Gergely Tamás
Üzenet Zentára

Vadmalac a barátjára gondolt, költő az illető, mit küldhetne neki… Egy verset? Vagy az van neki…? Egy rúd szalámit? Azon töprengett, ő minek örvendene a legjobban?

Megtanácskozta Malackával a dolgot, megegyeztek abban, hogy ajándéknak még mindig a szó a legszebb.

Jó. És hogyan küldje… Gondolatban még nem lehet… Most először tartotta jónak, hogy elérkezik az idő, amikor beépítenek egy csipet az ember szervezetébe… Aztán azzal jókívánságokat küldhet, üzenetet kaphat, à jour maradhat, szinte ha akar, ha nem.

Eljátszott mégis a gondolattal. Hogy ő a távolba… Azaz, hogy a távolt közel hozza… És rögtön megijedt. Hiszen a szó érzékeny jószág… Mi történik akkor, ha bántják? A szót. Kifordítják.

Itt van például az „alma” szó. Az neki itt, Tölgyesen azt jelenti, hogy ízes nyári alma, amibe öröm beleharapni, csurog máris szája szélén a kívánság. Ám elég, ha Dalmátföldig valahol szúrós szemmel vizsgálják, éles nyelvvel megvágják, kicsavart etikával félremagyarázzák. Mi marad belőle? Egy rothadt alma, egy nem kívánt, félreértelmezett szó.

Vadmalac szájában megsavanyodott az íz, megkeseredett az öröm.

Úgyhogy maradt otthon, Tölgyesen. Kisszékén a szép, ám el nem küldött gondolattal.