Úgy, mint egy pilóta, aki szárnyal…
Bogdán Józseffel Sinkovits Péter beszélget

Sinkovits Péter: Köszöntjük a megjelenteket! István az imént harminc évet mondott, hát én is ugyanezt a számot említeném. Harminc esztendő ismeretség, de azt hiszem, nyugodtan mondhatom, barátság fűz Bogdán Józsefhez. A Jóska mindig itt, a bánáti oldalon teljesített szolgálatot, egy időben egészen közel, és akkor gyakran megjelent a különféle irodalmi rendezvényeken, általában zEtna-esteken is. Aztán volt egy időszak, amikor csak a kanizsai írótáborban találkoztunk. Volt egy olyan, a kilencvenes évek közepe tájékán, amikor a háborús időszakban megszerveztek nekünk egy felvidéki körutat. Kettőnkön kívül Cs. Simon István meg Fehér Kálmán volt ott. Az én Jugo 45A-s kocsimmal mentünk, akkor is november volt, de akkor már egy kicsit havazott. És volt olyan időszak is, amikor csak hírek érkeztek Jóskáról, egyet hadd mondjak el. A Jóska átjárt egy Miro nevű fodrásznőhöz, aki eléggé jól tud magyarul, de hát a betűkkel kicsit gondban van. Egy ízben kapott egy szilveszteri üdvözlő lapot: „Kellemes karácsonyi ünnepeket, boldog új évet!”, és nézi, de az aláírást nem tudja kisilabizálni, úgy olvassa, hogy „a Playboy”. A képeslapot föltette a kredenc tetejére, mit is kezdhetett volna vele. Aztán elmúlt néhány hét, jött a Jóska hozzá „frizurát csináltatni”, és kérdezi, hogy a képeslapot megkapta-e. Milyen képeslapot, kérdezte Miro. Akkor esett le, hogy mi van rajta. Levette a kredencről, és akkor látta, nem „a Playboy” az aláírás, hanem „a plébános”. Aztán komorabb hírek is érkeztek mostanában, sajnos pl. a dialízisről szóltak, de hát ez is az élethez tartozik. Annál is jobba örülök, hogy most megjelent, és hogy itt van.
A harminc év, három évtized alatt tizennégy könyve jelent meg. Most jelent meg a tizenötödik, a Fórum gondozásában: a Még utoljára című. A könyv az imént érkezett hagyományos módon, gépkocsival. Azt vártam, esetleg drónnal küldik majd el, de hát úgy látszik, hogy azt kockázatosnak tartották. Jóskám, amikor elkezdted írni a verseket, akkor föltételezem, hogy nem arra a címre gondoltál, hogy Még utoljára, hanem jöttek a versek. Végül miért ezt a címet választottad?

Bogdán József: Amikor belekezdtem ezeknek a verseknek az írásába, én tényleg úgy éreztem, hogy még utoljára. Pancsovai plébános voltam, párhuzamosan Torontálvásárhelyen és Ópáván is szolgáltam. És már akkor éreztem, hogy gyöngülök, valami bajom van, és ez szokatlan volt, azt kérdeztem, Istenem, mi történik velem? És időközben meghalt a nővérem, akit nagyon szerettem, és azt vettem észre, hogy szembe jön velem a halál, hogy jó elgondolkodni kicsit a betegségről, a halálról, habár azt éreztem, koromat tekintve, még nem vagyok a halál előszobájában, de mégis ezt a címet adtam, mert ki tudja, mire lesz-e még időm, vagy meddig tart ki az erőm. Most is alig van erőm beszélni is, de azért elmondom, hogy ezt tiszta szívemből és őszintén így éreztem akkor Pancsován, hogy ezt a címet kell adnom, ha őszinte akarok lenni. És nem örültem én sem ennek a címnek, de már megtanultam, amikor hatvan évet mikor betöltöttem, hogy eljött az ideje az őszinteségnek, és le kell vetni az álarcot. Egy kicsit úgy éreztem az elmúlt évtizedekben, hogy álarcot viselek. Én vagyok a pap-költő, mindenhol szeretettel fogadnak, de az ember, amikor egyedül marad, és ha tükörbe néz, akkor látja, az elmúlást, a mulandóságot. És ahogy Gárdonyi Géza gyönyörűen leírta: „Minden fakul, minden romlik, / Márvány vár is összeomlik. / Bíbor leplek ronggyá málnak, / Dicsőségek füstbe szállnak”. És rámutat a Bibliára, hogy csak ez az egy könyv nem tér porba. Hát az egész életemben a Bibliát tartottam a kezemben, és éreztem a súlyát, éreztem a Biblia igazát, hiszen én negyven éve pap vagyok. És ez egy beismerő vallomás is, hogy se a költészetet, se az egyházi hivatást nem lehet színészkedéssel, szerepjátszással megoldani, végigcsinálni. Asszem, hogy egy jó barátom mondta azt, hogy: „Tudod rájöttem arra, hogy végighazudjuk az életünket.” És én is úgy érzem, legalább mostanáig úgy éreztem, hogy ez a „végighazudjuk az életünket”, mennyi igazságot tartalmaz, hiszen rám sokkal nagyobb felelősség hárult, azáltal, hogy negyven évvel ezelőtt az oltár elé térdeltem és fogadalmat tettem, mint az olyan emberek, akik eljárnak a templomba, és az egyházzal nincsenek olyan szorosan ölelésében, mint jómagam. És ez váltotta ki belőlem azt, hogy én most megírok egy könyvet, és elmondom magamról az igazat, és úgy érzem, hogy hát sikerült is ezt elmondani, mert mindenki életében eljön az a pillanat, amikor azt mondják, hogy: „Stop, tovább nem mehetsz, valljál színt!”, és az én életemben sokszor volt ilyen. Ez olyan mint egy nyilvános gyónás, de azt is el kell hogy mondjam, hogy sokszor tévedtem zsákutcákba, és csak már a zsákutca felénél éreztem azt, jöttem rá arra, hogy nem jó úton haladok, de tovább folytattam az utat. Hát ezért adtam ezt a címet a könyvemnek, hogy „Még utoljára”, de azért ezt már őszintén, szívből és szeretettel. Az egyházaskéri könyvbemutatómon mondtam el ezt először, most pedig a zentaiaknak mondom el másodszor, mert én zentai vagyok. Zentán születtem, és úgy érzem, hogy a szülővárosomban nem játszhatok szerepet, úgy ahogy eddig tettem. Nem mindig persze, nem voltam én azért olyan rossz pap, rossz plébános, de sokszor nekimentem a zsákutcának, ahogy mondtam, és sokszor éreztem az ürességet, a lelki megtorpanást, és sokszor így, rutinszerűen mutattam be a legszentebb áldozatot, amit tiszta szívvel és lélekkel szabad csak bemutatni. És egy pap nem csinálhat semmit rutinosan. Most, hogy zárt otthonban vagyok, tehát nem mint észben, hanem mint testileg meggyengült ember, itt, Kikindán, hétköznap és vasárnap is mindig csak két hívő van a kis kápolnában. És megtanultam, hogy két embernek is ugyanolyan szeretettel kell beszélnem, mint amikor tele van a templom. És ez egy nagy iskola a számomra, hogy most Kikindán az idősek otthonában vagyok nyolcvanéves emberek között, tolókocsis emberek között, elfekvő emberek között, akik várják a halálukat, és naponta találkozom velük. És rá kell döbbenjek arra, hogy ők is az én testvéreim, ők is Isten ékszerei. És ami szép itt az otthonban Kikindán, Nagykikindán, az hogy vannak kilencvenöt, hat meg száz éves nénikék, akik sétálnak az udvarban, és gyönyörködnek az őszi virágokban, és televannak életenergiával. Hát ők adnak nekem most erőt, ezek az idős nénikék, bácsikák, akik nem katolikusok, nem hívők, nem járnak templomba, a katolikus papról csak azt tudják, hogy nem nősül, egyébként más tudásuk az egyházról nincs. Hát ez az én feleletem az első kérdésedre. Egy kicsit hosszabb, mint amit gondoltam.

S. P.: Egy kérdést kihagyok, említetted a gyónás szót. Voltaképpen azt kérdeztem volna, hogy ez a kötet alapjában véve egyfajta gyónás-e, mellesleg rendkívül jó kötetnek tartom, és úgy érzem, hogy valóban itt valahol végül is az ember elérkezik egy olyan korba, ahol már számadást kell készíteni. Nálad ez a számadás hogyan csapódik le a versben?

B. J.: Hát egyfajta számadás, és ahogy mondtam nyilvános gyónás, ugyanis én voltam Magyarszéken egy zárdában három héten át, ahol a gyónás úgy néz ki, hogy a nővérek letérdelnek egymással szemben, és név szerint kérik a bocsánatot, hogyha valakit megbántottak. Most én is úgy érzem, hogy én is szinte név szerint kérem azokat, akiket hosszú papi hivatásom alatt megbántottam, mert volt ilyen is, bár én megpróbáltam mindig kedves, szimpatikus lenni a hívek számára. Ez nem volt álarc, iskolában is tanítottam, én mindent megtettem azért, hogy a gyerekek szeressenek. Hát nem tanultak meg semmit. Fél óráig tartott az, hogy beérnek az osztályba, leülnek, és akkor kezdenek figyelni rám, hogy mit mondok, de akkor már csengetnek. Tehát ez is egy hiba, az én bűnöm, hogy nem úgy tanítottam a gyerekeket, ahogy kellett volna. És aztán van egy versem itt, ebben a kötetben, ami konkrétan végigkísér egy eseményt, ami harminc vagy negyven évvel ezelőtt történt. Nagyon magányos voltam, és a Magyar Szó ismerkedjünk rovatába beküldtem egy levelet, hogy megismerkednék kisebb testi hibás hölggyel...

S. P.: Könnyen megtalálod ezt a verset?

B. J.: Hát nem, nem találom meg.

S. P.: Mert az egy nagyon-nagyon jó vers.

B. J.: Lehet, hogy ha még sokáig ülünk itt, akkor...

S. P.: Te mondjad, én megpróbálom megkeresni.

B. J.: Tehát beírtam, hogy „kisebb testi hibával” satöbbi..., és jelentkezett egy hölgy, és én elmentem hozzá Csantavérre. És amikor megjelentem ott, nem voltam olyan csúnya ember azért, akkor még fekete hajam volt, és szerettem volna látni ezt a hölgyet, azt gondoltam, hogy az egyik lába rövidebb, a másik hosszabb... Vagy esetleg vak, de komolyan, én mindig azt gondoltam, hogy én nem vagyok méltó arra, hogy valakinek a férje legyek, legfeljebb csak egy testi hibával rendelkező hölgynek. És ahogy ott leültetett az anyja, mindjárt jön a lányom, hát nem jött a lány, hanem úgy tolták be tolószéken. És akkor az első gondolatom azt volt, hogy nem baj, ha tolószék, akkor majd együtt nézzük a tévét, majd beszélgetünk, átbeszélünk egy filmet. De utána mikor eljöttem, és ez fáj legjobban, hogy akkor már úgy érzem, hogy akkor már tudtam, hogy talán az életben soha többet nem fogunk találkozni, de ezt a lány is tudta. És elbúcsúztunk egymástól, és valóban soha többé nem találkoztunk, és akkor hát én ezt versben megírtam, hogy ez nekem mennyire fáj. Most tényleg jó lenne ezt a verset felolvasni, de aki majd megszerzi ezt a könyvet, elolvashatja, és megérti, hogy miről van szó benne.

S. P.: Jóskám, azt kérdezném, hogy a címe, ugye, Még utoljára, és van egy eligazító alcíme, az Életrajzi versek.

B. J.: Igen.

S. P.: Ahogy átolvastam a verseket, ez a jelenet, ez éppen kívül esik, de voltaképpen azt vettem észre, minden a szülőkről, a nevelőszülőkről, tehát egy bensőséges, egy leszűkített világról szól, és a kintről érkező impulzusok, azok is valahogy ehhez kötődnek. Tudatos volt ez, hogy csak ilyen szűk, belterjes világot akarsz közvetíteni a verseiddel?

B. J.: Hát azért igyekeztem egyetemes szintre emelni az én mondanivalómat a verseimben, tehát nem egy szűk családi körnek szántam ezt a könyvet. Szűk családi körben senki nem olvas verseket. Szerencsére a papok sem. Úgyhogy nem kell attól féljek, hogy ezért megrónak, hogy ilyen őszintén beszéltem magamról és a világról, amiben éltem az elmúlt negyven évemet.

S. P.: Olvass fel légy szíves egy verset, amit épp jónak találsz!

B. J.: Próbálom ezt a verset megtalálni.

S. P.: Az sokáig fog tartani, mert én is próbáltam, de... Inkább valami...

B. J.: Na jó. Tehát nem csak magamról írtam, mert például írtam az utcanőkről. „Most imádkozzunk, testvéreim, az utcanőkért, akik hazafelé menet...” Valóban olvasható a Bibliában, hogy az utcanők megelőznek titeket. Lehet, hogy engem is. Ezek rövid kis versek.

S. P.: Olvass fel még egyet!

B. J.: Ez egy kicsit humoros, tehát nem csak ilyen szomorú verseket írtam. „Kerüljön beljebb plébános úr ez itt a tiszta / Szoba...” Hát kinek volt kedve akkor enni, amikor azt mondta, hogy „itt leszek felravatalozva”. „Itt leszek felravatalozva”, épp azon a helyen, ahol ülök.

S. P.: Hát jó. A pap-költő. Érdekes módon soha nem mondjuk azt, hogy valaki tisztviselő-költő, vagy hogy én, mondjuk, újságíró-költő lennék, de Mécs László meg Sík Sándor, bár vele kapcsolatban ritkán, de veled kapcsolatban gyakran elhangzik az, hogy pap-költő. Ez zavar-e téged? Másrészt mi a nyitja annak, hogy így meghonosodott ez a kis kifejezés?

B. J.: Sík Sándor, Mécs László óta emlegetnek igazából pap-költőt. A királyfi három bánatát mindenki ismeri. Én sokáig harcoltam ez az elnevezés mellett, de amikor elolvastam ezt a verset, és megismerkedtem kortárs pap-költőkkel, akkor már nem elleneztem, hanem büszke voltam arra, hogy engem is oda sorolnak ezek a költők közé. És azóta békében vagyok ezzel az elnevezéssel. Azt nem tudom, hogy egybe írják, külön írják, de ezt senki nem tudja.

S. P.: Kötőjellel.

B. J.: Kötőjellel?

S. P.: Több helyen, tízen valahány helyen teljesítettél szolgálatot Bánátban. Azt hiszem a legtovább a fehértemplomi tartott, meg hát valahol Versechez közel, ahol a Herceg Ferenc életművével igyekeztél megismerkedni. Fehértemplom, ott a környéken magyarok is alig voltak már, emlékszem valahol említetted, hogy az egyik kis faluban az utolsó szál magyart te temetted el. Nyilván sokat is voltál egyedül annak idején. Hogy élted meg ezeket a fehértemplomi, távoli éveket?

B. J.: Érdekes, hogy mindig szerettem a romos kis városokat. És Fehértemplom egy ilyen, a 19. században mumifikálódott város, ahol én temettem el az utolsó magyart. Tehát ez Fehértemplomon. Virág Ágnesnek hívták. A szomszédos faluban pedig, Körtéden, Széchenyi Bosziljkát búcsúztattam, ő volt az utolsó magyar. A temetés után odajöttek hozzám a rokonai, persze ők csehül beszéltek, tehát cseh nyelven, és ők mondták el ezeket a tényeket. Ezek szomorú tények. Egyedül Udvarszálláson élnek még magyarok. Oda jártam öt évig minden vasárnap misézni, és ott nagyon jól éreztem magam, de Fehértemplomon is. Van egy gyönyörű könyvtára a plébániának, és mindig ott bóklásztam a könyvtárban, német és magyar könyvek között. És hát én ezt a könyvtárat megnyitottam a közösség számára is, habár nagyon kevés német maradt ott, de azért örültek annak, hogy van egy könyvtáruk, ahol német könyveket is lehet kapni, és magyar könyveket is, habár mondom, se németül, se magyarul nem beszéltek. És annak is örültek, hogy négy nyelven elmondtuk a Miatyánkot. Elmondtuk horvát nyelven, cseh nyelven, szerbül, magyar nyelven. És mindig nagy ünnep volt ez annak a 15-16 hívőnek, aki jelen volt a misémen Fehértemplomon, hogy több nyelven is hallják a Miatyánkot. Ők felemlegették azokat az időket, amikor még magyar fennhatóság alatt volt az a táj, Fehértemplom. És ez a templom egy domboldalon áll, a körtédi domboldalon, és ha onnan kijön az ember, és feláll a márvány lépcsőkre, látja az egész várost. És hétköznap, amikor senki nem jött misére, és legtöbbször nem jött senki, akkor én kimentem és megáldottam az egész várost. És ez lélekben gazdagított engem is, és az arra sétáló katonatiszteket, akik 80-90 éves bácsikák voltak, és akkor az egyik odajött hozzám, és azt mondja hogy „Hát igaza van magának, kell ott fönt, hogy valaki legyen, fönn a magas égben.” Hát ennyit értem el a hit térén, hogy az idős katonatiszt azt mondja, hogy „kell ott fenn egy ország”, ahogy Zorán mondaná.

S. P.: Más téma. A kötet verseiben végig előfordul a származásoddal való szembesülés, ennek a hangsúlyozása, és ha jól értelmezem, a kötet végén, még úgy egyáltalán a gondolkodásmódodban, mintha eljutottál volna arra az álláspontra, hogy az ezzel kapcsolatos visszafogottság, esetleg szégyenérzet, teljesen téves út volt.

B. J.: Igen, úgy érzem, hogy az volt, mert én mindig titkoltam a származásom. Mindenki tudta, de én még akkor is titkoltam. Sőt, hát én le is írom itt prózában, hogy nem mentem napozni, mert nekem különben is barna a bőröm, kreol, tehát tudták rólam, hogy cigány vagyok, de én be akartam bizonyítani, hogy én magyar vagyok. És irigykedtem a magyarokra, akiknek szőke volt a hajuk. Társalogtam velük, és néztem a hajukat, néztem a kék szemüket, és elhatároztam, hogy nem megyek napozni, akkor majd én is kifehérülök. És akkor azt mondják, hogy közénk tartozol. Pedig, ha később igyekeztem is bepótolni, egy olyan kultúrát löktem el magamtól, mint a cigány nyelv. És később az unokahúgaimtól megtanultam a roma nyelven beszélni, és most az interneten cigányul tudok velük társalogni, és sok kulturális tudást az öreg cigányoktól tanultam el. Úgyhogy kettős kultúra van bennem, az egyiket tagadtam váltig, de azért mondom, hogy ez az őszinteség órája, ez a verses könyv is, és az én beszédem is szakít a tagadással, és arra bíztat, hogy mindenki vállalja föl önmagát. Persze a magyarság kérdése is vállalás kérdése. Az a magyar, aki magyarnak vallja magát. És én magyarnak is vallom magamat, és romának is, vagy cigánynak is, mert sokat bántottak emiatt a nevelőszüleim, mert anyám, apám korán meghalt, és nevelőszülőkhöz kerültem, ahol azt hallottam, hogy bár Hitler kiirtotta volna mind a cigányokat. És akkor ez annyira a lelkembe vésődödott, hogy én azt mondtam, hogy én akkor meg nem leszek cigány, hanem magyar. És, hát ez egy téves út. Téves az, ha valaki megtagadja a saját nemzetét. Anyám cigányul beszélt, és magyarul is gyönyörűen, itt Zentán, a Toldi utcában laktak, most a Szervó Mihály utca, és apám meg beszélt magyarul, szerbül, németül, cigányul, mert kereskedő volt, és tollat árult, és én ott éltem. Apám az nem halt meg fiatalkorában, de eldobott bennünket, nevelőszülőkhöz kerültünk. Így lettem Bogdán, Bogdán József, különben meg Petrovics lettem volna. Hát nem nagy különbség.

S. P.: De olyan már van.

B. J.: Petrovics, igen.

S. P.: Nézzünk egy verset, jó?

B. J.: „Most hogy már öregszem...” A cigányoknál van az, hogy minden mondatot úgy fejeznek be, hogy temereo me, hogy halljak meg. Néha mondják azt is, hogy haljál meg. Haljál meg te! Ilyen beszélgetést is hallottam a vonaton. És esküdöznek, tehát minden szavuk az, hogy a fiam életére esküszöm, a fia meg ott van egy két méterre, és mérges. Haljon meg a Jani fiam, ha nem igaz, amit mondok. A Jani meg ott: Haljál meg te! Mondtad, hogy lesz egy kis humor…

S. P.: Az est előtt a Jóskától nagyon óvatosan, finoman megkérdezem, hogy pici humort bele lehet-e vinni, mert tudom, hogy az egészségügyi állapota nem a legjobb, gondoltam, hogy lelkileg sincs olyan túlzottan jó állapotban, azt mondta, hogy lehet, na de ennyire? Lassan a vége felé tartva olvastam versben vagy a hátsó szövegrészben, hogy már kisgyerekként szerettél volna megismerkedni a magyar irodalommal. Ez hogy jött létre?

B. J.: Hát én magyar iskolába jártam, csak a gimnáziumot fejeztem be horvát nyelven. És állandóan bújtam a könyveket, és minden verset elolvastam, ami a Magyar Szóban megjelent. A nevelőszüleimnek meg volt könyvtára. Ők nem értelmiségiek voltak, de helyesen beszélték a magyar nyelvet, és ott határoztam el, hogy mivel állandó szorongásban éltem, és ez egy menekülő út volt, hogy én majd költő leszek. Mert ez olyan szép, költőnek lenni. És már akkor kezdtem verseket írni, még meg is van az a kis füzet, és megvan az első versem is. Ha már humornál tartunk: „Testvérem koldus lett, rongyos a ruhája. / Mondtam neki lépjen be a kommunista pártba.” Ez volt az első versem.

S. P.: Az irodalmi pályádon kik voltak azok, akik hatással voltak rád, vagy kikre figyeltél oda?

B. J.: A nagy költők, írok közül Kosztolányi, akinek a verseibe és a prózájába beleszerettem. Írtam is egy könyvet, 2002-ben jelent meg, büszke vagyok arra, hogy azóta is meg lehet kapni, mert a kiadó minden évben kiadja, ezt osztogatják a turistáknak meg az ide látogató híres embereknek. Hát nem tudom, nem akarok hazudni, de több, mint tíz kiadást megélt már, és, ha felmegyek az internetre, a Google-ba, akkor látom, hogy árulják szépen a könyveimet, A Kosztolányi család közelében címűt leginkább. A legkeresettebb könyvek közé tartozik, és azt én magánkiadásban adtam ki, tehát ennek tudok örülni, hogy Kosztolányi elindított egy úton, és olyan közel kerültünk egymáshoz, hogy én elmentem abba a kórházba, ahol ő rákos betegen feküdt, és ott készült egy fénykép, és én azt a fényképet fürkészve álltam ott a kórház előtt, és ez a fénykép a mai nap is megvan. Ugyanis én az ő rokonától megkaptam a Kosztolányi család hagyatékának egy bizonyos részét, és ez alapján írtam meg a könyvet, más eladta volna jó pénzért, de én magamnak megtartottam, és ebből született ez a könyv.

S. P.: Ebben például Cs. Simont név szerint említed.

B. J.: Cs. Simon. Én mindig bele akartam kapaszkodni valakibe, Fehértemplomon Herczeg Ferencbe kapaszkodtam bele, és Gozsdu Elekbe. Meg az ott született vajdasági magyar írókba, és Egyházaskéren pedig Cs. Simon Istvánba. Mivel Csóka és Egyházaskér közel vannak egymáshoz, ezért megismerkedtem Fehér Kálmánnal, Cs. Simon Istvánnal, és utána így kinyíltak a kapuk, és tudtam alkotni. Ott jelent meg az első könyvem Ablakok címmel, és Bori Imre is felkarolt, mert megjelentetette ezeket a verseket a Híd szépirodalmi rovat hasábjain, és nagyon boldog voltam, hogy nekem a Hídban jelentek meg verseim, és utána a Kilátóban, a Magyar Szóban. És mostanában pedig nincs folyóirat itt Vajdaságban, de Magyarországon se, ahol ne jelentek volna meg a verseim. Tehát egész Magyarországon kérik tőlem a verseket, ugyanis én irtóztam attól, hogy én egy kis, amatőr költő legyek, amolyan helyi költőcske, bár lehet, hogy az maradtam, de azért kaptam elismeréseket, fölfigyeltek rám, és ez egy jó érzés. Senki se szeret amatőr lenni, mindenki profi szeretne lenni, úgy, mint egy pilóta, aki szárnyal. Egy amatőr pilóta nem szárnyal úgy, mint egy profi, aki az eget uralja.

S. P.: Zárszóként válassz egy verset, és fejezzük be azzal!

B. J.: Elnézést, hogy egy ilyen szomorú-vidám hangot ütöttem meg, én ilyen ember vagyok. „Nevelőanyám hajánál fogva forgatta Gizella nővéremet... ”

S. P.: Köszönjük szépen!

Beszélgetések a vulkán alatt...

Elhangzott a zEtna XIX. (Hiatikus) Irodalmi Fesztiválján, a Zentai Alkotóházban, 2022. november 4-én.
A hanganyagot feldolgozta Beszédes Sára.