Verebes Ernő
Gömbérzék

„Mert ti képesek vagytok arra, hogy sivár napokon, ábrándjaitokból könnyű habot verve, s azt angyalporral meghintve, egy magatok feletti valóságból táplálkozzatok, akár púpjából a teve.” (Az Úr)

Az előadás szünetében nem ment be az öltözőbe, inkább leült egy kicsit a takarásban. A rendező az ügyelőpultnál egy válófélben lévő színésznővel beszélgetett. Légfrissítők halk zúgása hallatszott a homályban, azután minden elcsendesedett.

Ismét felgördült a függöny, és – oh, irgalom atyja, ne hagyj el! – egyszerre csak önmagát látta, amint diadalmas fényben, szemérmén fügefalevéllel, ott áll a tapsviharban. A lassan elcsendesülő közönség, a jövő emberisége végeláthatatlan sorokban ült és várakozón tekintett rá. Mintha meglökték volna, beszélni kezdett.

– Az elíziumi mező folyamatos újraálmodása annak köszönhető, hogy alvás állapotában jelentős mértékben csökken a vázizmok terhelése, és erőteljesen fokozódik a nyáltermelés.

Ezt kell mondania? Megköszörülte a torkát.

– Ha a „minden olyan, mintha az volna” tévképzete uralná elménket, a fogalmakat összekevernénk tulajdonságaikkal. A kés belevágna saját pengéjébe, a szappan mindig tiszta lenne, a színpadon nem léteznea fehér meg a fekete, és a halál előbb-utóbb könyörtelenül végezne magával.

A nézőtér néma értetlenségbe borult.

– De képes-e erre a halál? – tárta szét a karját, miközben úgy mosolygott, akár egy töklámpás – a mindenségit, hát képes-e a halál megdögleni?
– Hogy képes-e? – zúgott fel a jövő emberisége.
– Az öröklétnek semmi köze az álmokhoz – folytatta egy kicsit nagyobb önbizalommal. – Az emberek többsége akkor csöppen vissza a valóságba, amikor saját magának csak a hűlt helyét találja. A testi léttel együtt a káprázat is elpárolog. Szárnyra kel a reménnyel, miszerint egy végső elalvást követő végső felébredés után nem kerülünk a süllyesztőbe, mint a három napos babfőzelék.

– Enni is kell, menni is kell! – harsogta a jövő emberisége.

Két dolog zavarta: egyrészt, nem tudta, hogy amit mond, az már a szerepe, vagy csak álmodja az egészet. Másrészt, hogy lehet az, hangos felkiáltásokkal folyton félbeszakítják őt? Ráadásul az is feltűnt neki, hogy a nézőtéren egy komoly, anyukaszerű nő egy almát dobál felfelé a levegőbe, s mindahányszor elkapja, azt mondja: alma.

– Netán beszélni tanítana? – fordult meg a fejében.

A nő újból elkapta az almát, de most nem mondta, hogy alma, csak kérdőn felkapta a fejét, és úgy nézett a férfira, mintha meg akarná enni. (A férfit).

– Sejtettem, hogy magában ott lapul a vadállat!
– De hol itt a félreértés? – kérdezte kórusban a jövendő emberiség hímnemű része.
– Ott, hogy a nőben a vadállat nem lapul, hanem ágaskodik!

Az erre következő tetszésnyilvánítás meghaladta a színházban szokásos kereteket, miközben az emberiség nőnemű része vészjóslóan hallgatott. A komoly, anyukaszerű nő szájából hegyes farkasfogak villantak elő.

Ő, akár a pápa, békítőleg emelte fel mindkét kezét. Az ügyelőpultnál a rendező a válófélben lévő színésznő vállát ölelte, miközben a vigasztalás meleg-viaszos hangján duruzsolt a fülébe. Akkor hirtelen elvakították a reflektorok, de az is lehet, hogy egy kisebb üstökös vágódott be odafentről. Már a színpadon feküdt, amikor ismét magához tért. Az oldalában erős fájdalmat érzett, és almák táncoltak a szeme előtt. Érezte, nincs egyedül.

– Ki lehet ez? – tapogatta meg a mellette pihegő meztelen testet.

Abban biztos volt, hogy egy nő – nem a komoly, anyukaszerű nő, és nem is a válófélben lévő színésznő.

Dühös tanácstalanságában egy kört rajzolt a levegőbe, majd függőleges irányban áthúzta egy egyenessel, mintha ketté vágta volna.

– Ennyit a feleségről.

A gyomra folyamatosan korgott,miközben gyöngyöző homlokát an ő fenékig érő hajába törölte. Feszült csend következett.

– Tudja, milyen alakú a kerék?
– …
– Mint egy alma, amire rálépett egy elefánt. Most már tudja.

Elszomorodott, miközben látta magát szomorúnak lenni.

A nézőtérről itt-ott kuncogás hallatszott.

– Szerintem ez nem nevetséges. Egy elefántot a legmerészebb álmaikban sem tudnának elképzelni – fordult ajövő emberisége felé.

A jövőt egyébként úgy képzelte el, mint egy elefántot, mely feléje dübörög, csak ő még nem tudja, mi az. Valami furcsa késztetéstől hajtva, a mellette fekvő nő domborodó fenekébe harapott. A kocka el volt vetve.

És akkor az ott megmozdult. Mondhatni, egy pillanat alatt magához tért. Ájulás volt, nincs. Erre énekelni kezdett neki, de:

– !!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!
– Jól van, ne visítozzon, nem bántom!

Nagyon kevés választotta el attól, hogy vigasztalólag fölé hajoljon, de aztán meggondolta magát. Inkább úgy tett, mintha újból elhelyezkedne az életet jelentő deszkákon.

– Énekeljen neked az ördög!

Így zajlott az első sikertelen próbálkozása Évával, miközben a jövő emberisége, bátorítólag, Ádám nevét skandálta.

Két pont között a legrövidebb út nem járható. Hörögve, köhögve, a színpad közepéről az ügyelőpult felé tántorgott, és miközben levegőért kapkodva, kigúvadt szemekkel egy pillanatra a közönség felé fordult, azt kellett látnia, hogy azok ott lent még fel sem fogták, hogy ez nem játék, hanem már a kegyetlen valóság. De mielőtt összeesett volna, ott termett mögötte valaki – talán az ügyelő, a jóisten aranyozza be a nevét – és szegycsontja alatt összekulcsolt karjaival akkorát rántott rajta, hogy a félrenyelt almacsuma a második sorig repült, ahol azt egy komoly, anyukaszerű nő kapta el, két kézzel.

Levegő után kapkodott, és igazi könnyekkel küszködött.

Függöny következett.

A következő szünetben a rendező és a válófélben lévő színésznő a függöny mögötti ügyelőpultnál már az előadásról beszélgettek. Közben az emberiség, nyilván saját jövőjét keresve, kezdett felmászni a színpadra, de az ügyelő visszaparancsolt mindenkit a helyére.

– Érti? – bámult a válófélben lévő színésznő arcába a rendező. – Az emberiség reményeÁdám, Éva szövetségese, és Éva Lucifer szövetségese. Vagyis, az én barátom barátja ugyanaz, mint az én ellenségem ellensége. A tudás pedig az öncélú érvényesülési szándék egy formája, semmi több. Az eredendő tudást régen elfelejtettük, nem úgy, mint az eredendő bűnt! Vagy tévedek?

De a válófélben lévő színésznő nem válaszolt, mert gyanította, hogy a kérdés becsapós.

– Igen, tévedek. Látja, nem figyelt elég jól! Eredendő tudás, és eredendő bűn: ez a kettő bizony ugyanaz.

A házasság mint feltételekhez kötött érzelmek intézménye a mindkét irányban pozitív erkölcsi szempontok által közelítő, jobbik esetben ellentétes nemű emberek mérleghintája. Azt, hogy ennek a nagyon is érzékeny mérlegnek a mutatóját ma is Lucifer kaján tekintete irányítja, sajnos még mindig nem mindenki tudja. Az ördögi ábránd tovább hódít.
De vajon hol az isteni?

– Becsukódik már a szemem – motyogta Évához simulva, s ekkor az Úr megteremtette számára a csendet. Nem azt, amely minden előtt volt, hanem a létező világ csendjét. Egy jóllakott csendet. Álma már a szárnyát bontogatta, amikor kellemes hang ütötte meg a fülét.
– Jó estét kívánok, a színpadon. Az ember tragédiája, első figyelmeztetés. – Álmodj, Ádám – suttogta az Úr –, a rémálmok is álmok!

Semmi sem mozdult, a teremtését ki sem heverő, fiatal világmindenség is aludt még. De azt, hogy magát Ádámot álmodta-e, vagy Ádám álmodta a világmindenséget, ma sem tudja senki. Mindenesetre Éva arra riadt fel, hogy élete párja hegyeket görgetve horkol. Hegyes kis könyökével oldalba is vágta őt, mire Ádám felordított. Frissen begyógyult sebe, ahonnan az az egy szál borda hiányzott, újból felszakadt, jelentős vérfoltot hagyva a nászágyon. Egyszerre ültek fel, s merően egymásra néztek. (Éva, közben a foltra is odasandított). Odafentről égzengésszerű, tompa moraj hallatszott.

– Miért kellett… – kezdte volna Ádám, de Éva, mutatóujját ajkaihoz emelte, és a fejét ingatta. És Ádám érezte, hogy akkor és ott, ők ketten már nem ugyanazok egymásnak, mint akik addig voltak. Mert megjelent közöttük valami, amire Éva felfigyelt, és ő, Ádám, nem látta, mi az. Nem értette, mire figyelhetett fel Éva, mert fogalma sem volt arról, hogy neki bármit is észre kell vennie. Bambán bámult maga elé. Valami zöldszínű, finom feszültség remegett a levegőben, melynek hatására egy idő után ismét felhorkant a gyomra, hímvesszője pedig lustán megmozdult a lába között.
– A szexuális éhség! – pattintott elégedetten, felismerve testének immár jól látható igényét, s mivel néhány nap után amúgy is kezdte kellőképpen idegennek érezni Évát, szépen, módszeresen maga alá gyűrte.
– Előbb a küzdés, aztán maga! – suttogta elégedetten a fülébe.

Ahogy a színpadon halkulni kezdett a fény, csendes derengéssel vonva be az egymás mellett félálomban szuszogó emberpárt, Ádámban megszületett a felismerés, hogy ami elkezdődött, annak vége is lesz.

A jövő emberisége némán szorongott a nézőtéren.

Váratlanul, valami furcsa féltés kerítette hatalmába. Kereste azt a valamit, ami túllendítheti ezen az áldatlan állapoton.

– A szerep megvár – gondolta – de Ő?

Innen-onnan jóindulatú füttyögések hallatszottak, majd az ellenállhatatlanul hömpölygő taps. Az előadásnak vége volt, a függöny lassan ereszkedni kezdett.

És akkor megtalálta, eszébe jutott… De jóvátenni már semmit nem lehetett. Az ősszülők menthetetlenül eltűntek az emberiség szeme elől.