Vasagyi Mária: Caesarus III.:
Láprétre tévedt hiúz
(Részlet)

Kötve hiszem, hogy érdekel, de tartozom a történetemmel, másként rám sem ismernél – az emlékszentesítés kettőnk kapcsolatában egyirányú –, sem mások, akik netán továbbítanák üzenésemet hozzád, gyémántok gyémántja. Ó, bárcsak legalább annyira megkedvelnél a Semmiben, hogy ritkán és röpke időre, de megóhajtanád közelemet, ha másként nem, visszasóhajtván gyerekkorod utolsó hónapjait a lőrinci időben. De némaságod ugye nem suhan tova észrevétlen, mint az imaterem homályában az árnyék? Az árnyékod, az előlem menekvő? Felhőléptű! Édes virág! Ajkad mézet harmatoz! Figyelj, esedezve kérlek! Figyeld, mit közöl magáról, csakis néked, Cezárusz Franciszkusz Küncsös Bombardusz, a hájszentlőrinci dominikánus klastrom orgonistája, laikus dominikánus testvér, akit Aszprénusz napján, Nagyboldogasszony havának harmadik alkonyán újholdkor szült ezernégyszáz nyolcvanhatban, Báta págusz Halászok utcájában Makrina, más néven Téli Mamó lelt leány, a zsíros Zsongó család, pontosabban Hajnalugró anyó fölneveltje – ó, bárha vélük együtt némálnám vissza az OTT töltött időt! Ugye figyelsz? Nyeszlett béka voltam, degéner, létlen magzat, pedig kétszer is elvittek a bátai Szent Vér ereklyéhez, Szent Mihály-napi misén és Úrnapkor, amidőn a jelenlévők kiemelt szentségben részesülnek, rajtam ez nem segített, gyeleszka maradtam, folyton rívó, és akkor lépett a képbe Hajnalugró szülike bevált praktikája: tömés fulladásig. Vakondpecsenye szaftjába tunkált kenyérbél, facsípa, disznózsír, kecskeháj és sok ismeretlen eredetű drekk. Dobseggű gyerek lettem, idomtalanná hájasodtam a disznóbűzben, már óriás voltam, de csak dagasztottak, pfuj, émelyegve gondolok a házra, ahol minden, fal és kilincs és párna és ajtó és szülőim csókja zsírtól síkosult és a hizlalásomra lemészárolt állatok lelke szüntelen sivalkodott a konyhabűzben, én pedig gyúltbélű lettem, igaz, Báta págusz nagyehetőkről volt híres, szakadatlan folyt a zaba, soványt ott nem láttál még halódót sem, lévén a véznaság szégyen, de közülük is kiríttam, potykák rajából a hasasra kövéredett márna. De inkább a szülőföldről. Félelmes sárrét, színe mint a rothadó dinnyebél, légybangós pokol, torkod köré tekeri tündérfátylát, ha a holt Duna pocslyának langyosába tévedsz. Báta annyi mint mocsár, báta, ismerem e szót, tudom mit jelent, köpte csorba fogai közül onklid fia, a Dicsőséges, midőn lovát megtorpantotta a nádas susogása és a tölgyesből a láprétre tévedt hiúz sikítása, és a szultáni porcelánorcát dagadósra csípték a böglyök, borzongva tekintett vissza, mihent átért a vizenyőkön sebtében építtetett hídon. De ez jóval fölserkenésem után történt, amidőn már északnak, Buda felé futottam a lőrinci dömésekkel. E témát majd később érintem. És a növények, mind! Mit mondjak… A testvéreim... Csakis hozzám szólnak, és senki ember úgy, mint ők, a loncok, kosborok, csukókák, kőrisek, fűzfák... Az egész herbakommunió. A gyúlékony festőfű, a suhóc például, akiről annyit beszéltem néked, dúsuló Napomnak a borongós lőrinci égen, most is hallom fámázását, az ő zsenge szárába rejtve miként lopta le az égből a tüzet Prométeusz. És keserédes illatával a nyárfa! Hold istennő és Herkules fája, kiből Krisztus keresztjét ácsolták, minden levele rettenettől rezeg azóta, lombja bűnösök és áldozatok sóhajától zizeg, nem más az tehát, az a folytonos szuszurrusz, mint népmoraj, csak általam értett murmur, szóltam is e témában még Bátán s a klastromban is jóval Georgiusz Zekel pórrebellációja előtt, mert előre tudtam mindent, persze senki rám sem hederített. Hányszor csapoltam meg az áldott törzset! Csak nékem csorgatott nedvéből az édes, kinek árnyékában a Szent Vérhez ki tudja hányadik zarándoklatát tévő Hunyadi egy teljes órát szundikált ezernégyszáznegyvenkettőben, a pártütő Garai legyőzését követő nyáron, bögölycsípés ébresztette az országpusztulás hiperrealista freskója keltette hidegrázásból – azóta is fölfokozott víziók országa a magyar Hon, amiket a háborús vereségek csak fölturbóztak, mindahány, és az Anyaföld említett látomásait a sehol más honban sem jegyzett dicsőséges múlt (!) és a kivagyiság tölti izzóra, miközben a jelen satuba szorítja az édes nemzetet és naprakészen, miként majd a jövőben is teszi, újabb és újabb kalapácsütéssel sújt reája –, szóval Jankó Hunyadi látomása a csípés miatt a Csele pataknál megszakadt. Hol? Hogyan? Mi következik? És azután? És azután?, ugrott talpra nyárfánk árnyékából a hős, választ persze nem kapott, a kezdet kezdeténél szakadt el a film, mint falusi moziban kézi pörgetéskor, már nem lehetett megragasztani. Nincs tovább. Slussz-passz. Mint történt a huszadik század idusa után egy évre a magyar forradalom előestéjén, október huszonkettedikén a bácsszentgyörgyi téesz mozitermében, ahogyan Péter Bözse nématárs, jegyszedő hírelé (érzésem szerint jóval az esemény után), amidőn is a filmforgalmazó vállalatnak más munkája akadt, a visszaküldött tekercs a szakadt filmek tárolási helyéről, titkos fölvételekkel együtt – amelyek közé véletlenül került –, eltűnni hagyatott. De messze röppentem legdrágább fámtól! Gyöngédóvatosan ejtettem sebet rajta, alig három ujjnyit a vénséges populusz nigrin, és ő hagyta, s a bodzacsövet simára smirgliztem, nehogy fájjon, csobogott a sebből a habos lé, folyós barna méz, hosszút kortyoltunk belőle, de csak egyet, hogy mindenkinek jusson, és gyógyultunk tőle utolsó hójáráskor tél múltán! Én már akkor tudtam a mindenható gyógyír keverésének móduszát is, csak úgy, magamtól, populipiszkátusznak neveztem később, már a klastrom hidegében, mert mint tudod, a görög pisztin szó latinul megbízhatót jelent, és az a kenőcs megbízható volt, dehát ezt annyiszor elmagyaráztam a hájszentlőrinci szkóla minorban, amidőn a Szinonima szótár hexamétereitől és rokonértelmű szavaitól pihengettünk, persze oda sem figyeltél, hanem tücsköket rajzoltál Grammatikád margójára és halovány szép állatokat, amilyenek a valóságban sosem éltek. Emlékszel, mézem sűreje, édes? Szublektorunk szövegelését sem hallottad a tanításon, navigáre necessze eszt, hajtogatá, de te firkáidat javítgattad a ropogós papiroszon, és fölkiáltottál: grillusz!, és a szublektor megdicsért, egekig magasztalta a fejlődő tudást, a fejedbe zárt gazdagságos titkot, és tekintete falta a rajzok fölé hajoló szépséget, s nemcsak ő, hanem mindenki, mindenki szerelmes volt beléd, viráginda-ujjaidba, lassú, széles mozdulattal simították a lapot, sehol sem tapasztalt érzékkel simították furnérosra, hogy aztán könnyeden vonják rá a vonalakat, táncos angyal, szerelmesek voltunk a még épphogy férfiúivá formálódó gyereklábba, hosszú fényes izmait szorosan fogta a daróc alól minduntalan előbújó göcsörtös térd, igen, akartad ezt, az ölünket szaggató pulzálást, mint teszi a bájhölgy, midőn ura szobájának küszöbére lép. És folytatta tanítását a szublektor, lábait összeszorítva olvasott fölhangon, a szó fülünkig éppenhogy elért...Ébredj rá, hogy hibáztál, suttogá a perjel, miután vétkeimet meggyóntam, de ezt, ezt a reménytelen dezidériumot, amelynek hevessége órákra megbénított s olykor a lelkigyakorlat is fuccsba ment miatta, elhallgattam, az eltiporhatatlan, győztes gyönyört, amely bearanyozá napjaimat a klastrom morózus diszciplínájában, hallgatólag eltagadám, de ő tudta, mindünkről tudta, ő is... Föloldozás előtt a szenvedés gyönyörét dicsőítette Szent Domonkos és az eretnek útvezető közismert esetének példájával, amikor is szentünk a tövisbozót okozta sebek fájdalmában örömét lelé. Ennyi. És a bűnös kívánalom nőttön nőtt! Evoé! Szerelmem! Evoé! A te némaságod érzem? Valami úgy szíven ütött... Kolumbuszt említették kétszer is, a macskád lenne az? A hófehér, kékszemű? Rómából hozta Rézmán apát, furcsállottuk, hogy néked ajándékozta, mi okból, hogy-hogy... settegték a testvérek hosszúra nyúlt ábrázattal... Gyerekkorod eleven fénye szempillantás alatt kihunyt Rézmán apát cellájában, amit a grammatikádba rajzolt szörnyemberek is igazoltak még aznap, az enyémé pedig amidőn atyám augszburgi frentölésemet eltervelte. Kegyhelyünk népszerűsége oltotta ki. A hálatárgyak sudarasodó manufaktúrája. Atyám, Johannesz Küncsös mézesbábos, gyertyaöntő és (ambicionált) pecsétfaragó devóciós mesterségbeli avatottságának fölfelé ívelése. Emlékszel, ugye, a gráci Gregoriusz (csúfnevén Grögi) tört latinságára és még törtebb magyarságára, ahogyan a kegyhelyek lokuszának pontos meghatározásával és transzcendens hatásuk ismertetésével nyüglődött honunk egykor széleskeblű tabulájának egészét figyelembe véve, röhejes volt, amint ott hebegett (fenyítő)bottal hadonászva a lőrinci klastromiskola frissen választott lektorjelöltje, te nem – monstrumokat firkáltál akkor már –, de én, érthetően, fölfigyeltem a hebetelés ama szakaszára, mely díszhellyel illette a bátai bencések kolostorában őrzött és úrnapi misén a Szent Mihály-templom kiugró erkélyének magasából fölmutatott Szangvinisz Krisztit, a képrombolók gúnyolódásában Kabala Vért, de a lekcióban részesülők közül csak nekem adatott meg látni a táncos léptű előkanonokot a szálusz cölesztisz hipnotikus állapotában – repeső szívének kalimpálása a miseruhán is látszott a mellkas táján –, amidőn magasra emelte a természetfölötti erejű ereklyét, s merevre nyújtott lábbal és hegyesre emelt állal kilépett véle a bátai apátsági klastromból, melyet Szent Mihály arkangyal mellett Krisztus legszentségesebb teste tiszteletére szenteltek a wadtai dombtetőn. Az ok jól ismert: az Úr szentségének erejében kételkedő egyik itteni misézőnek még ezernégyharmincegyben úrfölmutatáskor megmutatkozott Krisztus vére és testének valamely részecskéje az ostyában – ezt a Vatikáni Kódex is jegyzi Petrusz Ranzánusz dominikánus püspök jelentése alapján –, Osvát volt a miséző neve, ha jól emlékszem, és elájult a látomástól, és a templomban a szerzetesek és a hívők s a koldusok is a jelenéstől megüdvözültek boldog kiáltásával estek transzba, mígnem a perjel hatódástól rekedt szava föl nem támasztotta őket, akik a szent jelet még fölocsudva is látták, ott van most is, monstranciája fölött hófehéren lebeg a Szent Vérrel vérző hosztia, láttam, fehér felhőben három csöpp szentséges vér, belekáprázik a szem... Áldott káprázat! Kételyem legyőzője!...Persze hogy Jenő pápa búcsúngedélyt adott, s ezzel totálisan megváltoztatta életünket, jól megéltünk a búcsúból, s nemcsak a bencések. Gregoriusz nem tudta pontosan, de én igen, hogy úrnapján évi tíz és negyven napi búcsú volt engedélyezett az ereklye fölmutatásán jelen lévőknek. Elképesztő grabecsolás! Hát még a keresztesbúcsúból! A politikai zarándokoktól! Lelki üdvösségért esedező ártatlanoktól és gazemberektől! Haldoklóktól és gyilkosoktól! És mennyi adomány fakadt a törökvészből! A fegyverforgatástól ódzkodóktól! A beszari gyáváktól! Ha nem álltál be keresztesnek s mást sem küldtél magad helyett legalább fél évre, a harc céljaira egy római zarándoklat költségének egynegyedét volt ajánlatos a bátai bencéseknek gubálni, hogy föloldoztass. A devótusok pénzéből élőknek viszont nem ez volt a legfontosabb, hanem az ereklye puszta látásának gyógyereje. Hogy fölmutatásakor többen is megvilágosodtak vakságukból. Tanúja voltam összetekeredett hűdéses gyerek aszott lábai kiegyenesedésének s vidám visongásának és futkosásának a templom üregesre kopott kövezetén. Sokan tíznapos lázból is kigyógyultak. Hasfölfúvódásból. Morbusz gallikuszból. Porbajból. Szüntelen szomjúságból. Febrisz putridából. Olthatatlan tiszitaszi-vágyból, amit egyszerűen csak izgatottságnak, ritkább esetben kóros perturbáltságnak neveztek. Meddő asszonyok hamarost szültek, mások makacs vérzése elállt. Alélt férfierő újraéledt. Megtollasodtunk. Apámnak beindult az ipar, teljes erővel ráhajtott, sok gyertya kelt el, búcsúfia mézeskalács – galamb, király s királyné, keresztes vitéz, nem győztem faragni az ütőket, bámulatos ügyességgel még a páncéldíszeket is kihoztam, meg a ló zablájának cikornyáit, és az a sok hálaáldozat ólomból! Végtagok és szívek. Pólyás baba, fül, szem, fog. A test összes része és szerve ízlésesen megmintázva. Bordóra tingálva gondosan. A módlijuk is a kezem munkája, öntésből még suttyó koromban mesterszintre képeztem magam egyre bővülő fabrikánkban. Akkortájt, a csúcs magasán szédelgő atyám filozófikus hajlamai szállóigévé terjedt mondásaiban jutottak kifejezésre, most is hallom: nincs édesebb az élvonalban maradásnál (nem harci élvonalra gondolt, csupán mesterségbelire, pacifista létemre e legtöbbször elismételt bölcsességért rettenetesen becsültem). Munkátlanság – keserű kenyér. A kiváló munka a legjobb útlevél. Etc., etc. Tizennégy éves voltam, amidőn magával vitt Budára Vince apát pecsétnyomójának kidolgozását végigfigyelni. Emberek! Micsoda habilitás! Hogy mire képes az ügyes timpárium-mester! Összevissza ver a szíve annak, aki látja, ahogy a mandulát kiönti! A mandulában templomunk gótikus hajója. Fölismerni! Az alsó szélen áll a monstrancia, a bátainak pontos mása, középütt az ostya lent két ponttal, fönt eggyel, ahogyan Osvát testvér látta és templomunk homályos távolából nékem is két ízben megmutatkozott. Addig éljek, én is megcsinálom, csak érjünk haza, lemásolom egy kőtáblára. Le én! Gerincemen hangyahad futkos, ingem hideg verejtéktől nedves. Magától jár a véső, serceg a mészkő, kész a keret – csonkolt faág – és a tábla közepén a kereszt a Krisztus urunk szent húsába hatoló szegekkel, hallom a csontok és ínek ropogását, mielőtt a fába hatolnának, kínok kínját okozom, nyögés, jajgatás, kapkodó lélegzet – enyém? Övé? –, furcsa, hogy nincs korpusz, nincs fej... a töviskoszorút kénytelen vagyok a kereszt aljára függeszteni, és a vízszintes száron – rögtön elájulok! –, két átlyukasztott kéz, csak ennyi, s a táblán mind az öt seb vérzik... Még csak a négy rövidítésjel... erőm elhagy, leejtem a vésőt, koppanására lázam újraéled, négy tükörbetűt vések s végül azt, hogy Johannesz, ennyit, alája a címerünk kellene, megint elakad az ék, újra kezdem, s csak harmadszorra sikerül. Mit gondolsz, Dáriuszom, mi áll a címeren elmosódva? No mi? A nyár! Tövében Jankó vitéz töpreng, mellette víziók, Nándorfehérvár Kapisztránó János naszádjával – mint tudod, a csata farigcsálásom idejéig rég lezajlott – és Lajos király tetemének kihantolása a Csele pataknál, tovább semmi, hanem én tettem hozzá a magaméból néhány szerényaprót, kard, máglya, lőfegyver, akasztófa, hóhérpallos, puska, hóhérpallos, akasztófa, repülő gépféleség, halálfej, sisak, csizma, bakancs, csizma, ágyú, horogkereszt (e krikszkraksz keresztnek indult vésőm alatt, de elformátlanodott, s Felix Nusszbaum nevű izraelita festőművész – egy Ausvic nevű város gyűjtőtáborában ezerkilencszáznegyvennégy augusztus kilencedikének hajnalán megölték – némálta el nevét és jelentését, rémülten ébredtem rá váteszi képességem erejére, Uramisten, csak nem én idéztem elő balga jóslatommal a soát, így nevezte az az ember, soa), katonasapka csillaggal, halálfej, haláltlövő jármű, halálfej, ennyi fért Szibinyáni Jank jelenései mellé. Sehol olyan kivételes kalácsütő! Téli Mamó és a lánykák mézes masszával töltötték és fűszereket szórtak a csonkoltág-keretbe, Krisztus sebeire és a látomásokra, miknek kifaragása oly nehezen sikerült, s ötödnap hajnalán szülőatyám az áhítatos szolemnitász utánozhatatlan mosolyával vitte a tenyérnyi krusztumot a visszhangos bátai klastromba, fölhoztam másodereklyének, mondta az atyáknak, és az atyák mézes pálinkával fogadták és ezüst tallérral bocsátották el, majd az ünnepi dezsönén megszabták az új búcsúfia árát, és fűszereink nevét találgatva és éhes tehenek bőgését utánozva sárga fogaikat ama tésztába vájták, mindennek tudtán hitem megbolydult s lelkem ismerete türelmetlenül marcanglódni kezdett, szúrós kérdésekkel bosszantám atyámat, mi több, a klastromba is föl-följártam a szerzeteseket eretnek célzásokkal ingerelni, ne csodálkozz hát, hogy szülőatyám hamarost jónak látta a bajt megelőzendő, úgymond, tehetségem kiteljesítése és a mesterségbeli tudás lehető legtökéletesebb elsajátítása céljából engem minél távolabbra, Augszburgba küldeni.

(Folyt. köv.)