Átzökkenni egy másik dimenzióba
Szajkó Istvánnal Virág Zoltán beszélget

Virág Zoltán: Faluhelyen születtél, ahol a kibontakozási lehetőségek intézményes segítése gyakrabban és könnyebben ütközik akadályokba. Milyen beállítottság jellemzett gyermekkorodban? Mikor fordult érdeklődésed a képzőművészet felé?

Szajkó István: Csonoplyáról van szó. Az elemi iskolában összeverődött egy társaság. Fiatal, tehetséges zenészcsapat volt ez. Zomborból kijárt egy tanár tanítani bennünket. Tízen voltunk: magyarok, szerbek vegyesen. Voltak hangszerek, például harmonika. Ezt csak azért mondom, mert a zene iránt mutatkozott meg először az érdeklődésem. A harmonika után következett a hegedű. Mert a harmonikának nincs perspektívája. Úgyhogy hegedültünk az egyik barátommal, akiből a végén jó nevű nőgyógyász lett Magyarországon. Belőlem pedig festő, mert a képzőművészet-órákon több sikerélményt szereztem, mint zeneórákon. A hegedűn való gyakorlás nehezebb volt az ecsetkezelésnél. Így indult el.
De hát egy fiatalembernél az a legfontosabb, hogy a sikerélményt milyen téren szerzi meg magának. Beindult spontán, nem volt dilemma. Az elemi iskola hetedik, nyolcadik osztályába jártam, amikor odakerült a faluba egy fiatal rajztanárnő, aki elvégezte Újvidéken a Pedagógiai Főiskola képzőművészeti szakát. Ő bátorított, mutatott dolgokat. Anyagokat adott a kezembe, például szenet, amiről faluhelyen nem is gondoltuk, hogy lehetne vele rajzolni. Ecseteket, festékeket hozott. Ő mondta, hogy Újvidéken van egy iparművészeti középiskola, neked ott a helyed. Felvételiztem, sikerült. Grafikai szakon végeztem. Grafikai dizájn, alkalmazott grafika. Éppen most, a napokban a kezembe került egy mappa abból a korszakból, egy újvidéki mappa, és megdöbbentem, hogy mi ott rendesen rajzoltunk meg festettünk annak idején. Temperával persze. Ma nem jutna eszembe, hogy a temperát vegyem elő. Ezeken a képeken látom, hogy temperával lehet festeni rendesen, normálisan. Nagyon jóknak tűntek nekem azok a régi dolgok a mappában. Félre is tettem magamnak.
A középiskola harmadik-negyedik osztályába jártam, amikor történt az az esemény, hogy beindult az Újvidéki Televízió. Aztán Boros István, akire mindannyian énekesként emlékszünk a rádióból, eljött az iskolába, és szólt az igazgatónak, hogy kellene neki egy tehetséges fiatalember, aki bírja mindkét nyelvet. Rám esett a választás. Boros Pista mondta, hogyha végzek, akkor menjek a televízióba grafikusnak. Ám engem ez akkor nem igazán érdekelt, mert nagyon szerettem volna akadémiára menni középiskola után. Ezt el is mondtam neki. Sajnálta, de mást kellett választania.

V. Z.: Nem kerültek tehát el a sikerélmények az újvidéki iparművészeti középiskolában sem. A felsőfokú képesítésedet a zágrábi Képzőművészeti Akadémia festészeti szakán szerezted meg. A bejutáshoz hány kiválasztási fordulón, miféle procedúrán kellett átesned?

Sz. I.: '73-ban történt a felvételi vizsga. Nem csak egy helyre felvételiztem, hanem mindjárt háromra. Felvételiztem Budapesten, de itt valami hiba csúszott a dologba. Nem akarom részletezni, nemzetközi ösztöndíjakról lett volna szó, nemzetközi diákcseréről Budapest és Újvidék között. Ha jól emlékszem, öt diákot érintett. Én lettem volna a hatodik. Budapestről olyan értesítés érkezett Újvidékre, hogy rendben, ők megadják a hatodik helyet ennek a képzőművésznek, festőnövendéknek, amennyiben Újvidéken is adnak még egy helyet valakinek a budapestiek közül. De Újvidék nem akart adni. Bár azért meghívtak felvételizni. Felvételiztem. Két hétig tartott a felvételi vizsga, vagy ötszázan jelentkeztünk. Az első héten, azt hiszem, portrét rajzoltunk. Kaptam kollégiumot, mindent, a minisztériumban nagyon gálánsak voltak. A hét végén szelekció következett, százra lecsökkent a jelöltek száma. A kétszázba bekerültem. Második héten aktrajzolás volt soron, úgy éreztem, abban jobb vagyok, mint az első heti portréban. Ennyi volt. Azt mondták, majd értesítenek. Aztán értesítettek, hogy sajnos, nulla pontot értem el. Valami nekem ezzel nem stimmelt, de tudomásul vettem. Mindegy.
Aztán elmentem Belgrádba. Ott szerencsére nem vettek fel. Ugyanis az akadémiákkal az a probléma, hogy nagyon-nagyon kevés hely marad azoknak, akik nem valami protekción keresztül kerülnek be. Ez így van mindenhol. Aztán maradt még annyi idő, hogy elmentem Zágrábba ugyanazon a nyáron. És ott fölvettek. Nem tudok róla, hogy lett volna protekcióm. Úgy látszik, a szerencse mellém pártolt.

V. Z.: Ott mit kellett csinálni?

Sz. I.: Nagyjából ugyanaz volt a program, mint Budapesten. Akt például. Meg figurális rajzolás. Fölvettek, ami nagyon nagy lehetőségnek számított, mert borzasztóan jó tanári kar működött ott akkoriban, tehát '73-tól a '78-as diplomázásomig.

V. Z.: Mestered Nikola Reiser volt, de hozzá hasonlóan híres, nemzetközileg magasan jegyzett tanárok, mint például Ferdinand Kulmer (akiről el kell mondani, hogy Kulmér Ferdinánd néven a pesti akadémiára is járt; arisztokrata családból származó zseniális festő) és mások szintén tanítottak. Az inspiratív közeg hajtóereje, a társaid gondolkodásmódja vagy az olyan művészcsoportok értékteremtése, mint amilyen a Biafráé, mennyiben befolyásolták szemléletmódod alakulását, teljesebbé formálódását?

Sz. I.: Ne felejtsünk el majd visszatérni Kulmerra. Nagyon fontos. Az újvidéki középiskolában végig rajzoltam, s úgy éreztem, többet tudok, mint azok, akik sima gimnáziumból jöttek. De hát az olyanokat, mint én, nem is nagyon szeretik a tanárok, mert ezek beképzelt fiatal hapsik, akik azt gondolják, hogy tudnak valamit. Valamit tudnak persze, de nem azt tudják, amit kellene. Ők szívesebben foglalkoznak azokkal, akik nulláról indulnak. Őket jobban lehet formálni. Voltak olyan kritikus pillanatok, mikor azt gondoltam, abszolút nem tudok semmit. Még össze is zavart az a kis tudásom, amit Újvidékről hoztam.
Aztán az első év valahogyan elmúlt. És a második év Kulmer éve volt. Nagyméretű aktokat rajzoltunk, életnagyságban. Két méteres nátronpapírokat feszítettünk ki, megragasztottuk, levizeztük este, reggelre olyan kemények lettek, mint ez az asztal előttünk. Emlékszem, hogy rajzoltam egy… Aranyos modelleket kaptunk. Általában nyugdíjas korú hölgyek jöttek, kevéske pénzecskéjük kiegészítése gyanánt. Jóban voltunk velük, remek viszonyban. Egy kedves, idős hölgyet rajzoltam kontrafényben, mintha itt, az ablak előtt állna. Teljesen árnyékban. Nagyon érdekes, mert az egész figura tulajdonképpen sötét volt, és abban a sötétben azt a plasztikát… Nekem tetszett különben az a rajz. Odajött Kulmer, és azt mondta, hogy tudja mit, kolléga, ez nagyon jó, amit maga csinál, tökéletesen csinálja. Agyba-főbe dicsért. A végén odatett egy mondatot. Hogy ne felejtsen el egy dolgot: ez még nem művészet, ez tudás, ez egy akadémiai rajz. Amire az oroszok azt mondják, hogy академический рисунок, amiben ők kiválóak. Ez egy klasszikus dolog, amit nem árt, ha tud az ember. Ennyit mondott a Kulmer, és kész.
Eszembe jutott Picasso, hogy ő miért foglalkozott az afrikai művészettel. Azért, hogy tulajdonképpen lerombolja magában az akadémizmust. Természetesen Picasso is tudott rajzolni klasszikus módon. Ne gondoljuk, hogy nem.
Én is elővettem ilyesmiket, megtaláltam ebben a mappában ezeket a rajzokat. Az én aktjaimból meg az afrikai szobrokból csináltam valami harmadikat. Tehát elkezdődött a rombolás időszaka. De hát az akadémiai rajzolás megmarad az emberben, ez az én munkáimban is látszik. Aki figuratív festészetre adja a fejét, annak azért nem árt, ha tud rajzolni. Ugyanakkor annak is kellene tudni, aki absztrakcióra adja a fejét, mert egy absztrakt festményben ott kell, hogy legyen a váz, valamilyen konstrukció. Az igaziaknál, érdekes módon rögtön érzi az ember, mikor rápillant, hogy ez az ember tud rajzolni, vagy nem tud, vagy csak valamit maszatol. Óriási különbség van a maszatolás, és mondjuk, egy Kandinszkij-kép között.

V. Z.: A társakat se feledjük, a Biafra csoportot ki ne hagyjuk.

Sz. I.: A Biafra érdekes. Az akadémia egy csoportosulását hívták így. Figurációval foglalkoztak. Többek között a rajztanáromnak az asszisztense, aki tulajdonképpen irányítgatott bennünket, a tagja volt ennek a csoportnak, úgy hívták, hogy Zlatko Kauzlarić Atač. Egy vékony, sovány fickót képzeljünk el. Aki csupa ideg. Mindent hevesen magyarázott. És idegesen is rajzolt. Amikor korrigálta a rajzainkat, rányomott, szinte vibrált a hátramaradó vonal. A festményei szintén ilyennek tűntek, mégis aktuálisnak. Szóval ők aktuális témákkal foglalkoztak: szociális, politikai motívumokkal.
Nagyon korán, már harmadikban szétvált az akadémiai társaság: az egyik fele absztrakciót választott, vagy valami új médiákat, ahogyan ma mondanák, mi pedig néhányan figuratívak maradtunk. Nekem a fejemben az forgott állandóan, hogy én olyan képeket szeretnék festeni, amin az én – most már megboldogult – szüleim is látnának valamit. Tehát valami figuratívat. Ez megmaradt végig.
Visszatérve Kulmerra. Történt egy nagyon érdekes dolog a nyáron. Lementem az Adriára az egyik kollégámhoz pár napra. Komoly könyvtára van, többek között monográfiák meg albumok. Kiemeltem két-három tanárom monográfiát a gyűjteményéből. Ezek többkilós könyvek.

V. Z.: Reiserről nekem is van egy személyes kedvencem. Zvonko Maković munkája.

Sz. I.: Az megvan otthon nálam is. Hanem a Kulmerről szóló nem volt meg. Ahogy én végeztem, és eljöttem Zágrábból '78-ban, Kulmerral nem maradtam kapcsolatban. A rajzaival találkoztam később. Bennem maradt az a mondata, amit az előbb említettem, hogy ne felejtse el, hogy ez még nem művészet, kolléga. Meg egyáltalán, annak az embernek a tartása. Zágrábban különben úgy hívták, hogy a vörös gróf. Egyrészt azért, mert tényleg vörös volt a szakálla, pipázott állandóan, így a bajusza meg a szakálla még vörösebb volt a pipafüstnél. Meg hát a döntése, hogy ő marad. Ő marad ott, Zágrábban, Horvátországban akkor is, amikor bárhol Európában is lehetett volna, például Ausztriában. De ő nem ment el, neki jó volt ott. Nekem nagyon tetszett, mert nekem is az a véleményem, hogy egy festő ott van otthon, ahol a műterme van.
Nem kell mindenáron Párizsba szaladni, mint az egyik szobatársam tette, s próbált engem is rábeszélni diploma után. Menjünk együtt Párizsba, mondta, mert csak ott lehet dolgozni. Mondtam neki, hogy nem, én visszamegyek Szabadkára, mert úgy érzem, ott tudom továbbvinni ezt a folyamatot. Nem megszakítani a kontinuitást. Az akadémista hangulatot és lendületet Szabadkán tudtam folytatni. Gyorsan kaptam műtermet, megboldogult Sáfrány műtermét örököltem meg, és tudtam dolgozni. Ő pedig addig szenvedett Párizsban összevissza, hogy egy szenvedés az élete a mai napig, sőt azt gondolom, hogy tulajdonképpen nem bontakozott ki úgy, miként kellett volna. Pedig tehetséges ember volt.
A monográfiát lapozgattam a kollégám teraszán, budapesti évek, és sok minden más is volt abban, amit én nem tudtam Kulmerről. Azt tudtam, hogy beszél magyarul, mert emlegette az órákon, hogy ő a budapesti főiskolán állandóan egyetlen vászonra festett, mert nem jutott pénze semmire. Azt az egy vásznat folyton átfestette, és a végén már nyolc centiméteres festékréteg halmozódott rajta, meg vagy húsz kép.
A monográfiában találtam még ezt-azt. Nagyméretű képeket szép számmal. Hatalmas érdeklődéssel néztem végig. Volt olyan korszaka, amit élőben kísérhettem figyelemmel Zágrábban. A főiskolán a tanároknak voltak műtermeik. Bent álltam a műtermében, és láttam az úgynevezett kalligráfiai absztrakcióját közvetlen közelről. Néztem, hogyan csinálja. Selymet feszít ki vászon helyett, és akrillal locsolja valamilyen rendszer szerint. Tehát nem úgy, mint Jackson Pollock, hanem egy bizonyos rendszer szerint. És tényleg úgy néz ki, mint valami kalligrafikus írás. Ezt tudtam, láttam. A róla született kötetben egy retrospektív anyagot találtam. Ahogy lapoztam ezt ott két-három napon át… Különben nagyon izgalmas volt, mert részletesek benne a képadatok, leírások. Ebben hibázunk a mai napig a katalógusokban. Például ott van egy reprodukció, és ennyi. De nincs odaírva a méret, a technika, a dátum, a tulajdonos. Ezek Kulmernál mind megvoltak. Tehát többet foglalkoztam az olvasgatással, mint a reprodukciók nézésével. És állandóan arra gondoltam, hogy ilyen is létezik, a halála után is folytathatja egy tanár a tanítást. Nekem ez óriási élmény volt. Ennyit tudok erről mondani.

V. Z.: A diploma megszerzése utáni későbbi években sem kívánkoztál külföldre, a jelentős művészeti centrumok feltérképezése, meghódítása érdekében?

Sz. I.: Nagyon sokat jártam művésztáborokba. Mindenfelé: Magyarországon, itt, Szerbiában, errefelé persze többet. Meg nyilván a régi Jugoszláviában. Találkoztam kifejezetten érdekes emberekkel. Többek között egy belgrádi kollégával szerettem együtt lenni, mert még újvidéki középiskolásként láttam a munkáit. Úgy hívják, hogy Aleksandar Cvetković. Újvidéken többször láttam a munkáikat. Azért mondom így, hogy „munkáikat”, mert egy kollégájával, Božidar Damjanovskival együtt, ketten festettek egy képet. Ezt csinálták jó darabig. Úgy voltak aláírva, hogy Cvetković – Damjanovski. Egyikük festette az eget, mondjuk, a másikuk meg a füvet. Mindenki azt csinálta, amit jobban tud. Nekem ez roppantul tetszett. Érdekesnek találtam. Mert mindketten kiváló festők külön-külön is. Duóban ugyanúgy nagyon jók voltak. Cvetkovićtyal sikerült többször együtt dolgoznom művésztáborokban. Barátságba keveredtünk. És azt mondja nekem egyszer, hogy te, ezzel a poétikáddal miért nem vagy máshol. Miért nem vagy Európában? Miért nem vagy Amerikában? Miért maradtál itt? Ő nem tudta, aztán említettem neki, hogy én az európai köreimet már megcsináltam. Ami igaz is volt. Dolgoztam egy müncheni galériának nyolc éven keresztül. Egymást érték a kiállítások. Franciaországba jártam rendszeresen, éveken át.
Középiskolás koromban a kezembe került egy képeslap Amszterdamról. Néztem, és nagyon figyelemfelkeltők voltak azok a csatornák, biciklik. Ez az Amszterdam egy jó hely lehet, milyen jó lenne ott élni! Úgy hozta a sors, hogy Észak-Németországban járva átmentem Hollandiába, s eljutottam Amszterdamba. Bementem egy galériába, a szűkebb értelemben vett városközpontban. A galériát Petit Galériának hívták. Viszont nem kicsi, hanem nagy galéria volt, de tényleg ez volt a neve. Megmutattam egy mappát, azt mondta a tulajdonos, hogy jól van, neki nagyon tetszik, csináljunk kiállítást. Csináltunk, eladtunk pár képet. Felemelő érzés volt azt a gyönyörű holland guldent… Most is nagyon sajnálom, hogy nem raktam belőle félre egy-egy példányt, mert azok a papírpénzek kész műalkotások voltak. Festmények. Madarak, napraforgók gyönyörű színekben. A legszebb pénz a világon. De nem tettem belőle félre. Eltűnt. Azt akarom ebből az egészből kihozni, hogy maradhattam volna. Abban a pillanatban, amikor volt annyim, hogy kibéreljek valamit. De én visszajöttem Szabadkára. Éltek a szüleim, nem akartam őket magukra hagyni. A kapcsolatok megmaradtak.

V. Z.: Mielőtt Szabadkán, ahogyan említetted, megörökölted Sáfrány Imre műtermét, már a katonaságnál megtapasztalhattad, hogyan lehet belakni, hogyan lehet otthonossá tenni a nyugodt alkotáshoz nélkülözhetetlen munkaterületet.

Sz. I.: No meg a művésztáborokban. Elég sok művésztábor szállodákban zajlik. Megkapjuk a szobát, bemegyünk. De volt mindig egy közös tér, ahol dolgozott a társaság, viszont én szerettem elkülönülve befejezni a képet, a finomabb dolgokat, a finist. A goromba munkákat, az alapozást megcsináltam ott, ahol kellett. A szállodai szoba körülbelül egy óra múlva mindig átalakult műteremmé. Ez történt a katonaságnál is.

V. Z.: A körletben? Vagy a kaszárnya melyik részén?

Sz. I.: A katonaságnál titkoltam, hogy festő vagyok. Nem akartam beszélni róla. Én akkor frissen végeztem, 1978-ban diplomáztam. Még ez év novemberében bevonultam, hogy lerendezzem minél előbb. Kérdezték, mi akarok lenni, pék vagy tengerész. Mondtam, hogy természetesen tengerész. Hogy az Adrián töltsek négy évszakot. Ez sikerült. Nem csak nyaralni megyünk, hanem telelni is. Megtapasztaljuk a bórát meg a tavaszt.

Tényleg nem nagyon beszéltem a festészetről. Gondoltam, most kipihenem magam, kicsit elfelejtjük a művészetet. De hát ez körülbelül három hónapig sikerült, aztán egyszer csak jön egy tiszt, és kérdezi tőlem, igaz-e, hogy festő vagyok, miért nem mondod. Miért mondjam, feleltem, nem kérdezte senki, nem azért vagyunk itt. Nem, nem, mondta, majd megyünk festeni. Mindez Pulán történt. Gárdistaként szolgáltam. Tito utolsó tengerészgyalogos gárdájának a tagjaként. Utána a gárdista festett.

V. Z.: Miket kellett ott festeni? Miket lehetett egyáltalán?

Sz. I.: Nem kértek ők semmit. Ugyanis nem annyira festészetről volt szó, a grafikai dizájnolás jutott inkább kifejeződésre. A május 1-jei ünnep alkalmából kellett például feldíszíteni valamit egy kis csapattal, meg ilyenek. Önszorgalomból kezdtem el mozaikokat csinálni. A környéken működött egy mozaikgyár, ahol sikerült anyagot vásárolni. Csináltam néhányat. Kaptam rá mindenféle díjakat is Belgrádban. Átcipelték őket. Rá voltak öntve egy betontömbre. A kétszáz kilós alkotásokat fölcűgölték Belgrádba, ahol rendeztek egy olyan kiállítást minden évben, hogy „Képzőművész katonák”. Eljutottam a megnyitóra, és ott szerepelt az én mozaikom. Csak néztem, hogy hozták ezt ide. Arra kaptam egy első díjat.

V. Z.: Ezek a munkáid láthatók most is valahol? Őrzik őket?

Sz. I.: Szerintem nem tudták szétverni semelyiket. Meg voltak alapozva rendesen.

V. Z.: Elképzelhető, hogy magángyűjteménybe kerültek?

Sz. I.: Lehetséges.

V. Z.: A nagyon gazdag művészettörténeti ismeretekről, mély tájszeretetről és a hagyományok iránti odaadásról tanúskodó alkotásaidból sugárzik a sokirányú kultúrtörténeti érdeklődés meg a szépirodalmi fogékonyság. Az alapkészségek, a technikai felkészültség mellett miért elengedhetetlen szerinted a tudásgyarapító tájékozódás folyamatos igényének fenntartása?

Sz. I.: Az akadémia után Szabadkán meglátogatott egy kútfúró. Kiderült, hogy kútfúró. Egyébként amatőr festő volt az öreg. Gumicsizmában télen-nyáron. Eljött hozzám, a szüleim házába. Nagyon kíváncsivá tették a fiatal festők. Ez az őszinte érdeklődés elég ritka az embereknél. Belőle nem hiányzott. Megkeresett és elkezdtünk beszélgetni. Mindenki tudta, hogy kútfúró a becsületes foglalkozása. De festett is. És amatőr létére bizony nagyon jó dolgokat csinált. Megkérdezte tőlem, hogy amikor festek, közben gondolkodom-e. Érdekes kérdés volt. Átgondoltam. Aztán mondtam, hogy ez úgy szokott lenni, hogy előtte meg utána gondolkodom, de amikor a kezembe veszem az ecsetet, a pasztellt, akkor már nem. Az ember akkor már átzökken egy másik dimenzióba, és akkor nincs se idő, se tér. Valami történik, amihez nekünk nincs sok közünk. Ez a válaszom erre a kérdésre.
Nincsen tudatosság, de mondjuk, a motívumokban… Azt azért említsük meg, hogy a biciklik, azok itt-ott előfordulnak nálam elég gyakran. Ha valaki nem tudná, az idén kétszáz éves a kerékpár, amit akkor nem így hívtak, hanem „futógépnek”. Nem pedál hajtotta, hanem az ember a lábával. Valahogy gyerekkorom óta összenőttem a kerékpárral. Nemcsak megfestem, hanem használom is. Ugyanúgy, ahogy a pasztellel, mint festőtechnikával.

V. Z.: Régóta meggyőződésem, hogy a kerékpározás létformája a mozgásbiztosításon vagy a haladáskönnyítésen kívül a fantáziaműködtetés elengedhetetlen részét képezi nálad.

Sz. I.: Duranci Bélával beszélgettünk egyszer, és ő azt mondta, hogy nem tudja, mi az érdekes a biciklijeimben. Megfestesz egy biciklit, mondta, mi ebben az érdekes. Én sem tudtam. Aztán elkezdtünk gondolkodni. Tapasztalatból tudom, hogy amikor festem, mindig valamilyen perspektívában van a bicikli. Tehát nagyon ritkán csinálom azt, hogy két tökéletes kör. Két kör statikus, az nem érdekes. De két ellipszis, az már más. Az megadja valahogy a térnek a tériességét, s valamiféle perspektívája szintén van önmagában. Mondtam Bélának, hogy talán ezek az ellipszisek, ezek érdekesek. Béla erre azt mondta, hogy tényleg. Számomra nagyon esztétikus a kerékpár. Pontosan ebben a perspektívában rejlik valami.

V. Z.: Tehát itt voltaképpen nemcsak egy sebesség-összefüggésről vagy egy térkiterjesztődésről van szó, hanem a bringatekerés fantasztikus egyensúlyáról is.

Sz. I.: Igen. Az ellipszisek már önmagukban is valahogy szuggerálják a mozgást.

V. Z.: Mivel magad is aktívan gyakorlod ezt a tevékenységi formát, segítsünk a jelenlévőknek. Hogyan és miért kell biciklizni, drótszamárra pattanni?

Sz. I.: A szabadságérzetet nem lehet máson annyira érezni, mint a biciklin. A bicikli tökéletes szabadságot biztosít. Nem függ az ember az üzemanyagtól, sem mástól. A lovakat ugyancsak szeretem. Tehát nem véletlen, hogy a bicikli éppen drótszamár is. Valami összefüggés van, mert a ló és a szamár közül a szamár a megbízhatóbb, a szívósabb állat. De a ló sokkal megbízhatóbb, mint mondjuk egy autó. Az autók nevetségesek, ennek ellenére mindannyian használjuk a gépjárműveket. Az személygépkocsi tulajdonképpen nevetséges szerkezet: egy doboz négy kerékkel, és gurul alattad. De kényelmes, meg lehet vele képeket szállítani. De kisebb méretű képeket biciklivel egyaránt lehet hurcolászni. A nagyobbakat pedig lehetne szamáron is.

V. Z.: A lovak embereket jobbá tevő nemességének közelivé transzformálásai a szárnyalás, a repülés erős képzeteit keltik. E mellé társulnak nálad a márkajellé nemesült azonosító pecséteddel közvetített madárszeretet képi bizonyítékai és a hozzád barátként kötődő terelőkutyák, vadászebek (Arko, Negro, Frici, Cézár) portrészerű megjelenítései.

Sz. I.: Csonoplyán voltak lovaink. 15-16 éves koromban dolgoztam velük. Kukoricát ekéztem. Szerettem őket. Most négy kutyám van. Egy kutyacsalád, papa, mama, gyerekek. Harminc éve ingázom Magyarország és Szabadka között kutyákkal és festményekkel. Megtalálom vagy megcsinálom a motívumaimat. Például szomorúfüzet ültetek (most 23 éves), megfestettem többször, ő pedig vonzza a madarakat, többek között az óvatos szajkót is a lókúti udvaromban.

V. Z.: Akár a tusrajzok, a vegyes technikák, a papír, a farost, a vászon felületei dominálnak, akár a pasztellkréta, az olaj vagy az akrilfesték használata kerül előtérbe műveiden, a figuratív és a nonfiguratív sosincs konfliktusban egymással. Mi a titka az emocionális tartalmakat mesterien kezelő intenzív lendületednek?

Sz. I.: Éppen Ómoravicán, annak idején jó pár évig jártam oda rendszeresen, volt egy csapatunk Novák Mihály alkotóházában, táborában. Ott, azon a nagy, füves udvaron alapoztam a vásznakat, amikor a kollégák odajöttek, és mondták, hogy ez úgyszólván kész. De hát az alapozást idézőjelben kell érteni, mert ez nem olyan, mint a meszelésnél az alapozás, amikor előkezeljük a falat, hanem ez tulajdonképpen festés. Sőt olykor hetven százaléka a képnek. Kérdezték, miért nem hagyom úgy a képet. Erre azt feleltem, hogyha New Yorkban élnénk, akkor valószínűleg már alá is írtam volna ezt a képet, de mivel itt élünk, Vajdaságban, ezért én ezt úgy nevezem, hogy vajdasági absztrakció, maradjunk ennyiben. De ezt az absztrakciót azért továbbvisszük majd egy kis figuratív beavatkozással. Nem törekszem erre, noha nekem ez fontos, amit jeleztél is, hogy az absztrakt része meg a figuratív része összhangban legyen. Ez a lényeg, ez a festészet lényege, hogy valami egyensúlyban, balanszban legyen, és hogy támogassák egymást, segítsék egymást ezek a műveletek. Nem lehet a kettőt elválasztani. Sőt nem csak absztrakcióról van szó, hanem ott van az a két vászon, amit ott látunk, a rigós meg az a kerékpáros. Az meg kimondottan informel, bácskai informel, amit megörököltem a Petrik Pali bácsitól. El kell, hogy hangozzon a neve. Mert neki volt az a homokos sorozata, ami tiszta informel. Tehát a mi anyagunkat használtuk itt, a homokot, amibe aztán ő is belekapart valamit. Neki szintén hiányzott valami azért. Próbált valami figurát még rákaparni. Én meg ráfestek erre a szabadkai homokra. Vannak nagyméretű dolgaim, vásznaim ezzel a technikával.
Tehát az absztrakció, az egy létező dolog. Azt nem kell, és nem is lehet megkerülni. De mondom, itt vannak ezek az informeles dolgaim is, és csak annyit kell odatenni a figuratív motívumaimból, amennyit nagyon muszáj.

V. Z.: Arcképeid, vajdasági íróportréid (Herceg Jánosról, Bori Imréről, Koncz Istvánról, Bányai Jánosról, Bosnyák Istvánról, Tolnai Ottóról, Domonkos Istvánról, Maurits Ferencről, Ladik Katalinról, Gion Nándorról, Brasnyó Istvánról és másokról), sőt a csak monogrammal ellátott egész alakos festményeid különlegessége, minőségi elsőrangúsága nem feltétlenül a hasonlósági leképződésekben mutatkozik meg, hanem a karaktervonásokon túli megragadhatóságban. A modell és a megörökítője kölcsönös egymásra hangolódásában, tisztelői, kortársi, baráti, partneri nexusában. Vannak, akiket többször lerajzoltál, megfestettél. Mivel érdemelték ki?

Sz. I.: Nem is tudom. Kikre gondolsz?

V. Z.: Tolnai Ottóval kezdeném a sort az egészalakosok közül, illetve Nemes Istvánt vagy Léphaft Pált szintén szívesen kiemelném.

Sz. I.: Igen, volt egy ilyen egészalakos sorozatom. Újvidéken volt egy kiállítás belőle, az volt a címe, hogy Látogatók . Odafigyeltem a kiállításomon, amikor egyes figurák úgy megálltak a festmények előtt. Ők figyelték a festményt, én pedig figyeltem őket. Különben érdekes figurák voltak. Közben fotózgattam. Ebből jött ez a sorozat, hogy látogatók.
Mindig szerettem volna valahogy a régi képeket újakkal együtt kiállítani. De hogy ez ne legyen banális, hanem legyen benne valami kis játékosság. Azért egészfigurásak ezek, azért ilyen nagyméretűek ezek az alakok elsősorban, mert portrénál… Ugyanis elég sok portrét festettem meg festek is… Akkor jó a portré, ha az ember nem törekszik mindjárt rögtön arra, hogy hasonlítson a modellre. De arra nem árt törekedni, hogy például a feje formájával hasonlítson arra az illetőre. Akkor aztán legyen külön portréja a szemének, külön portréja az orrának, külön portréja a szájának, fülének, hajának. Amikor minden a helyén van, minden stimmel, akkor az egy jó portré lesz. Egy figura is lehet egészalakos portré. De akkor meg kell, hogy legyen a lábának a portréja, a kezének. Az is az övé kell, hogy legyen. Az egész figurás képeknél ez engem érdekelt, és ez sikerült is. Emlékszem például a Duranci Béla portréjára. Ezeket a figurákat úgy állítottam be, hogy fölfelé nézzenek. Miért? Azért, mert a vásznakat csak úgy odatámasztottam a galéria falához. Fönt meg ott volt egy régi festmény például 1976-ból, az akadémiáról egy munka. És akkor kvázi ők lentről nézik ezeket a képeket. Ez egy kis játékosság, hogy odakerültek a régi munkák is meg az újak is. Érdekes volt őket összehasonlítani, hogy '76-ban mi volt, meg mi következett később.

V. Z.: Szóba hoztad az ómoravicai művésztelepet. Engedj meg egy személyes emlékidézést. Bő tíz évvel ezelőtt ugyanezen a művésztelepen módom nyílt néhányszor meglesni téged munka közben. Anélkül, hogy észrevetted volna, a terem ajtajából stikában figyeltem, mi történik, mi és hogyan kerül a vászonra. Voltaképpen energianyalábok cikázását, mozdulatsorozatok ismétlődését láttam, majd a semmiből hihetetlen gyorsan előtűnő forma- és színrétegződéseket, miközben úgy éreztem, lelassult az idő folyása, s hiába kapaszkodom az ajtófélfába, kezd feloldódni körülöttem a tér. A festőállvánnyal szemközti gondolati mechanizmusok, amelyekről már beszéltél, és a koncentráció során mi zajlik le benned? Németh Lajos úgy fogalmaz, hogy átszellemítés történik. Nos, hogyan jön létre a Szajkó-kép?

Sz. I.: Szeretem azt a pillanatot, amikor a festék a palettáról átkerül a vászonra. Szoktam mondani a fiatalabb kollégáknak a művésztáborban, mikor kérdezik, mit csinálok, hogy semmi különöset, csak átpakolom a festéket a palettáról a vászonra, mert a vásznon jobb helyen van. Ez a pillanat nagyon fontos: paletta – vászon. Hogyha ez alatt az idő alatt, míg onnan a festék átkerül a vászonra, nem történik semmi, akkor megette a fene, akkor abból nem lesz festmény. Ez az út, ez a pár centiméter nagyon fontos. Picasso azt mondta, hogy a legnagyobb problémája az, mikor elkezd festeni, hogy melyik ecsetet válassza ki. Ez egy nagyon nagy probléma. Mert ott voltak azok az ecsetek, amelyekkel már festett, ezeknek a fele már be is volt száradva biztosan. És tényleg gondja volt azzal, hogy egy használható ecsetet találjon. De, ha kellett, kivett ő egy száraz ecsetet, azzal is megcsinálta, nem volt ezzel gond. Meg a festékek kinyomása a palettára! Hű, ezt nem szereti senki. Ezért jó a pasztell, mert nem kell ezt csinálni, ecsetet sem kell mosni. Amikor ez megtörténik, ott vannak a festékek, az ember elkezdi kenegetni, és mikor szállítja át a vászonra, akkor megáll az idő, akkor már nincs semmi probléma.

V. Z.: Ösztönöztek-e téged valaha a tudásod átadására? Kineveltél-e tanítványokat, akadtak-e követőid?

Sz. I.: Igen, volt ilyen. Egyszer egy fél évet tanítottam is Szabadkán az úgynevezett kulturológusoknak. Közülük való meghívónk, Beszédes István is.

V. Z.: Nem szokta titkolni.

Sz. I.: Én meg büszkélkedek vele. Mindenkinek elmondom. Ez számít az én egyetlen hivatalos megmozdulásomnak a pedagógia terén. Olyan előfordult, hogy megkértek barátok, kollégák, készítsem fel az akadémiára a gyerekeiket. Volt egy érdekes eset. Hollandiában egy fiatalember autós formatervezésre készült. Amikor láttam a rajzait, megrökönyödtem, olyan modelleket rajzolt csak úgy kapásból. Többek között átdizájnolta a Trabantot is, hogy a Trabantból milyen autót kellene faragni. Azóta már szaladgálnak affélék az utakon, ám ez jó huszonöt évvel ezelőtt történt. Ezt a fiút Hágában nem vették föl az iskolába, azért, mert volt úgynevezett szabadkezű rajzolás is. A szülei megkértek, akik jó barátaim, hogy eljöhetne-e hozzám Pestre, a műterembe, ott éltem akkor. Mondtam nekik, hogy igen.
Bentlakásos tanítás volt, nálam lakott. Együtt ettünk, együtt dolgoztunk. Ő a műtermem egyik felében, én a másikban. Én korrigáltam őt. Tehát ugyanazzal a módszertannal, metodikával dolgoztam, ahogyan az akadémián dolgozott a tanárunk velünk az első évben, amikor igencsak sarokba szorított bennünket, és olyan érzésünk volt, hogy nem tudunk semmit. A tanár akkor nem sokat beszélt, sőt semmit. Ugyanúgy ott volt a modell, mint nekünk. Figyelte. És rajzolta magának, kereste az orrnak a konstrukcióját. Ezt csinálta mindegyikünknél tizenöt-húsz percig. Visszaadta a szerszámot, ment tovább. Mi pedig néztük mindezt.
Ezzel a fiúval én is így dolgoztam. Már csak azért is, mert nem nagyon tudott magyarul, én meg nem tudtam sem angolul, sem hollandul. De így azért elvoltunk. Felállítottam egy csendéletet, kivettem a szenet, és úgy álltam a dolgokhoz, mintha ez az én feladatom lenne, nem az övé. Hogy lássa, hogyan csinálom. Nézte, nézte, majd egyszer csak magának mondta, hogy: „It's magic”. Aztán, egy hónap elmúltával, egy óriási tekercs rajzzal szállt fel a Keletiben a vonatra. Mondtam neki, vidd el így ezt a tekercset a tanáraidnak, vagy vidd azt, ami benned maradt ezekből a munkákból. Aztán fölvették őt. Ilyesmik voltak. Fölkészítés az akadémiára.

V. Z.: Jóval több, mint száz kiállításon, csoportos és egyéni megmérettetésen vagy túl. Művészeteddel a világ számos szegletében megismerkedhetett a közönség. A már szóba került müncheni meg amszterdami képtárakon kívül, stockholmi és grenoble-i galériákkal működtél együtt, ápolsz szoros kapcsolatokat. Mi a legemlékezetesebb történeted, nehezen feledhető élményed?

Sz. I.: Mégiscsak a müncheni nyolc év volt a legprofesszionálisabb, az együttműködés üzleti szempontjából. Megtapasztaltam, hogyan lehet festészettel sok pénzt keresni, és hogy ezt sürgősen abba kell hagyni. Az lett a vége, hogy nem szépen váltunk el egymástól. Kiváló kereskedő volt. Komoly klientúrával rendelkezett. Eladta a kiállítás hetven százalékát minimum. Amikor megérkeztem, mindig mondta, ki volt itt. Egyszer mesélte, hogy betoppant egy japán úriember, aki kiválasztotta a képet, megírta a csekket, és kérte, hogy tessék a képnek egy ládát keresni, csomagolást, mert ő indul a repülőtérre, siet, megy a gépe. Majd elbúcsúzott. Azt mondja a galerista, hogy amikor elment ez a japán, látja, ott hagyta a tollat, amivel aláírta a csekket. A toll valami sárga fém, súlyos. Gyanús volt, hogy drága lehet. Fölhívta a repülőteret, telefonhoz kérette, hogy itt felejtette a tollát. Nem, mondta a japán, nem felejtettem ott, arra a tollra nagyon vigyázzon, mert színarany, nemcsak bevonata, hanem az egész tömör arany. Ez ráadás a képért, mondta, mert neki ez a festmény olyan hatalmas örömet okozott. Én pedig néztem ezt az egészet, és kérdeztem, hogy hol van az én részem ebből a tollból, meg ilyesmi.
Annyit azért mindig elárult nekem, hová került el a kép, Japántól kezdve Kanadáig. Ezek nagyméretű pasztellek voltak. Nagyjából másfél méteresek, de kétméteresek is akadtak. Az ő dolga az volt, hogy ezeket szállítsa, intézze. Münchenben haza is vitte a képeket, felakasztgatta őket a falra. Akkoriban ritkaságszámba ment ez az antireflex üveg, amit itt használok ezeken a munkákon – másfél, legfeljebb kettőmilliméteres vastagságban –, szóval mivel ő keretezte a munkáimat, már akkoriban ragaszkodott az antireflex üveghez. Igen ám, de még nem árulták, mint most, a kiskereskedelemben. Ezért elment a Porsche szalonjába, mert a Porsche ilyen kirakatüveget használt. Érdeklődött, hol vették, megmondták neki, ő pedig beszerezte és rárakta a képre. Így egy kétméteres pasztell a nyolcmilliméteres üveggel száznyolcvan kilót nyomott. De ő azért elcipelte, és fölszerelte a falra. Átfúrta a falat, mint amikor bojlert szerelnek. Megoldotta. Tehát érdekes volt ez a hapsi, de hát nem tudtunk tovább együttműködni. Természetesen nem azért váltak el útjaink, mert nem törte félbe a tollat, előjöttek más problémák is.

V. Z.: Hogyan kerültél Lókútra? Mi vonzott a Bakonyba?

Sz. I.: Lókútra nem vonzott semmi. Azt sem tudtam, hogy létezik a világon. De azt tudtam, hogy Budapestről el szeretnék menni valahova vidékre. A műteremben Budapesten kitettem Magyarország térképét. Akkor még dolgoztam Münchenben is, úgyhogy inkább Nyugat-Magyarországra gondoltam, hogy közel legyen Németország, meg Szabadka se essen túl messze. Kijelöltem három pontot: az egyik Baja környéke volt, a másik a Bakony, a harmadik pedig a Szigetköz lett volna. De örülök, hogy ott ragadtam a Bakonyban.
Hétvégéken az egyik barátommal autózva bejártuk a környéket. Először nem fogott meg semmi. Magyarpolányon is jártam, az attraktív művészfaluban. Nagyon szép homlokzatok, fehérre meszelve, minden, de mégsem hatott rám. Mondtam, menjünk vissza Budapestre. Kifáradtunk, elfáradtunk. Nézi a térképet, és azt mondja, hogy van itt valami Lókút nevű hely. Hárskúton jártunk, ami a Papod-hegy egyik fele, Lókút a másik. De akkor még nem volt út. Ma már aszfaltút köti össze a két falut. Meg kellett az egészet kerülni. Vissza kellett menni Veszprémbe, Veszprémből Zircre, Zircről Lókútra. Azt javasolta a barátom, hogy menjünk. Rábeszélt. Beértünk a faluba. Egy utca az egész település, a Bem József utca, úgyhogy a főutcán lakom. Megálltunk a templomnál. Ott találtunk egy nénit. Megkérdeztük, van-e itt eladó ház. A falu fekvése mindjárt megfogott. Éreztem, hogy ez kell nekem. Mondta a néni, hogy vannak eladó házak. Az is, meg ez is, itt, szemben. Meg aztán ott fönt, a fehér mellett. Nahát, ezt a fehéret én kisháznak nevezem, a főépület pedig egy kicsit romos parasztház volt. Odamegyek, benézek: méretes udvar, magas fű. Öregek lakták, meghaltak. A gyerekeik árulják. Aztán az Erzsi néni hozta a kulcsot, bementem, megálltam az udvar közepén, körülnéztem. Mondtam Erzsi néninek, egy hét múlva visszajövök, és biztosat mondok. Ez történt szombaton, de már kedden odaállítottam és megvettem a házat. Kérdezte, nem megyek-e be, nem nézek-e szét. Mondtam, hogy engem nem érdekel bent semmi. Láttam az udvart, láttam, hogy rögtön lesz mit festeni. Így kerültem Lókútra. Persze aztán átépítettem.

V. Z.: Gondoltál-e valaha arra, hogy írnod kellene, miként más alkotók, például a számodra is meghatározó David Hockney tette?

Sz. I.: A barátaim próbálnak rábeszélni. Azt mondják, rólad sokat írnak, de hát írjál már te is, mert az lenne a leghitelesebb. Nem hiszem, hogy lesz belőle valami.

V. Z.: Ezt végképp eldöntötted, úgy tűnik. Szomorúan hallom. De nem adjuk fel. Min dolgozol jelenleg? Készülsz-e valamilyen újabb kiállításra?

Sz. I.: Én sosem készülök kiállításra. Nekem azért vannak kiállításaim, mert vannak munkáim. Nem azért dolgozok, mert lesznek kiállításaim. Engem a kiállítások nem érdekelnek. Azok jönnek maguktól. Például nekem itt, ez az egyik legkedvesebb kiállításom. Ez a tér, a publikum, meg Zenta, meg ti, meg ez az alkalom, ami ezt a kiállítást létrehozta.
De mindig van valami kilátásban. Általában úgy jön ki a lépés, hogy évente kettő-három. Az idén úgy tűnt, nem lesz egy sem. Ez ritka. De ez engem nem nagyon keserített el. De hát itt van, november van és egy lett, ez, a másik pedig december 16-án lesz Szabadkán, a Búza Misinél, ő az én keretezőmesterem. Az ő üzletében van egy fal, egy nem túl nagy fal, amit ő letakarít. Ő rendez ilyen egyfalas kiállításokat. Én pedig nyáron, Lókúton, a műteremben pár hétig rajzoltam egy kígyóuborkát, ami ott volt az asztalon, és fonnyadt. Egy hónapig festettem az átalakulási fázisokat. Nagyon érdekesek voltak a színek, nagyon érdekes volt a forma. Ha ez a kettő megvan, akkor már miért ne. Minden héten csináltam két változatot. Így lett nyolc változat. Tehát Egy uborka naplója lesz a címe a kiállításnak Misinél.

V. Z.: A szöveget csak meg kellene írni hozzá.

Sz. I.: Létrejött, egy fiatal művészettörténész, Nela Tonković megfogalmazta…

V. Z.: Arra utaltam, hogy esetleg a magad gondolatait kellene a képek mellé fűzni.

Sz. I.: Szépen beleírta ő a katalógusszövegbe a történetet.

V. Z.: Sok ilyen és hasonló alkalmat kívánunk még. Köszönjük szépen a beszélgetést!

Sz. I.: Én köszönöm.

* Elhangzott Zentán az Alkotóházban, a zEtna XIV. ( Fluid ) Irodalmi Fesztiválján, 2017. november 10-én. A hanganyagot feldolgozta: Döme Szabolcs.