Wilmelm József
Visszapillantás nélküli térben

A szikkadtságot kiirtottam az életemből,
a sablon-dimenziókat pedig
vakvágányra gördítettem,
hogy…
az idő ezentúl
ne nézhessen vissza a világomra,
ne lelje meg előle elbújt emlékeim,
mert, ha igen,
akkor folyton magyarázatokat kell keresnem
a félreértések tisztázásához,
a véletlenül ejtett léleksebek okozta kételyek
eloszlatásához,
ugyanis…
az egyik szó megkívánja a másikat,
az a harmadikat,
majd a negyediket,
és így tovább,
amíg a mondandó eldurvul,
elaljasodik,
kilúgozódik,
vagy megüszkösödik
az elvárt és megszokott szófordulatok
útvesztőjében.

Ahhoz, hogy eddig elérjek,
a levitézlettségem keresve
a repedések mentén kellet csatangolnom,
a csend kontúrjait kitapintanom
a fényét vesztett éjekben,
és érzéseim keltette mozdulataim leállítanom ott,
ahonnan az angyalok is elmenekültek.

Most itt vagyok a reszketésen túl,
a majdnem abbahagyott törekvés felén innen,
ahol
a sietség magába töppedt,
a nyugalom alapvető adottságként van jelen,
és harctalan a jövő.

Hogy minek a szélét látom,
még nem tudom,
de
hogy összekulcsolódtam valamivel,
aminek a szavatossága sohasem jár le,
ezt önzőn ki is jelentem,
hogy megbocsájthass,
ha akarsz,
a végérvényes iránytalanságomért?!