam várni, mondta Szifó. Elmegyek a városi pékhez, veszek valami rendeset, jelentette be ziháló hangon, dühösen. Jön még valaki?, kérdezte a lányokhoz intézve a szavakat.

Rakka eddig okostelefonja nagy, lapos képernyőjét figyelte elmélyülten, jobb mutatóujjával pedig olyan mozdulatokat tett az érintőképernyőn, mintha hangyákat, muslicákat, vagy más apró rovarokat próbálna a sík felületen összelapítani. Szifóra nézett és megszólalt:

Elmegyek veled.

A folyó menti nyaralótól a városig tartó út első szakasza egyenetlen földes utakon vezetett. Világoszöld fűcsomók meredeztek a két párhuzamos, szürke keréknyom között, itt-ott mezei vadvirágok tarkállottak a zöldből. Sötétlila dongók, méhek imbolyogtak cikk-cakkban a levegőben.

A távolban, egy dűlőn füstöt ontva, berregve elpöfögött egy piros traktor, rozsdás, kék teherkocsit húzva maga után. Napszámosok csapata sürgölődött egy földparcellán: messziről virítottak színes ruháik, fejkendőik, napellenzős sapkáik.

Közeledve a városhoz a folyó mentén futó töltéshez értek.

Neked valami bajod van, szólalt meg a lány. Elmondod?

Kérdőn, nagy szemekkel a fiúra nézett, aki elszánt arckifejezéssel, makacsul összeszorított ajkakkal tekintett előre. Elnyűtt póló volt Szifón, aminek megnyúlt nyakkivágásában jól kirajzolódott kulcscsontja, kicsit úgy, mint egy gépkocsi ajtajának áramvonalas, műanyag kilincse.

Gondolod, ha elmondom, jobb lesz?, kérdezte.

Lehet, mondta Rakka. Próbáljuk ki.

Szifó kihúzta farmernadrágja zsebéből a kezét, idegesen dörgölni-csipkedni kezdte a nyakszirtjét. Elhúzta a száját.

Nem is tudom. Elegem van az egészből.

A lány elmosolyodott. Ő is farmer rövidnadrágot viselt és egy sárga, vállpántos nyári blúzt. A lábán szandál.

Azt úgy nem lehet.

Szifó visszasüllyesztette kézfejét a zsebébe. Igyekezett kitapintani, megfogni valamit. Egy doboz cigarettát és hozzá öngyújtót húzott elő. Megállt. Bal tenyerét körívbe hajlította, hogy óvja a gyújtó lángját. Mintha szürke tinta folyna szét az áttetsző levegőben, csavaros füstfodrok bomlottak szét Szifó arca előtt összeszorított ujjai közül.

Kérsz?, kérdezte a fiú.

A lány megrázta a fejét.

Mondjál valamit magadról, mondta Rakka. Mit szeretsz csinálni?

Továbbindultak.

Elképzelem a dolgokat például. Ügyesen el tudom gondolni, hogy nem ott vagyok, ahol valójában vagyok.

Szifó útjuk során talán először nézett komolyan és őszintén Rakkára.

Ez olyan hipnózisféle, mondta. Szándékosan becsapom magam. Ha elég ügyesen csinálom, a végén már azt sem tudom, hogy mi igazi, és mi az, amit én adtam hozzá a valósághoz.

Ilyet néha én is csinálok, szólalt meg a lány.

Hm. Akkor jó, válaszolta Szifó.

Ahogyan járt, lassan előre-hátra lengő karral, az égő cigaretta szétomló füstíveket rajzolt a levegőbe. Arca szigorúsága sehogyan sem akart felengedni. A korábbitól mélyebb hangon, a szavakat érthetőbben, keményebben ejtve ki, kijelentette:

Az is lehet, hogy egymást is csak képzeljük. De olyan jól csináljuk, hogy erre a lehetőségre sohasem gondolunk.

Neked viszont valamiért mégis az eszedbe jutott, mondta Rakka, akit nem hagyott nyugodni a fiú rendíthetetlen ellenállása.

Ne piszkálj, mert megcsókollak. Csak aztán nehogy nagyon meglepődjél, mondta a fiú.

Azt nem mered.

Szifó megállt. Megállt Rakka is. A lány orcái az izgalomtól kipirultak, szeme sugárzón tekintett a fiú arcára.

Na most figyelj, mondta szinte suttogva Szifó.

Ledobta maga elé a cigarettát. Rátaposott.

A lány elé lépett, megfogta a vállait. Vadul Rakka szájához nyomta az ajkait. Az első néhány, nagyon-nagyon hosszú másodpercben a lány olyan volt, mint egy riadt, mozdulatlan madárka. Ahogy teltek a másodpercek, enyhült a feszültség. Gyorsan véget ért az egész. Szifó hátrébb lépett Rakkától.

Gyerünk szépen tovább. Csak úgy, egyszerűen, mondta.

Pihegett a lány, a haját fésülgette-igazgatta.

A töltés után egy aszfaltozott bekötőúthoz értek. Fák, bokrok szegélyezték az utat, az ívlámpás, fém villanyoszlopok ázott kopasznyakú tyúkokra hasonlítottak.

Csöndben ballagtak a fák árnyékában. Aztán a város széléhez értek, majd az első utca kezdetéhez, a házak közé, ami olyan volt, mint egy labirintus bejárata. Kertes lakóházak autókijáróval egymás után. Rendre ez az épülettípus ismétlődött. Egyforma sejtek a kaptárban, amit mindenki mástól különböző, megismételhetetlen emberi lények laknak, akik úgy tudják, éppen olyanok, mint bárki más. A pékséghez értek.

A kiszolgáló helyiség utcára néző fala vastag üvegből volt, amin a pékség neve díszelgett hatalmas, neonsárga betűkkel: Éhség Pékség. A felirat mellett a vállalkozás címere virított: egy fonott kosár roskadásig megtöltve a legkülönfélébb pékáruval: pogácsa, lepény, töltött kifli, kenyér, cipó, burek, fánk, de még pizza és hot dog is feltűnt ezen a csábító képen. Beléptek.

Majdnem teljesen üres volt a pékpult: a domború, üvegszerű polikarbonát bura alatt megtisztítva sorakoztak a lapos fémtálcák. Néhány zacskó túrós pogácsa gubbasztott a bura lapos tetején egy hosszúkás műanyag kosárban, kör alakú tálcán pedig olajosan csillogott egy félbe vágott burek. Utóbbi körgrafikonra emlékeztetett: fele barna, fele kopott ezüst színű.

Más nincs?, kérdezte Szifó.

Az eladó, egy nő fehér sapkában és köpenyben, megvonta a vállát:

Most ez van. Holnap reggel lesz friss burek, kenyér, meg a többi.

A fiú csalódottan elhúzta a száját.

Akkor hát, adjon két csomag pogácsát, mondta.

Előkotort egy gyűrött papírpénzt a farzsebéből. Egy kiszögellésnél, ahol a pénztárgép is volt, átnyújtotta.

Kimegyünk a partra, és ott esszük meg, jó?, kérdezte már a pékség előtt Szifó.

Nem bánom, felelte bizonytalanul a lány.

Ugyanazon az úton, amelyiken jöttek, visszamentek a töltéshez. Keskeny, taposott ösvényen ereszkedtek le egészen a folyópartig, egy pingpongasztalnyi területű tisztáshoz, ahol nyárfák hűvösében, lapos, szürke kövekből keskeny horgászbeálló nyúlt a sekély vízbe.

Leültek. Kibontották a pogácsás zacskókat. Szifó csámcsogva evett, Rakka hüvelykujja hegyével két részre választotta szét a pogácsákat: először elfogyasztotta a keményebb felső részt, a többit csak utána. Csobogva-csapkodva érték el mellettük a lassú hullámok a partot.

Hallod ezt?, kérdezte a fiú tele szájjal.

Rakka bólintott.

Ilyenek vagyunk mi is szerintem.

Nem értelek, mondta Rakka.

A sok szövegelés mindig eltereli a figyelmet a lényeges dolgokról, ahelyett, hogy rájuk irányítaná. A beszéd csak figyelemelterelés, csobogás a felszínen, nehogy észrevegyük azt, ami fontos. Mintha így volna rendjén: hogy nem értjük a dolgokat.

Ezt más is mondta már, szólt Rakka. Megírta versben.

Verseket nem olvasok. Nekem annál jobb dolgom is szokott lenni.

Szétvetett lábakkal terpeszkedett a fiú.

Hogy van az a vers?, kérdezte.

„Fecseg a felszín, hallgat a mély”, idézte Rakka a versrészletet.

Ez igaz, mondta Szifó. Aztán csalódottan hozzátette: De valamit elfelejtettünk. Nem hoztunk ivóvizet.

Én is megszomjaztam, mondta halkan a lány.

A töltésen visszaindultak a többiekhez.

Figyelmeztetlek. Ha nyugtalanná válok, újra megcsókollak, jelentette ki a fiú, miután meggyújtott egy szál cigarettát.

Akkor nem kizárt, hogy kérdezősködök egy csöppet, mondta Rakka, és figyelni kezdte Szifó arcát, hogyan reagál erre a kijelentésre.

Sirályok imbolyogtak fölöttük a magasban: fehér kurzorok akvamarinkék égbolton.