Wilmelm József
Győző megnyugvása

Amikor Szabadfalvi Győző fölismerte, hogy beszorult a városba, akkor a kisgyermekkorában tudatába ivódott, a pásztormulatságokon emlegetett boldog szellemekhez fordult segítségért. Más kiutat nem látott. A városi, fémszínű szentélyek istenei még idegeneknek és főleg zordaknak tűntek. Elveszettsége ellenére egyet azért mindenféleképp tudott, a városban akart maradni bármi áron, de utálta azt, hogy tizenhatod magával egy nyolcágyas szobában nyomorgott, négy-négy órás alvási váltásokban.

Mivel még nem volt munkája, sokat téblábolt a korzón és a környékén. Nézegette a jókedvű lányokat, és mindig visszamosolygott rájuk. Tette ezt annak ellenére, hogy tudta, közeledik a határnap, amikor kihirdetik az ítéletet felette. Hálás volt azért, hogy a börtönőrök mindennap kiengedték.

Győző sokat nézte a nyugati fajta, sietős embereket is, de nem értette őket. Ilyennek látta korábban az éjjeli álmukból felriasztott, az általa ellopott, elterelt és izgatott szarvasmarhákat is. A bezártság, a nyugatiak halaszthatatlan azonnalisága mellett, a városban még egy jelenség zavarta irritálóan. Megszokhatatlannak találta, hogy minden utcában, aprópénzért, hivatásos beszélgetőasszonyokat dolgoztattak. Sőt, volt egy falubéli férfi ismerőse is, aki lágy hangjának, nőies arcvonásainak köszönhetően szintén ezt a munkát űzte, nőnek öltözve. Győző botrányosnak tartotta mindezt. Értetlenül állt e talány előtt. Sehogy sem kapiskálta, a város vezetősége miért törődik azzal, hogy valakik helyettük pár jó, kedveskedő szót váltsanak a járókelőkkel. Miután megtudott ezekről az asszonyokról ezt-azt, leginkább azt furcsállotta, hogy a nőket munkaidejük kezdetén alaposan bedrogoztatták, akik ettől féktelen műéletörömmel és gondba ejtően fesztelenül tereferéltek az utcán. A városlakók pedig hagyták magukkal megjátszatni a kedélyesség látszatát.

Pont mire kezdte kiismerni magát a központban, elérkezett a határnap is. Győző megtudta, maradhat a városban, de ezért megvető munkát kell vállalnia. Az ítélethirdetés alatt a pásztor-mulatságok boldog szellemeihez fohászkodott. Az égiek segítsége nem maradt el. Hamarost szép fizetést kapott és egy kétágyas szobába helyezték, amelynek saját fürdőkuckója volt, míves porcelánkancsóval, mosdótállal. Csak a munkája nem tetszett neki. A beszélgetőasszonyok felügyeletével bízták meg. Azonnal be kellett kísérnie azokat a nőket, akiknél láthatóvá váltak a jelei annak, hogy a drog hatása alábbhagy. Ezek a bódulatlan szerencsétlenek ilyenkor mindig komor, panaszos témákkal rukkoltak elő, amivel a felhőtlenséget kergető hallgatóikat rögvest feldühítették. A szinte sokkos állapotba került beszélgetőnőket Győzőnek azonnal vissza kellett ráncigálnia a valóságba. Hamar rájött, hogy élettörténetének elmesélésével ezt remekül meg tudja oldani. Ettől vált hatékonyabbá ebben a munkában, a többiekhez képest.

Mivel kiválóan végezte a dolgát, egy másik hálószobába és emeletre helyezték át. Itt ugyan négy másik társával osztozott a helyiségen, de ez már lakosztálynak hatott a tuskabinos fürdőszobájával és az aprócska teakonyhájával. Az igazi meglepetést mégis az jelentette, hogy ennek a szobának végre ablaka is volt, pazar kilátással a vágóhídra. Győző élvezte a kissé állatszagú, de mégis friss levegőt. Örült annak, hogy szabad idejében a leölt állatok vonaglását nézegethette. Rájött arra, hogy ez milyen szép. Ismét boldog volt! A régi pásztormulatságok jelenetei jutottak újfent és újfent az eszébe, miközben foszlani kezdtek a gyermekkatonaként elkövetett vérengzéseinek emlékei. A vágóhíd visító állatainak vergődése ártatlan játéknak tűnt immár korábbi életéhez viszonyítva. Az apránként kialakuló megbékélés önmagával, a beindult mély megtisztulás folyamata életerővel töltötte el Győzőt. Egy csöppet sem bánta, hogy végül is beszorult a városba.

Miután feléledt lelkében az emberek iránti bizalma, a szobatársaival is összebarátkozott. Két hét alatt ismét a felszínre került korábbi kiváló humorérzéke. Szabadfalvi Győző teljesen oldott hangulatban ünnepelte meg barátaival a tizenötödik születésnapját. Elfogadták a múltját. Ezt is megköszönte gyermekkora boldog szellemeinek, és végre fölakaszthatta magát!