Sinkovits Péter
[Senki többet]

– Rendezgetnénk az emlékeinket, miként évfordulókon szokás, bár utólag nem könnyű eldönteni, mi tekinthető hitelesnek, ráadásul közölhetőnek is; előfordulhat, látomások világítják be mindazt, ami volt, így megbicsaklunk az önismeret felé vezető rozoga lépcsőkön. Az igazság mindig megdöbbent. Olykor elszomorít. Leegyszerűsíti a megfejtést. Máskor viszont a tapsot csak a megéltség árnyéka fogadja, ő pedig olykor hamisan szónokol, akaratlanul is, képtelen különbséget tenni az érvényes és a lelkiismeret visszakozó szépítgetése között. Gyakran csupán azt ismételgeti, ami hiányzott, holott jelen időben az távlattalan, jelentősége csak utóbb érlelődik, de ez már inkább szemrehányás, vagdalkozás. A megtörtént nem értékelhető át, legfeljebb átértékelődik. Ami nem ugyanaz.

– Segítenél végre?! – vágott közbe Doris, idegesen lapozgatva a térdére helyezett jegyzetfüzetben.

– Kezdetben úgy gondoltam, elegendő, ha összeszedettebben, célratörően szervezem meg az életemet – mondta Bertold. – A kísérletező, a világra ismét rácsodálkozó friss szemével széttekintve. Persze: bölcsebben és lázadóbban, mint a félbemaradt szakaszban.

– Ez mikor tudatosult benned?

– Amikor egy étteremben véletlenül az üres tányérba ejtettem a szemüvegemet.

– Folytasd!

– Korábban mindenütt és mindenben jelen voltam ugyan, legalábbis részben, mégis valamilyen fokon, s ez egészen jól funkcionált. Amíg rá nem untam. Nyilván a fogyó évek miatt is. És lassan felsejlett előttem, mivel eltölteni a második félidőt.

– Tehát?

– Első lépésként függetlenné kell válnod a korábbi időbeosztásodtól. Mert az ismételt lehetőség választását nem adják ingyen, az bizonyos szigorúságot feltételez.

– Ez megint egyfajta abroncs lenne?

– De ez már vállalt abroncs – s ez nagy különbség! Persze, hasznát veszed a már megszerzett ismeretanyagnak, tapasztalatoknak és felismeréseknek, ám közben számot kell vetned, melyek voltak az elképzeléseid, az álmaid. És hol találod a szilárd támpontokat.

– Felsorolnád az utóbbiakat?

– Szabadság és idő. Ez a két ajándék.

– És aztán?

– Szerintem mindenképpen szükséges kijelölni egy új, fix pontként szolgáló rendkívüli elemet, amely eddig kirekesztődött a lehetőségek köréből. Vagy valamilyen kulcsszót. De lehet az egy kiválasztott tájegység is. Esetleg egy adott dallamos nyelv, amelyen – ha összejön a népes család – mindenki egyszerre beszél. Ezt követően már hatalmas erőt érezhetsz magadban; mások ezt élő energiának mondják, én inkább a várva várt azonosítás szerencséjének nevezném. S csupán arra ügyelj, hogy az önbecsülés és az illúzió játékai ne kerüljenek túlsúlyba. Ekkor az ilyen függőség már luxus; torzít és leköt. Semlegesít programokat, homályban hagyja a tudattalant, és tovább vonszolja a dilemmákat.

– Ezt nem egészen értem.

– Talán még túl fiatal vagy hozzá. Maradjunk abban, hogy a kegyelmi állapotban nincs számolgatás a dátumokkal, és szükségtelen a terveidet „valamihez” mérni, vagy tovább alakítani magadon. Mondhatnám: korábbi fontos dolgaink súlytalanná válva engedélyezik a kiigazítást, a természetes elrendeződést. Szétvagdosva a rád csipeszelt zsinórok. Csak ráadás, ha mindezt átlengi még a titok ereje. S meglásd, utadból a hegyek elmozdulnak...

– Szépen szólsz, de mindebből mit jegyezzek le?

– Talán azt, hogy a most folyó esztendő izgalmasnak és tartalmasnak ígérkezik. Római út, eljönnél velem?

– Erről majd később...

– Nos, Szondi Lipót szerint az ember sorsa alakítható, „cserélhető, mint a fehérnemű”.

Doris felnézett a jegyzettömbből:

– Most melyik Bertold vagy?

– Aki megpróbál őszinte és értelmes válaszokat adni.

– Mit tanácsolsz tehát?

– Bánj ügyesen a vagyonoddal. És velem is.

Doris kávét főzött, bekapcsolta a rádiót, kivasalt ruháit a díványról a szekrénybe rakta, szellőztetett, majd visszaült a helyére.

– Mi okozta a leállást?

– Egy szakítás, majd anyám halála. És a tengerhiány. Tartott is mindez, hosszú időn át, mígnem rájöttem, belülről kell indítanom, átgondoltan és hittel, a félelem kiiktatásával. Nem másokra rakva a terheket – s akkor már a kaland játékossága is vállalható.

– Ezért nem utasítottad vissza az ügynök felkérését?

– Pontosan.

– Miről vagy elkésve?

Bertold hosszasan gondolkodott:

– Utólag tekintve semmiről. Fontosabb azonban, ami következik. Az én leendő szabadegyetemem súlypontja pedig a gondolkodás művészete.

– Ez egy kísérlet lenne?

Bertold felemelkedett, az ablakhoz lépve kilesett az utcára, majd félfordulatot téve halkan visszaszólt:

– Annál azért valamivel több.