Eugenia S. Lee
A hánüszá páciense

A történet akkor kezdődött, amikor még nem volt meg a lakásunk Incheonban (Incsan) hanem apósoméknál laktunk Saejong (Szedzsong) városban, közben műhelyt és lakás kerestünk a fővárosban és környékén.

A férjem nagybátyja, aki Szöulban dolgozott a jegybank osztályvezetőjeként, nagyon megkedvelt, mert elmentem a húga temetésére, ami Koreában három napos szertartás, és elsőre igazán nehéz végigcsinálni, egy ahhoz nem szokott európainak pláne.
Nekem sem ment könnyen, de azért tartottam magam, és ő ezt látta, nagyra értékelte.

Meghívott bennünket pár napra Szöulba „várost nézni”. A férjem nevetve mondta, hogy élt ő már ott jó pár évig, és én is meglehetősen alaposan ismerem.

De nem azokat a helyeket, amiket én, hangzott a rejtélyes válasz, így KTX-re szálltunk, az a szuper gyors vonat, és felmentünk Szöulba, hogy lássuk, mit szeretne mutatni nekünk, amit még nem láttunk.

Zegzugos utcákon sétáltunk a hatvan emeletes belvárosi felhőkarcolók alatt, megleltük a régi város egy apró, ott felejtett negyedét, ahol még valódi faszénen sütötték a húst, és helyben készítették malomkeréken a tofuhoz szükséges szójabab darálékot. Isteni ebéd volt.

Utána, vallásomra tekintettel a buddhista kolostorokhoz mentünk. Hihetetlen nyugalom és béke áradt már az utcákból is, karnyújtásnyira a hatalmas sugárutak végtelen autótömegétől. Kaptam ajándékot is, majd este a Nam-san Tower volt a program, azaz a Nám hegyen lévő torony, ami a turisták kihagyhatatlan megnézni valója, ám én már vagy hússzor jártam ott, nem voltam kíváncsi a folklor-showra, pláne, hogy a népviselet alól rendszerint kikandikálnak a márkás tornacipők és karórák, egy-egy táncos pedig elmélyedten tapogatja a telefonja képernyőjét a szünetben.

A nagybácsi azonban ragaszkodott hozzá, mondván este nem a szokásos turistaprogram lesz, hanem komoly néptánc- és népdal-verseny, továbbá portréfestők, és ő portrét szeretne rólam.

Mit volt mit tenni, nekivágtunk a hegynek, ahová nem mehet fel autó, jó sokat kell a meredek emelkedőn gyalogolni. Meglehetősen kifulladtam, kérdezte is a férjemtől, hogy miért nem bírom a gyaloglást. Elmondtuk neki, hogy beteg a szívem, ez az oka annak, hogy nem tudok hosszabb távolságot megtenni gyalog, hegynek fel meg pláne. Nagyon csodálkozott, hiszen kívülről senki sem feltételezi rólam a betegséget, számára is váratlan hír volt.

Végül, koreai szokás szerint, a férjem a hátán vitt fel, kár, hogy ezt a szokást negyven kilós koreai nőkre találták ki, nem feltétlenül rám.
Nagyon nevettem végig, és azt énekeltem hangosan, hogy „megy a juhász a szamáron, földig ér a lába...”, amitől a férjem, mivel rossz helyen kapaszkodtam és ezáltal kis híján megfojtottam, csak még jobban lilult és hörgött, de felcipelt.
Találkoztunk menet közben egy buddhista szerzetessel, aki addig amíg meg nem látott bennünket a máláját morzsolgatta elmélyülten, miután szembesült a díszes kompániával, a térdét csapkodva röhögött, de úgy, hogy attól aztán mi is, tehát mire felértünk, már egész szép rajongótáborunk volt.

Megnéztük a valóban csodás koncertet, a teliholdat és az alattunk elterülő város fényeit, megvacsoráztunk és mentünk a szállodába aludni.

Igen fárasztó nap volt, tele élménnyel, szépséggel, humorral. Pihentető, kellemes éjszaka követte.

Reggel jött a telefon, hogy programváltozás van, orvoshoz megyünk.

– Hová? – kérdeztem. Elegem van az orvosokból, nem megyek sehová.
– De ez nem olyan orvos. – Így a férjem
– Hát akkor milyen?!
– Hánüszá.
– Mi az a hánüszá?
– Olyan régi koreai orvos.
– Régi? Öreg?
– Öreg is, de nem azért régi.

Itt feladtam, mondtam menjünk.

Metróra kellett szállnunk, csakhogy nincs jegy, mert azt már nem használja senki, utazási kártya van, amit fel lehet tölteni, illetve minden telefonon, bank- és hitelkártyán van egy kis jel, ami okán lehet vele utazni, a költség a bankszámlára, illetve a telefonszámlára terhelődik.
Nekünk viszont akkor még semmink sem volt, így előző nap kaptunk a nagybácsitól szükség esetére egy hitelkártyát, amit oda-vissza adogatva egymásnak, és a helyi lakosok vidám segítségével feljutottunk a metróra, a huszonnégyből épp arra a vonalra, amire kellett.

Számomra szokatlan volt, hogy átadták nekem a helyet. Mert külföldi voltam, csupán azért.
Jött egy idősebb bácsi, én meg neki akartam átadni a helyem, de ő szabadkozott nagyon, én meg erőlködtem, hogy üljön már le, végül valaki felállt mellettem, és engem meg a bácsit is visszanyomtak az ülésbe, amin a férjem diszkréten mulatott egy kicsit odébb.

A megfelelő állomásnál nyugtáztam, hogy a világ végén vagyunk valami faluban, és nincs mozgólépcső annál a kijáratnál, ahol nekünk kellett kimenni. Mire felértünk, már kellőképp fuldokoltam, és nem is voltam olyan biztos benne, hogy nem akarom az orvost.

A nagybácsi a sarkon várt, majd öles léptekkel egy emelkedőre vezetett. Apró sikátorba jutottunk.
Földszintes házacskákat láttam két oldalt, meglehetősen elhanyagolt állapotban, járda nem volt, az aszfalt viszont tökéletes, mint mindenhol az országban.

Egy kis üvegajtón léptünk be, ahol le kellett venni a cipőt, úgy mehettünk tovább. Nagy és ősöreg bőrkanapéban trónolt egy pici, ám roppant méltóságteljes bácsi, aki sok mindennek nézett ki, de orvosnak nem.
Dohányzott, mögötte hatalmas tornyokban könyvek álltak, az üvegasztal valaha tiszta felületén egy kissé nikotinos go tábla. Nagybátyánk leült és befejezték a partit. A bácsi győzött.
Utána beszélgettünk, rám alig nézett, majd miután meggyőzték, hogy beszélek koreaiul, hozzám fordult és azt kérdezte, hogy nehéz volt e feljönni a lépcsőn a metróból. Mondtam, hogy az. Többre nem volt kíváncsi, felkelt és intett, hogy menjek utána, mentem.

Nagyon szép íróasztala volt, rajta arany betűs táblán a neve kínai írásjelekből, és egy vitrin, állami kitüntetésekkel, amit már ismertem, mert apósomnak is voltak hasonlóak.

Ő beült az íróasztal mögé, engem magával szembe ültetett és kérte az egyik kezem. Bátortalanul odanyújtottam, ő becsukta a szemét és három ujjal tapogatta a verőerem környékét. Ezt megismételte a másik kezemen is, majd azt mondta, hogy elég. Kivonult, én meg utána.

Épp kezdtem volna megsértődni, hogy nem vesz emberszámba, mikor elsorolta az összes eddigi betegségem, az öröklött hajlamaim, a természetem, és a szívproblémám mibenlétét is.
Mivel a találati aránya száz százalékos volt, tovább nem kételkedtem, csendben vártam mit mond.

Azt mondta, hogy ad gyógyszert, három hónapig napi háromszor egy adagnyit kell belőle meginnom, nem ehetek az alatt marhát és szárnyast, nem ihatok alkoholt, utána bármit, a kezelést 3 évente egyszer meg kell ismételni, a gyógyszer miatt majd telefonál.

Udvariasan elköszöntünk, hittem is meg nem is, de hagytam magam. A nagybácsi fizetett, méghozzá akkora összeget, hogy a szemem kistányérnyira nőtt, pedig szándékosan próbálta előlem eltakarni a készpénzt, amit egyébként Koreában már nem használ senki, csak azzal nem számolt, hogy ha nem is látom, a kimondott összeget azért értem.

Nyeltem egyet, a férjem is, de sodródtunk az árral. Kint azért csak megkérdeztük, hogy ez mégis mi volt, ki volt egy vagyonért és egyáltalán…

Az a válasz érkezett, hogy világhírű tradicionális orvos a bácsi, egy ideig az akkor épp aktuális államelnök orvosa volt, az egyik legnagyobb a szakmájában, maradjunk nyugton és gyógyuljak meg, a pénzzel meg ne foglalkozzunk, az nem a mi dolgunk.

Nem egész két hét múlva megérkezett a gyógyszer, három havi adag. Bűzös, sötétbarna lé, ami zacskókba volt adagonként csomagolva és melegen kellett inni. Kezdetben majd minden alkalommal vissza akart jönni, de aztán megszoktam. Fogytam, erősödtem, kaptam levegőt, elmúlt a lábdagadás, szebb lett a bőröm, mintha kicseréltek volna. Három hónap alatt újjá varázsolt. Soha olyan teherbíró és egészséges nem voltam, mint a kezelést követő években.

Egyszer még jártam nála 3 év elteltével újabb gyógyszerért, csak mosolygott, emlékezett rám és mondta, hogy látja jól vagyok. Megköszöntem, akkor már mi fizettük a szemérmetlenül nagy összeget, és én azóta is, köszönöm szépen, jól vagyok.

Igaz ő meghalt és sírba vitte a gyógyszerem, ez ott így szokás.

Igaz, hogy azóta jártam modernizált hánüszánál is, aki egyetemen tanít, de az a szer, amit tőle kaptam a nyomába sem ér a bácsi kicsi, sötét és piszkos rendelőjében készültnek.

Igaz, hogy ismét eltelt három év, már több is, és nem találom méltó utódát, de ha csak ezt a hat évet adta nekem, már akkor is többet tett értem, mint az összes nyugati orvos együttvéve, akivel valaha volt dolgom.