Wilmelm József
Lassan egyszerűbb

Miközben a hunyorgás abszurditása velem hencegett, a világosság precízen elmászott az arcáról. A somfa mézsárga virágai önmagukba olvadtak, az alakja pedig beleveszett a gyérülő fénybe.

A letűnt bálványok megcsonkított árnyékában találkoztam vele először. Fő hajtóereje, hogy olyan, korábban megszédült, méltóságteljes emberekkel beszélgessen, akik festetlen szavakkal csattannak fel olyankor, amikor nyomorléttől izzadó személyekkel találkoznak. Ahhoz képest, hogy milyen sűrű tömeg vesz közre, kiábrándítóan kevés azon embertársai száma, akik bevállalják a vértelen valóságot, és leteremtik a boldogtalanokat. Nem kedvelem azokat, kik a fohászaikat átokká formálják!

Unom látni a kirakatablakok előtt az idétlenség megmeredését, ahogy egy-egy polgári tükörkép a gerinctelenségbe csapódik bele, és dagadtra hizlalja a közhasznú lakossá való asszimilálódást. Bár mindenki felhasználható a mai magamutogatós és sikk szabálytalanságok világában, érzem az ellaposodást, a mosolyok nincstelenségét. Előszeretettel fogadkozom ilyenkor, de a meztelen szűkösséget látva inkább alámerülök a zökkenőmentes iszonyokba, minthogy harcoljak. A csatabárdom nyolcvankét centiméter hosszú, de sohasem használtam még magatartásminták szabásához. Most is tétlenül várom a másképp lesz idejét, de amióta beléptél hozzám, általad tudom csak felfogni igazán, milyen az, amikor valakinek felszívódik az illata, és üres szemgödröket hagy maga után a pirkadatban.

A semmi jelentősége abban van, hogy nagyjából százszázalékosan kiirtja a mítoszteremtéshez szükséges késztetést az emberekből. Ehelyett mi halandók otromba gépzaj és aranyló műfény közé zárjuk a serdülő derűt, korhadásra ítélve azt. Mifelénk a lelkek történetei vízbe hullott rothadó gyümölcsök. A sodrás is öngerjesztett. Ősi legendáinkban pelenkáztatott hősök készülnek a nagy összekucorodásra. Bajnokaink a sorstól lopkodják a szennyezett álmokat. Szorosabb kapcsolatot csak a sajnálkozás bonyolításával ápolnak, azt is kapkodón. Ezért van az, hogy amikor hozzám beszélsz, szeretem, ha lassan peregnek szavaid, hogy áthevíthessenek. Adomáid nem mesterségesen ízesítettek. Karakánul szikessé leszek tőlük. Szinte átemberesedek.

Amikor nézlek, folyamatosan visszapenderül rám hétköznapi tekinteted. Ha már egy kicsit is más vagy, boldogan hagyom belefagyni arcod megugró mozdulatait a kezdeményezésbe. Ami kicsapódik két ember között ilyen helyzetekben, az ormótlan mennyiségű. Belső feleszmélésként szokták dekánként adagolni ezt az érzést a bölcsek. A talpamtól a fejem búbjáig szaladgál az áldás bizsergése, ha eljutok veled idáig. Szinte észre sem veszem már, hogy a bálványaim megpattantak. Jó, hogy jöttél, másképp elvesztegetem magam csökevény fétiseimben. Megtanítottál elhanyagolni az illúzióimat. Látod, a harangokat elnémítottam, az ajtókat kitártam! A megszelídülés igencsak látványos. Ugye?