Sinkovits Péter
Mint a halottak könnye

Ötvennégy esztendő hosszú idő. Merthogy éppen ennyi ideje, 1964-ben jelent meg Fehér Kálmán első verseskötete, Akvárium címmel – az idén pedig (már halála után) az utolsó. Ötvennégy év alatt sok mindent el lehet mondani, versben is. De milyen üzenete legyen az utolsó könyvnek? Vagy legyen-e egyáltalán bármilyen üzenete… Azaz létezhet-e szándéka a költészetnek?

Kálmán barátunk talán a könyv címével próbált eligazítani bennünket: Csókai breviárium. A kötet darabjai eszerint az ő imaként íródott közlései. Még egyértelműbbé teszi a dolgot, hogy a záróciklus a Testamentum címet viseli, ami pedig arra utalás, hogy ez végakarata, azaz ránk testálja, örökül hagyja egy életmű legvégül leszűrt minden tapasztalását. De kire is, kikre is? – kérdezhetnénk azonnal, feltételezve mégis, hogy a szándéknak akad azért valamilyen megcélzott iránya. Nos, úgy vélem, hogy ő, aki egész életében az értelem válaszait kereste az adott szituációkra, ezúttal nem gondolkodott különösebben széles távlatokban és horizontokban: könyvét nekünk szánta. A barátainak. És Csókának.

Nyugdíjas éveiben Csóka az elvonulás volt, egyfajta önkéntes remeteség. Az alkotás szempontjából azonban centrum. Maradék tervei és helytörténeti kutatásai ugyanis szinte kizárólag ehhez a településhez kötődtek. Érdekelte, mondjuk, a Léderer-család sorsa, ennek lenyomata egy vers és egy rajz a kötetben. Foglalkoztatta például a híres-neves zentai csata is, de a bánáti oldalról tekintve. Lám, még a Szeli István emlékezetét megidéző versében is találunk utalást erre:

… a Tiszának két partja volt,
Közte a több ezer törököt és magyart
Lovastól elnyelő folyó.

(…)

Köröttünk se ország, se had, csak a császár;
És Eugén a hazátlan kapucinus barát, francia zsoldos,
Kinek nem volt elég a csókai zsákmány…

(…)

… nem halt szép hősi halált Thököly,
És visszament megmaradt kurucaival a törökhöz,
Mert egyedüli támasza az ellenség volt.

Elképzeléseit egy interjúban is említette; Tóth Lívia 2015 februárjában beszélgetett el vele, az apropója a Magyar Életfa elismerés volt. „Még van néhány tervem – mondta ekkor Fehér Kálmán –, Zentai csata és csókai győzelem címmel egy másik szemszögből szeretném megírni a zentai csata történetét. Remélem, lesz rá elég erőm és időm”. Egy másik tervezett könyv Móra Ferenc ásatásaihoz fűződött volna, a témához állítólag már több mint húsz éve gyűjtötte az anyagot.

– Ha még mindig lesz rá időm – sorolja végül az interjúban Kálmán –, akkor befejezem a Csókai breviáriumot, mely valójában egy verseskötet, egy része már elkészült. A csókai emberekhez, a már temetőben nyugvókhoz, de bennem még élőkhöz és az itt lévőkhöz fűződik.

Ez tehát ismereteink szerint az első híradás a kötet készültéről, írásunk szempontjából azonban ezúttal inkább lényeges, hogy írónk ekkor (tehát a nyugdíjba vonulása után, a 2010-es években) már végleg Csókán él, és szemmel láthatólag szeretne törleszteni valamit abból a „kölcsönből”, amit, ő úgy érezte, a szűkebb közösségétől egykoron kapott.

Csóka azonban – bárhogyan is vesszük – leszűkülést jelent a korábbi életmódjához képest, avagy egyszerűbben szólva: megszűnt a korábbi közege. Ő ugyan mindig váltig hangoztatta: „Akárhol jártam a nagyvilágban, ha kérdezték, hova valósi vagyok, azt mondtam, csókai. Ha kérdezték, hova megyek, azt válaszoltam, haza. Hol van a haza? Csókán. Újvidék pedig az itthon.” Nos, ez az utóbbi, ez az „itthon” tűnt el, szertefoszlott, tehát a Forum-ház, aztán az irányítói, szerkesztői tevékenysége, s lassan-lassan elmaradoztak a barátok is. Ami miatt korábban panaszkodott, mármint hogy: „A szenzibilitás nálam háttérbe szorult, mert amit rám szabott a sors, az mind a cselekvéshez volt közelebb” – ez most a fordítottjára váltott: a cselekvés hullott ki a kezéből. Költőként ugyanakkor markáns nézőpont-változást tapasztalhatunk, a mikrovilág megjelenését. Ő, aki az imént még lapmegjelenés ügyében nyomdászokkal egyeztetett, a könyvkiadó irodájában íróvendégeket fogadott vagy a nagyköveti vacsorákon excellenciás urakkal parolázott – most egy utcába szorult. Még inkább: egy utcára néző ablak mögé. Ezek az „ablakversek”, a kötet nyitódarabjai azonban mégis kedvesek, oldottak, olyan bájos pasztellképek. Például:

Vetkőznek a házak
a napos oldalon,
egy, de több is
hámlik,
pereg róluk a mész,
kilátszik a pelyvás vakolat.

(Mintha tavasz jönne a túloldalon)

Aztán személyek is láthatóak:
Napos oldalon van az ablakom.
Errefelé többen járnak,
télidőben szárazabb az út.
Legtöbbnek csak a haját látom,
így is megismerem a szomszédokat,
A múltkor, tán három hete, a sarki asszonynak
frissen készült frizurája ment el az ablakom alatt.

(Készülődés)

Egy alkalommal szerzőnk is megjelenik:

Az ablakomon ezüst fény suhan.
Jácint illatától telített a szoba.
Sötétedésben fölparázslik az ég alja.
Szokásból megtömöm a pipámat.

(Elvárások nélkül)

Kissé talán hosszasan időztünk ezeknél az ablak-világú verseknél, a figyelmes olvasónak azonban módjában állt a térbeli beszűkülés mellett észrevenni egy másik változást is: Fehér Kálmánnak a korábbról ismert perlekedő, érdes, olykor egyenesen ironikus hangneme megszelidül, elégikus tónusra transzponálódik, hogy aztán a kötetben egy hosszú ív végén szerzőnk már rezignált bölcsességgel kommentálja a lassan mindent eleresztés műveletét:

Távolodik tőlem (…)
a Beszéd, a Szó,
az írás is csak vízipók-futam.

hogy A leghosszabb úton c. verse végén megállapítsa:

Az elmenő és az érkező
lábnyoma összeér.

Aztán önmagát is elhelyezi valahol, az elődök sorában:

Elvitathatnák tőlem e fáradt szárnyakat,
Kicserélhetnék, míg én a Síkon síkabbat keresek,
Mint megannyi elődöm már, s mi volna ezen szégyellni való,
Hacsak az nem, hogy belehalt mindahány.

És akkor, legvégül, elengedi az időt is:

A múlt is csak annyi,
Mint a halottak könnye
A minden bűneink hegyén,
Helyettük és értük
A mi szemünkből folynak lefelé.

Ilyesféle sorokkal zárul tehát a költői testamentum. Ő maga pedig – ajándékát letéve – ellépdel a végtelenbe; miként az a kötet hátsó borítóján lévő rajzon is látszik. Maradnak azonban a versei, amelyek révén újraértékelhető, ismételhetően meghódítható versvilága, vagy akár – az ő szemlélődő látószögéből – kissé a mi, sajátos világunk egésze is.

Elhangzott a Kanizsai Írótáborban, 2018 szeptemberében