Nagy Abonyi Árpád (Amerikai útinapló 2.)
Szép új világ

Másnap későn ébredtem, s még egy ideig feküdtem az ágyban. Igen, ez az első reggelem Amerikában, gondoltam. A távolból halk morajlás hallatszott. Lassan rá kellett jönnöm, hogy ez a zúgás egy pillanatra sem szűnik meg, ez a város állandó hangja. Mintha New Yorknak nem lenne lélegzetvétele, hiszen nincsen erre idő, és nemcsak szlogen a the city that never sleeps ...

Első reggelem első reggelije az Újvilágban egy teából és egy donutsból állt. Más nem is volt a falhoz tolt kis asztalkán, bár állítólag a korán kelők némi felvágottal is találkozhattak. Többször hallottam már, hogy Amerikában minden jóval nagyobb, mint Európában, az ételadagok is, így az épületek után ezúttal az amerikai nagyság egy soha nem látott méretű fánk alakjában manifesztálódott.

Sokak szerint egy város felfedezésének legjobb módja, ha nem célirányosan indulunk el, hanem teljesen véletlenszerűen vetjük bele magunkat az utcák forgatagába. Így is tettem: átvágtam a szemközti kis parkon, majd lófráltam a közeli utcákban. A markánsan nem európai utcakép, a tágasság és a vertikális építészet szokatlan dimenziói, mi tagadás, meghökkentettek. Kellett némi idő, míg valamennyire akklimatizálódtam, de mint mindenhez, amit elégszer lát, tapasztal az ember, néhány nap múlva ehhez is hozzászoktam.

Néha megálltam és felnéztem az égre: az utca két oldalán lévő komor, szépnek nemigen nevezhető épületek csaknem összeértek a magasban. Eszembe jutott a Függőleges erdő, azaz a milánói Bosco Verticale, az olasz nagyváros egyik viszonylag új nevezetessége. A két, száztíz méteres lakótorony homlokzatán annyi fát, cserjét és egyéb növényt ültettek be, amennyi általában egy egyhektáros erdő területén található. Amellett, hogy fő rendeltetésük a városi szmog enyhítése, a zajcsökkentés és az oxigéntermelés, nem mindennapi látványt nyújtanak. A New York-i felhőkarcolók inkább dimenzióikkal keltenek mellbevágó hatást, semmint esztétikai értékükkel, gondoltam.

Később beláttam, kissé elhamarkodottan ítéltem, hiszen kellett némi idő, míg megszabadultam az első benyomás nem ritkán csalóka hatásától. A klinikai pszichológia szerint hét másodperc szükséges, hogy valakiről, illetve valamiről ösztönösen véleményt alakítsunk ki. A hét másodpercek azonban Amerikában is gyorsan követték egymást, így az én véleményem is változott.

A modern építészeti csodák és kísérletek mégis inkább meghökkentik, mintsem szépségükkel, eleganciájukkal lenyűgöznék a szemlélőt. A Thomas Street 33. alatt található Long Lines Building méltán versenyezhet a város egyik legrondább, de egyben talán legijesztőbb épületének címéért is. A 167 méteres monstrumot Tom Hanks, amerikai színész a közelmúltban a valaha létezett legszörnyűbb építménynek nevezte. És valóban: az erődszerű, masszív, ablaktalan épület (a Reyner Banham, brit építészetkritikus által definiált, úgynevezett brutális építészet gyöngyszeme) szürkésbarnán nyúlik a magasba, és arra ösztökéli az arra járót, hogy meggyorsítsa lépteit, és minél előbb elhagyja a környéket.

Persze, mint minden nagyvárosnak, New Yorknak is megvannak a maga építészeti korszakai, csakhogy a korszakok maradványai sokkal kevésbe szembetűnőek, mint az európai metropoliszokban. Az üveg- és acélpaloták között szerényen meghúzódó New York Public Library, a Grand Central Terminal és a Columbia Egyetem campusai szinte üdítően hatnak a felhőkarcolók tengerében. Közben új trend látszik körvonalazódni: a világhírű építészek, akik továbbra is alakítják New York arculatát, állítólag már jobban kedvelik a hatvan emeletnél alacsonyabb épületeket…

ON THE TOP

Az ötödik sugárút felé robogó metrókocsiban ülve eszembe jutott egy filmbéli jelenet, amelyben King Kong felmászik egy hatalmas torony tetejére, ahol végül lelövik. Épp e torony, az Empire State Building felé tartottam, és közben azon tűnődtem, vajon mi vonzza az embereket a tornyokba, kilátókba. A különleges panoráma, amely csak fentről látható? Belátni a tájat, a várost és észrevenni valamit, ami egyébként elkerülné a figyelmünket? A tornyot hirdető reklámfüzet szlogenje csaknem korrekt választ adott a kérdésre: Find yourself in the center of it all, above it all, when you visit the Empire State Building. És valóban, egyszerűen jó fenn lenni: lenézni a magasból, lenézni a lenti életre, s egy pillanatra úgy érezni, felülemelkedtünk mindenen.

Mindehhez azonban előbb keresztül kellett verekednem magam a turistacsoportokon, s végül a már otthon előre megváltott jegyemmel beszállhattam a gyorsliftbe, amely huszonkét kilométeres óránkénti sebességgel repített fel a nyolcvanhatodik emeleten levő kilátóba, az Observation Deskbe. Az emelet központi részén éttermek, kávézók, és az épület történetét bemutató fényképkiállítás helyezkedik el. A háromszáznyolcvannégy méter magas Empire State Building évtizedekig az Egyesült Államok legmagasabb épülete volt, és körülbelül egy év alatt készült el. Az építőmunkások európai bevándorlók, és jórészt környékbeli Mohawk indiánok voltak, akiket azért szerződtettek, mert nem féltek a magasságtól, nem volt tériszonyuk. A fotók hajmeresztő jeleneteket ábrázoltak, amelyeken az építőmunkások szédítő magasságban lógtak, csüngtek vagy épp falatoztak a fotós kedvéért egy-egy messze, a semmibe kinyúló fémgerendán.

A háromszázhatvan fokos kilátó teraszán, míg a valóban elképesztő panorámát bámultam, s lentről a város morajlása hallatszott, hirtelen éles kerepelésre lettem figyelmes. Egy kisrepülőgép közeledett, és úgy tűnt, egyenesen a torony felé tart. A piros-fehérre festett gép lassan haladt, s már látni lehetett a pilótát is, ovális kabinja üvegén megcsillant a nap. Először önkéntelenül a szeptember tizenegyedikei terrortámadás jutott eszembe, majd az ezerkilencszáznegyvenötös Empire State Building-i repülőbaleset, amikor a sűrű ködben egy eltévedt B 25-ös bombázó repült bele az épületbe. Most azonban szerencsére nem volt sűrű köd; a repülőgép lassan irányt váltott, és hamarosan egyre távolabbról hallatszott a propellerek hangja.

A kilátóban nyüzsgő turisták ügyet sem vetettek a repülőgépre, egymást lökdösve, nyakukat nyújtogatva nyomulnak, folyton helyet változtatva a jobb kilátás reményében. Néztem a hihetetlen mennyiségű, összezsúfolt felhőkarcolót; egy idő után szürkésbarna masszává olvadtak össze. Csupán néhány sárga pont mozgott lenn lassan, a híres New York-i taxik. A kilátó egy pontján jól lehetett látni, hogy Manhattan voltaképpen egy hosszú sziget az East River és a Hudson folyó ölelésében.

Két sirály szállt lassan, ráérősen közel egymáshoz épp előttem. Barátok vagy szerelmesek, gondoltam. A távolban a Central Park szabályos téglalapja zöldellt.

PUBLIC LIBRARY

Borges Bábeli könyvtárában a kozmosz egy nagy könyvtár képében jelenik meg, s maguk a könyvek tulajdonképpen egy hatalmas labirintus építőkockái. Így, amikor a megpillantottam az Egyesült Államok legnagyobb könyvtárát, a New York Public Library-t mindjárt a könyvek végtelen útvesztője jutott eszembe. A historizáló építészet eme impozáns darabja erősen elkülönül a tipikus manhattani épületektől. A bejáratnál kőoroszlánok állnak őrt, s amikor beléptem, rögtön láttam, hogy ez mégsem Borges könyvtára. A kívül klasszicizáló épület belül is a hagyományos formát követte, és természetesen nyoma sem volt a hatszög alakú galériáknak, s az előterében egyetlen tükör sem állt, amely megkettőzte volna mindazt, ami előtte van.

Erre azonban ennek az ötvenhárom milliós gyűjteménnyel rendelkező közkönyvtárnak nyilvánvalóan nincs is szüksége. Mintha az intézmény jelmondata lenne, egy üvegvitrinen lógó fehér tábla ellentmondást nem tűrően hirdette Einstein egyik ars poetica-szerű mondását: The important thing is not to stop questioning.

Míg feleféle haladtam a széles márványlépcsőn, feltűnt, hogy milyen kevés emberrel találkoztam. Egy ideig járkáltam a folyósokon, néha megálltam, és felnéztem a mennyezet aranyfestékkel díszített farozettáira. Kora délután volt, és a „sohasem alvó városban” furcsa volt ez a könyvtári szieszta, de hirtelen azon kaptam magam, hogy jól esik a csend és a nyugalom.

A fő olvasóterem felé tartottam, a legfelső szintre. Lassan lépdeltem felfelé a lépcsőn, amikor hirtelen két biztonsági őr loholt fel mellettem. Arcuk feszült volt, szemmel láthatóan valami nagyon fontos dolguk akadt. Talán valaki eltulajdonított valamit, gondoltam. Amikor azonban felértem a legfelső emeletre, és beléptem az olvasóterembe, láttam, hogy egészen másról van szó. A Rose Main Reading Room valóban impozáns helyiség volt. A hosszú asztalok mellett többnyire fiatalok üldögéltek, könyvükbe vagy laptopjukba mélyedve. Az terem két oldalán könyvespolcok sorakoztak, fentről hatalmas csillárok lógtak. Tettem néhány lépést a puha szőnyegen, s ekkor megpillantottam a fal mellett a két biztonsági őrt. Egyikük gyöngyöző arccal felfelé mutatott. A csilláron egy jókora fekete madár ült ügyet sem vetve az aggodalmaskodó őrökre: ő is felfelé tekintgetett. A mennyezet rozettáinak középpontjába helyezett három festményen, akárha ablakok lennének, az ég kéklett néhány vörösesbarna felhő társaságában.

BURGER JOINT

Úgy döntöttem, hogy nem minden nap hot dog lesz az ebédem, s mivel volt egy tippem, folytattam utamat, ezúttal a hatodik sugárúton. Toldozott-foltozott járdán haladtam, az útfesték sokfelé lekopott, és ez valahogy ellentétben állt a felhőkarcolók csillogásával. New York nem egy svájci vagy skandináv típusú, kisuvickolt, steril város, ezt gyorsan be kellett látnom. Sárgára festett busz húzott el mellettem: Disney Presents THE LION KING Musical Event hirdette az oldalán. Nyugodt, laza képet mutatott a város, senki nem sietett: néhány öltönyös, üzletember kinézetű ember sétált zsebre dugott kézzel, kedélyesen cseverészve; baseballsapkás, melegítős fiatalok vonultak; egy vékony lány fülhallgatóval a fülében kocogott a járdaszélen; néhány hátizsákos turista ténferegett folyton körbetekintgetve.

Az egyik sarkon a híres Radio City Music Hall épületének vörös fényreklámja villogott. Látványos, art deco stílusú hangversenytermében számos nagyszabású koncertet adtak, és adnak ma is a legnagyobb pop és rock előadók. A Rockefeller Center épületkomplexum részeként működő, eredetileg filmszínházként indult szórakoztató központnak a múlt század elején fontos szerepe volt a rádiózás elterjesztésében is. Most azonban zárva volt az épület, s csak a bejáratot védő rácsozaton át lehetett belesni az üvegajtókon keresztül.

Továbbsiettem hát, hiszen egyre éhesebb lettem, és várt rám az amerikai konyha egyik ikonikus étele. Néha egy pillanatra felnéztem a felhőkarcolók csúcsára: az ég felé nyúltak változatlanul, lassan kezdtem megszokni. Csaknem rosszkedvűen vettem tudomásul, hogy régi tételem, miszerint az ismétlés mindig banalizál (ez esetben tompítja az elsődleges élmények élét), még itt is újra beigazolódni látszik.

Az ötvenhatodik utca sarkán végül balra fordultam, majd némi keresgélés után megtálaltam a Le Parker Meridien hotel kissé eldugott bejáratát. Beléptem a széles előcsarnokba, körülnéztem, de sehol nem láttam New York legjobb hamburgersütödéjét, a Burger Joint-ot. Reméltem ugyanis, hogy a sokak által közutálatnak örvendő, és sokszor lenézett gyorséttermi hamburger itt majd új dimenziót nyer. Körbejártam a márványpadlón elhelyezett pálmák között, végül a recepciós pultnál eligazítást kértem. A bal oldali folyosó végén, egy beugróban egy vastag függöny mögött rejtőzött a Burger Joint bejárata. Kissé meglepődtem, hogy milyen kicsi a helyiség, de meg kell hagyni, igen hangulatos volt. Azonnal megcsapott a frissen sült hús illata. Egy apró pult mögött sütötték faszénen a marhahúsból készült húspogácsákat. Ez már első pillantásra biztatónak tűnt. Néhány asztal és szék volt csupán szorosan egymás mellett a lambériával borított falú helyiségben. A pult felett logó papírokra ráfirkált hamburger változatokból kiválasztottam egyet, és beálltam a sor végére. Négyféle fokozat közül lehetett választani, hogy mennyire süljön át a hús (rare/medium rare/medium/well done). Cash only – hirdette egy közvetlenül a kassza felett függő kartonpapír.

Fojtóan párás meleg volt benn, s csak egy falra szerelt ventilátor berregett halkan. Telt ház volt, szabad ülőhely sehol. Két fekete fiatalember igen gyorsan dolgozott a pult mögött. Míg várakoztam, eszembe jutott, hogy a hamburger, ami tulajdonképpen a klasszikus szendvics egyik változata, először Németországban és Ausztriában lett népszerű, ahol kenyérszeletek helyett zsemlébe helyezték a húst. A tizenkilencedik századi kivándorlási hullámmal került Amerikába, s mivel Hamburg kikötője volt az egyik legforgalmasabb hely, ahol a hajók fedélzetére lépők búcsút inthettek az ókontinensnek, az ételt New Yorkban hamarosan hamburgernek nevezték el.

Viszonylag hamar sorra kerültem, és sikerült egy épp megüresedő helyet találnom a fal mellett, egy zöld plakát alatt. Gyorsan lehuppantam kezemben a papírzacskóba csomagolt hamburgerrel. Az első harapás után tudtam, hogy ez valami más, ez A hamburger . A csaknem ujjnyi vastag húspogácsa felett kellemesen roppant a vékony, ropogósra sütött szalonnaszelet. Az olvadó sajttal és a zöldségekkel tökéletes összhangot alkotott. Még William Foster (Michael Douglas) is elégedetten csettintett volna az Összeomlás (Falling down) című film gyorsétterem-béli jelenetében. Új értelmet nyert a hamburger szó, s belépett az általam kedvelt, jól elkészített egyszerű ételek sorába. Talán nem véletlen, hogy Heston Blumenthal, a szinte mániákus precizitásáról ismert mesterszakács könyvében egy egész fejezetet foglal el a hamburger elkészítésének csínja-bínja…

Ott ültem az előkelő, elegáns hotel ütött-kopott kajáldájában, néztem az összefirkált lambériát. Úgy tűnt, mindenki, aki betért ide, igyekezett itthagyni a névjegyét. Az egyik sarokban egy kisméretű, krémszínű, a hetvenes évekből származó Sony televízió függött, épp a híradó ment. Ügyet sem vettet rá senki, mindenki a maga hamburgerével volt elfoglalva. A szemközti fal zöldes plakátjáról egy gúnyos ábrázatú, bajszos férfi nézett rám, kinyújtott kezének mutatóujja pontosan felém bökött: I only drink to make you more interesting!, közölte ellentmondást nem tűrően a plakát alján lévő szöveg.

TIMES SQUARE

New York utcáin bolyongva többször is úgy tűnt, hogy vannak utcák, ahol a felhőkarcolók közé sohasem süt be a nap. Az egyik napfényes, de a másikban, amibe befordul, már alkonyat van. Amerikai sikátorok. Az egyik ilyen félhomályos utcában hirtelen ólmos fáradtság tört rám. Lehet, hogy a jet lag számlájára kell írnom, gondoltam. A gyors időzónaváltás tünete szerencsére nem kínzott sokáig: egy száguldó mentőautó fülsiketítő szirénája gyorsan magamhoz térített.

Furcsamód azonban egymást követték a félhomályos utcák, és hamarosan rá kellett jönnöm, hogy valóban alkonyat van. És tényleg: lassan kigyúltak a fények, a hatalmas elektronikus reklámfelületek életre keltek. A világ egyik legismertebb terén, a Times Square-en voltam. Leültem a tér közepén elhelyezett, fokozatosan emelkedő lépcsősorra, és néztem a villódzó fényeket, az elképesztő nagyságú, folyton változó fényreklámokat. Ekkor tűnt fel, hogy tulajdonképpen az utcák semmivel sem zsúfoltabbak, mint bármely más európai nagyvárosban, sőt. A tér viszont zsúfolásig megtelt: bámészkodók, lődörgők és turisták hada lepte el. Itt-ott felbukkant egy-egy utcai mutatványos és zugárus, de a rendőrjárőrök közeledtére pillanatok alatt köddé váltak. A tér apró jelenetei felett szüntelen körforgásban a New York Times legfőbb szalagcímei, hírei keringenek. A világ első fényújságja volt valamikor, s már az 1929-es tőzsde összeomlásáról is éppúgy elsőként adott hírt, mint ahogyan Kennedy elnök meggyilkolásáról vagy a WTC elleni 2001-es terrortámadásról.

A folyton mozgó, élénk színű, több tíz méteres fényreklámok egy perc nyugtot sem hagynak az embernek, vonzzák a tekintetet. Ugyanakkor van bennük valami nyugtalanító is: mintha le akarnának hengerelni, kizárólagos figyelmet követelnek, minden más gondolatot félresöpörnek, s elképesztő méretükkel is üzennek. Nemcsak a rájuk szegeződő tekintetet követelik meg, egymással is harcolnak: szorosan egymás alatt, felett és mellett helyezkednek el, méreteikkel és harsányságukkal túl akarjak szárnyalni a másikat. Van valami perverz, valami félelmetes, nyugtalanságot keltő is ebben, gondoltam, míg ott ültem a lépcsősoron. Az ember nem tudja sokáig bámulni ezt a lehetetlen panorámát, egy idő után elkapja a tekintetét, ezt vettem észre másokon és magamon is.

A feltorlódó kocsisorok lépésben haladtak a téren, a türelmetlenebb autósok néha tülköltek. Talán a fények, az elektromosság ilyen markáns jelenléte juttatta eszembe, hogy egy adaptert kell vásárolnom. Az Egyesült Államokban ugyanis 110 V elektromos hálózat működik, s adapter nélkül sem a telefontöltőt, sem az elektromos borotvámat nem használhatom. Kerestem hát egy boltot, ahol elektronikai cikkeket árusítanak, aztán betértem még néhányba: mindenhol más árat mondtak. Végül egy narancssárga turbános, fekete szakállú férfitól vettem meg potom négy dollárért.